- Elnézést, lakhatnék itt mától? - kérdezte a vékony hangocska. Először nem értették, hogy került ide, el is csodálkoztak rajta rendesen. Ki lehet ez? Miért pont őket választotta? Mi a célja azzal, hogy itt akar letelepedni?
A hang, mert egyelőre csak hang volt, nem kérdezett többet, csak diszkréten lehelyezte a csomagját a bejárati ajtón belülre. És várt.
Sokáig nem is hallatott magáról. Viharos bejelentkezése után hónapokig csend maradt körülötte, mégis teljes bizonyossággal tudta mindenki, hogy mostmár itt van. Itt lakik Ő is. Tudták, persze, hogy tudták. És szépen, lassan, ahogyan folyt az idő, bontakozott ki a kíváncsiság a lénye iránt. Tapintatos? Az kell, hogy legyen, mert nagyon óvatosan van jelen.
4.jpg

 

 

 

 

 

 

 

Hosszú idő után elkezdett finoman jelezni. Egészen vigyázva, nehogy bárkinek gondot okozzon azzal, hogy ide költözött. Mégis, JELEZNI, hogy itt van, és hamarosan többet is megtudhatnak Róla. 

A 19. héten már egészen sokminden kiderült. Az addig természetesnek vett létezése várakozással teli izgalommá fokozódott. Egy egészen újszerű várakozás izgalmává, amelyet csak az tudhat, milyen, akinek kislány költözik a szíve alá. Egy KISLÁNY. Amikor ez a tény kiderült, sírta el magát először a kiválasztott. Sírt, mert annyira hihetetlenül szerencsésnek érezte magát. Egy igazi kislány választotta őket. Bár fogalma sem volt, milyen lehet egy lány anyukájának lenni, mégis úgy érezte, nincs nála nagyobb mázlista a világon. Itt rendezkedett be az ő hasában, egészen hamar, és egészen váratlanul, de ha előre kívánhatta volna, sem tudta volna jobban időzíteni az érkezését.
Ahogyan bejelentkezett, úgy folytatta a várakozást a jövevény. Nem tolakodott, nem okozott panaszt, nem csinált felesleges izgalmakat. A találkozás időpontját épp egy hónappal későbbre tűzték volna ki, de akkor váratlanul komolyra fordultak a dolgok. Érezték mindketten, hogy egy testbe zárva tovább súlyos teher lenne, ezért úgy döntött a jövevény, hogy itt az idő.
Csütörtök reggel 5 óra volt, és épp elutazni készültek. A kiválasztott azonban egész éjjel hánykolódott, mindene feszített és fájt. Korábban sosem tapasztalt ilyet, emiatt inkább felhívta az orvost, hogy nézze meg, minden rendben van-e a Hangocskával. Az orvos berendelte, majd meglátva az arcát kijelentette, hogy már nem mehet haza. Ez a nap lesz a találkozás napja.
Micsoda nap ez? - gondolta. Páratlan, hűvös, hétköznap. A nyár közepe. 2011. július 21. Egy hónappal előbb, mint kellene. Félt.
De azt is tudta, hogy a másik is fél. Ott bent. Szerette volna magához ölelni, és megvígasztalni, bújni belé hosszú percekig, hogy nincs semmi baj. Szerette volna maga elé emelni, és belenézni a szemébe, hogy lássa a másik, innentől minden rendben lesz. De még nem tudott. Előbb végig kellett csinálni.
Félt. Újra megtörténik, ami nem olyan borzasztó, mégis, felkészülés kellett volna megelőzze. Ráhangolódás. Közösen, Vele. Ehelyett most szélsebes események sorozatán át, szinte vágtázva kell lebonyolítani mindent.
Végre elkezdődött. Sírt. Tele lelkifurdalással azért, mert nem volt elég jó. Kellett volna még az az egy hónap, ez járt volna Neki. Biztonságban, békében, odabent. Erre most itt fekszenek, kiszolgáltatva, emberek nyüzsögnek körülöttük... és mindjárt megszűnik a mindentől megóvó pajzs, a védelem, és mindent felhasít a zajos külvilág. A szívhangját figyelte. Meggyőződése volt, hogy a másiknak ez nem jó. De azt is tudta, hogy mégis így a jobb, mert mindentől jobban féltette, és attól rettegett, hogy valami baj lesz. Csak lenne már kint... Csak lenne már itt vele, és tudná, hogy biztonságban van. Akkor bocsánatot kérne Tőle, hogy nem így akarta. Szeretett volna még vigyázni Rá, teljesen, egészen.
2_1.jpg

 

 

 

 

 

 

 

A tizedik percben végre felsírt. Itt van, megjött. Ő az. Gyönyörű! GYÖNYÖRŰ...

Már megint sírt, de most hálásan, és csordultig szeretettel. Elképzelni is lehetetlen volt előtte ilyen szépséget. Védtelen, esendő, apró és tökéletes kislány. Hajasbaba. Ölelni való csomag. Apró szerelemgombóc. Elöntötte végre az, ami ott toporgott már az ajtóban, csak az aggódás képtelen volt utat engedni neki: az ÖRÖM. A “hogyan lesz”-t szétrombló, mindent félresöprő, elementáris erővel érkező öröm, a minden gondot felülíró boldogság.
Csak egy picit kaphatta meg, hogy összecsókolja, és már el is vitték. Attól a pillanattól fogva várta, hogy újra mellette legyen, hogy soha többet ne engedhesse el. Hogy mindig vigyázzon rá. Ott legyen, ha fél, ha bánatos, ha fáj, és ott legyen, ha kíváncsi, ha növekszik, és ha boldog.

A KISLÁNY egy csoda. Finom, simogató, kedves, mosolygós, bújós, illatos, édes, okos, játékos, figyelmes, gyönyörű.  

Pontosan 1 éve annak, hogy megérkezett. Egy éve annak, hogy minden nap ránézek, és tudom, nem véletlenül jött hozzánk. Egy éve gyönyörködöm benne minden nap, és érzem magam hihetetlenül szerencsésnek. Egy éve érzem: fantasztikus élmény, hogy ennek a kislánynak az anyukája lehetek.

Franka, édes kincsem... Egyetlen szó sem méltó arra, hogy kifejezze, mennyire szeretlek.

Anya

Szerző: Gizibaba  2012.07.21. 09:15 1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://gizibaba.blog.hu/api/trackback/id/tr484669156

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Katity 2012.07.22. 09:02:36

Hát ezt én végigbőgtem...:-)
Boldog első szülinapot, Franka!