"...a fiacska ott is terem, nem hazudok, de a következő szempillantásban. És egy vesémig hatoló, érdeklődő szempár mered kábé 10 centiről az arcomba. Máris érkezik a következő kérdés: "Kakilsz?" - természetesen mindez 160 decibellel, hogy a szemben lakó Mártiék is első kézből értesülhessenek a legfontosabb történésekről. Megsemmisülve bólintok, majd mikor azt gondolom, ennél durvább már nem jöhet, még elhangzik a "Most megtörlöd vécépapírral?" típusú fontos kérdés, én pedig mindennél jobban vágyom egy deci vodkára."

A fiacska nagydumás. Az első szótól (dadda=labda) odáig jutottunk, hogy egész nap be nem áll a szája. Megnevez, rámond, kinyilatkoztat, elszól, fogalmaz, gyakorol. Szorgalmasan. Reggeltől estig mondja a magáét. A beszéd lételeme lett, a kommunikáció kiemelten fontos számára. Nem is értem, miért, hiszen a szülei neeeem iiiiis... :D

Időnként rendkívül hasznos, ha a kétévesnek ilyen közléskényszere van. Ugyanis kifejezetten megnyugtató tudni a fürdőszobában, mosás közben, hogy szerinte a szappan nem finom; hátra sem kell néznem ahhoz, hogy tudjam, mit művel. Ha Franka tevékenységére vagyok kíváncsi teszem azt főzés közben, a leleplező Cummancs simán beköpi a hugit, hogy aszongya "A Cancius felmászott az asztalra, és iszik a teámból." Itt nyilvánvalóan nem a mondat alanya a lényeg, persze, hogy nem a féltés beszél a nagy bátyból, és nem is maga a cselekvés (=iszik) a fontos, hanem a némiképp irigy Cummancs a teáját igyekszik kiemelni, ami éppen folyamatos jelenben fogy. Hasonló a szituáció, amikor én vagyok érdekelt a leánygyermek egyazon idejű mitiscsinálásában, mert épp nem tudok percenként utána szaladni a lakásban. Ekkor merül fel a kérdés: "Botkó, mit csinál a Franka?" Kisvártatva érkezik is a válasz: "Vécézik." 
Mély döbbenet anyában, aki végül legyőzi a meglepetését és azért csak rákérdez, felvont szemöldökkel: "Micsinááál??" Semmi gond, jön máris a helyesbítés: "Megvizsgálja a vécét, naaaa." 
Nincs is több kérdésem.

Botkó különben szeret engem. Ezt Ő maga mondta, azzal a szájával, amivel mindent kinyilatkoztat. Egy napon odajött, és mondta. Én meg elolvadtam. Megfogadtam, hogy nem fog levenni a lábamról semmilyen dumával. Ezt tartom is: meg sem kell szólalnia, hogy elolvadjak. Igazán piszokság, hogy létezik az a pasas a Földön, akinek képtelen vagyok ellenállni, igazán zokon is veszem, és igyekszem edzeni a gödröcskés vigyorok meg a jó helyen bedobott Anya, szeretlek!-ek ellen. 
A 92-es ruhát hordó büdös gazember különben azzal is tökéletesen tisztában van, hogy őt ki szereti a legjobban a világon. A Franka. És ha nem tudnánk, a Franka egy királylány. Esküszöm, fogalmam sincs, honnan vesz ilyeneket, de olyan meggyőződéssel állítja, hogy politikusaink zöme elirigyelné a magabiztosságát. És, ha a ki lájkol kit kategória nem lenne elég kimerítő, akkor jobb, ha megtudja ország-világ, hogy Botkievics a természetet is csipázza. Amint kiér az udvarra, odaszalad a cseresznyefához, és átkarolja, miközben buzgón kommenteli is az eseményeket: "Megölelem a fát." Ki ne hinné el ezek után, hogy a Greenpeace pénzeli? A Zöldek beépített lelkes aktivistája különben nem csak ölelgeti, de lelkesen gondozza is a környezetében található növényeket: a muskátlikat előszeretettel locsolja, a fenyő (szerinte karácsonyfa) alatt pókhálóz, a lehullott diót összeszedi és feldobálja a madaraknak (csak azok bénák, és nem kapják el). A fűnyíró pedig továbbra is az egyik leglenyűgözőbb eszköz, amit valaha ember kitalált - a Mérnöki Alaposságú Cummancs szerint legalábbis. 

