"Ki az, aki rajtam kívül aggódott azon kiskorában, hogy álmában bandzsává válik, és reggel arra ébred, hogy hülyén állnak a szemgolyói?? Na ugye, hogy senki. Szóval, tegyük fel, hogy egészen normális voltam..."
Paragép vagyok?
Van, aki annak születik, és van, aki azzá lesz. (Oké, azokat, akik sosem paráznak semmitől, most hagyjuk, mert túl normálisak ahhoz, hogy egyáltalán szót ejtsünk róluk ezen a blogon :D) Szóval az annak születőknek nyilván nem tud furcsa lenni a változás, mivel sosem tapasztalták, milyen nem parázni semmitől. Aki viszont egészen normális félelem-faktorral jött a világra, és csak időközben, bizonyos idegrendszert alaposan megedző események hatására aktiválódik a pánik-gomb rajta, nos, annak jelentős és szembetűnő változásokkal kell számolnia.
Szeretném hinni, hogy én a második vagyok, bár ha őszinte lennék magamhoz, akkor már most az elején belátnám, hogy tökre nem. :D (Ki az, aki rajtam kívül aggódott azon kiskorában, hogy álmában bandzsává válik, és reggel arra ébred, hogy hülyén állnak a szemgolyói?? Na ugye, hogy senki.) Szóval, tegyük fel, hogy egészen normális voltam addig, amíg be nem következett az az esemény, amely minden nő életében feldob pár jól-megparázható témát: szültem egy, majd még egy gyereket.
És onnantól úgy csúsztam el a mindennapok félelmetes lehetőségeket is tartalmazó tükörsima jegén, mint Delhusa Gjoni a jóízlés-vetélkedő nulladik rostáján. Egy napos nyári reggelen, kezemben az elsőszülöttemmel, arra lettem figyelmes, hogy belegondolok. Nem csak úgy, hanem ÚGY, gondolok valamire, és a lehetséges kimeneteleket elemzem. Hipotéziseket gyártok fejben, és annak cáfjait igyekszem lematekozni.
Hogyaszongya: meleg van. Menjünk hát sétálni, hisz olyan gyönyörűen süt a Nap! És míg az égitest szorgosan hét ágra vergődött, én nem átallottam BELEGONDOLNI. Hogy oké, megyünk. Fejben már a földszintre értem a lifttel, épp a kódot ütöttem be a kapun, amikor egy rettentő félelmetesnek látszó napsugár csapódott közvetlenül előttem a kövezetre, szinte hallottam, ahogy lyukat éget a márványlapokba... és megszólalt a pánik gomb a fejemben: Jaj, csak NEHOGY leégjen a gyerek!
Itt kezdődhetett... A Nehogyemberségem azóta súlyos formákat öltött, nem telik el nap úgy, hogy ezt a szót: "nehogy" - ki ne ejtsem a számon.
"Botkó, kijöhetsz papucsban is a kertbe, csak ne hagyd el útközben, NEHOGY felfázz" - és itt hosszas magyarázat jön arról, miért van négy évszak, miért fáj a pisilés, és miért szeretjük a cipőt.
"Szívem, oké, ugorj be egy kétliteres vaníliajégkrémért a Lídülbe hazafelé, de siess, NEHOGY kiolvadjon!"
És hasonló, legkevésbé sem szimpatikus, legtávolabbról nézve sem laza kijelentések tömkelege szökken ki naponta fogam kerítésén. Hát, nem örülök neki - és akkor annyira enyhe voltam, mint dr Greg House-ban a jóindulat.
A Nehogyember arról ismerszik meg, hogy mindig hovagondol. Emellett ügyesen számol kimeneteleket, valószínűsít, és kríziseket is előre lát. Azt gondolja, hogy ő igazából csak baromira központozik, mivel egy jó anya minden lehetőségre felkészül. Nem érheti meglepetés, minden egyes variációt számításba vesz. És ettől aztán rendszeresen nehogyozik.
Igenám: csak azt felejti el a Nehogyember, hogy közben a sok eshetőség közül talán egyedül a totál pozitív kimenetelre nem készült fel, ami azért is rémes, mert ha ezo bio és egyben öko is akarok lenni (de nem akarok), akkor állítólag ezzel bevonzhatom a negatív eseményeket, azt meg nehogy... Másrészt, akármennyit is nehogyolok, a végén úgyis produkál a véletlen valami ikszedik, előre kiszámíthatatlan verziót, és a sok nehogy után még anyázok is szorgalmasan.
Úgyhogy megszántam a gyerekeimet, és leálltam/ni készülök/ a nehogyozással. Ki akar egy nehogy-anyát?? Senki. Már az is szép eredmény, ha nem mondom ki hangosan, mit ne és hogy... Leszokóban vagyok. Egészen sajnálom is, hogy erre nincsen Nehogy-tapasz, mint a nikotinra, mert biztosan nagyon jól nézne ki a karomon. De így, hogy nincs, inkább erőmön felül is legorombítom éppen előtörni készülő aggályaimat, és gondolok másra szívesebben. :D
Csak aztán nehogy...