Aztán nehogy azt higgyük, hogy csak úgy eltűnhetünk a gyerek elől! Abban a szempillantásban, hogy szemérmesen, elvonulva támad kedvünk mondjuk a toáletten tartózkodni, azonnal elhangzik a számonkérő tetemre hívás: "Hol vagyanya?" Így, ahogy leírtam: vagyanya egy szóként. Ha esetleg időt próbálok nyerni azzal, hogy nem válaszolok rögtön, egyegészkéttized másodperc múlva elhangzik ugyanez, hangosabban. Akkor megelőzvén a nagyobb bajt (hogyaszongya a szomszédok az udvaron leleplezik éppen zajló magányos tevékenységemet) válaszolok, hogy "itt, a fürdőszobában", és ahogy az normális, a fiacska ott is terem, nem hazudok, de a következő szempillantásban. És egy vesémig hatoló, érdeklődő szempár mered kábé 10 centiről az arcomba. Máris érkezik a következő kérdés: "Kakilsz?" - természetesen mindez 160 decibellel, hogy a szemben lakó Mártiék is első kézből értesülhessenek a legfontosabb történésekről. Megsemmisülve bólintok, majd mikor azt gondolom, ennél durvább már nem jöhet, még elhangzik a "Most megtörlöd vécépapírral?" típusú fontos kérdés, én pedig mindennél jobban vágyom egy deci vodkára.

Különben nem tudom, hogy ha versenyeztetném a gyermek kommunikációját, melyik lenne a díjnyertes: a fürdőszobai vagy a nappaliban zajló jelenetek. Mindenesetre a fiam erőteljesen férfias attitűdjei idejekorán megmutatkoznak, amikor ilyen párbeszédek zajlanak köztünk: "Anya, akkor mikor főzöl nekem tejbegrízt?" Épp valamin piszmogva odamormogom: "Máris, kincsem." Kis szünet, majd újabb, kissé indirekt mondat: "Anya, akkor én megnézem a konyhában, AHOGYAN FŐZÖD NEKEM A TEJBEGRÍZT!" - ami nagyjából megegyezik ezzel: Már itt sem vagy, hanem kisangyal mód forralod a tejet és kevered a búzadarát, te lusta céda.

Még szerencse, hogy Töki nem csak számonkér, hanem le is leplez. Jobbára nem csak engem, ugyanis naponta vádlón rámutat a húga hiányosságaira is, például azzal, hogy eltulajdonítja szegény a pont akkor Cummancsnak is feltétlen szükséges dolgokat: "Hát EZÉRT nem találtam én a masiniszta kocsiját: mert a Canci kezében van!" 
Tulajdonképpen majdnem mindig olyat csinál Franka, amit Botkó szerint éppen tökre nem kéne. De ha véletlenül, valamilyen csoda folytán nem figyeli a kishugot legalább az egyik szeme sarkából, akkor minimum felmerül a kérdés (és nyilván el is hangzik): "Cancius, mit csinálsz?" Erre érkezik is a megfelelő válasz, hogy "Gyagagyagagya!" - és újra teljes az egyetértés. 

Tökkencsmökköt a világ, és a benne létező dolgok MŰKÖDÉSE is nem kis lázba hozza. A miért-korszakon már gyorstalpalóval túl is vagyunk, így jelenleg a tárgyak üzemszerű működésének vizsgálatával vagyunk elfoglalva.  A "Mit kell csinálni a kalapácsnak ezzel a felével?" - típusú kérdésre a válaszom (=kihúzni a szöget) után azonnal reflektál is a Következetes Cummancs: "És ezzel a másik részével pedig bekalapálni a szöget a falba?" 
Tulajdonképpen elég lenne megmutatni neki, hogyan indul az autó, és máris sikerrel záróvizsgázna autóvillamossági szakemberként. 

 

Kisfiacska ügyesen megköszön mindent, ami a keze ügyébe kerül - általam. Teát, vizet, ennivalót, cumit. De az udvariassági formulák megismertetésénél néha megijedek ám. Például legutóbb, amikor azt a kérdést firtatta a csemete, hogy "Anya, mit mondunk, ha valaki tüsszent?" Fogcsikorgatva válaszoltam, hogy "Egészségedre." - és azonmód nyúltam a szívgyógyszeremért, hogyugye most NEM AZ A KÉRDÉS JÖN??? De nem jött. Huh. A gyerek hírből sem ismeri a reklámpiacot, ez azért megnyugtató.

A társas érintkezésben oly fontos formulákon kívül Tökkencsmökköt fenemód izgatja a kismotoros repülő hangja (=trrrrrrrrrrrrrrr), csak az "R" hangzót egyelőre deficittel ejti, így az ő tolmácsolásában sajátos bájt kap a zörgő motor imitátor "LLLLLLLLLLLLLLLLLLL". Ugyanakkor a (szerinte eszméletlenül félelmetes) kabóca hangképző szerveinek tanulmányozása után, és a jutyúbon replay-be végtelenített, beragadt bicikliracsnira hajazó "cccccccccccc" -t agyonhallgatva mostmár ő is élvonalbeli ciccegő. 

 

A fiktív élőlényekkel is tisztában van ám, így fordulhatnak elő olyan egypercesek az otthonunkban, mint az én gyerekkori kedvencem, Süsü porig alázása egy laza félmondattal: "Anya, a Süsü az milyen dínó?" Elkerekedő szemeimet látva a csimota segítő kezet nyújt az intellektuális kátyúban rekedt felmenőjének, és helyesbít: "Szerintem sztegoszaurusz." Ezzel nagyvonalúan kisegített a tudományos vákuum-ból, ami egy '78-as születésűnek igencsak ciki, legalábbis egy kétévessel szemben. 

Vannak ám olyan fiktívek is a lakásban, amiket nem más talált ki, hanem személyesen a Fantáziadús Cummancs. Ezt modellezi a következő párbeszéd is:

Botkó (kezeivel mutogat): - Ez egy pók.
Én: -Hol?
B.: - Itt egy pók.
Én: - Aha... 
Mire a gyerek felháborodva a szkeptikus anyján:
- SZELLEMPÓÓÓÓK! Na. 
Oh, bocs. Most komolyan. Jobban kellett volna figyelnem, de tényleg. Ezentúl kifejezetten koncentrálok az ujjacskák mozgására, nehogy elvétsem a fontos választ. És az sem mindegy ugye, hogy Botkó olvasatában a hüvelykujj tökre nem értelmezhető, az kéremszépen az "Egyujj", mivel az egyest azzal szokás mutatni. Khm. Ugye? Szégyen, hogy eddig nem tudtuk.

Miután az elsőszülött meglehetősen muzikális, nem csodálkozom, amikor hétfő reggel az ágyamba cipelve a gitárt azzal ébreszt, hogy belecsap a húrok közé, és mély átéléssel énekel: "Hójembeeeeer, négylábú hójembeeeeeer..." Ez nem furcsa, tényleg. Július közepén teljesen normális. A Nyelvújító Cummancs ezen kívül arra is rámutatott a napokban, hogy a pokol az teljesen hülyeség, ugyanis szerinte az nem más, mint Pók Ól. Bár aki a szúnyoghálót is szunyókálónak hívja, annak nem tudom, mennyire érdemes bedőlni...
Elnézést, korrigálok. Egyszer megmosolyogtam a fantáziáját, mivel a sörényes hangyászra azt találta mondani, hogy "elefántcickány". Édes rafinált fiacska, hogy kivágta magát - gondoltam magamban, de azért rágugliztam az elefántcickányra. És nem hiszed el, de LÉTEZIK!!! Én kérek elnézést. 

A házi-műsorvezetőnk tehát folyamatosan adásban van. Reggel nyolctól este nyolcig, utána pedig az apjával minimum tízig az ismétléseket pörgetjük, kint a lépcsőn, és azon gondolkodunk, hogy kitől örökölhette a cserfes csőrét??? Fene se érti...
Majd elégedetten és CSENDBEN zuhanunk mély álomba, hogy másnap reggel arra a cseppet sem meglepő, ám annál undorítóbb kérdésre ébredjünk:
"Anyaaaa, hol lehet a gombás cumim?"

(Az igencsak muzikális Cummancs első rögzített feldolgozását itt érdemes meghallgatni)