Nyugi, nem dől meg a blog a szentimentális, bölcselkedős, coelhoskodós, müllerpéterkedős túláradóan hatásvadász irányba, de néhány gondolat idekívánkozik a részemről, amelyeket bocsáttassék már meg, ha már egyszer... 

Egyik nap azon kaptam magam, hogy megfigyelek. Magamat. Mert gyanús kezdtem lenni magamnak. Mivel hosszú idő óta először éreztem különös felszabadultságot. Amolyan semmiből jött endorfinlöketféle lehetett, amilyet rendesen az ember egy jóleső kocogás, vagy egy derűs délután alkalmával kap ajándékba. 
Mivel szokatlan volt az érzés, ugyanis jó hosszú idő óta először kaptam magam ezen, rögvest meg is gyóntam Petyának. 
- Szívem, én jól vagyok.
Ő persze elsőre értette, miért mondom. Úgyhogy megkértem, hogy segítsen feloldozni magamat. A jól levésem következő lépése ugyanis leképezve nagyjából egy olyan hógolyónyi méretű lelkiismeretfurdalást helyezett kilátásba, amit, ahogy magamat ismerem, néhány perc alatt vagyok képes hóembernyire gyúrni fejben. 

Még egy hónap sem telt el, amióta apu elaludt... Nem korai ez a hirtelen megnyugvás a lelkemben? - aggódott értem a belső hangom. De aztán le is orrontottam magam, hogy álszentség lenne ebben a helyzetben azt mondani, hogy nekem nem könnyebb már.
Sajnos könnyebb. A tavasszal kezdődő aggódás, a nyári krízis, és az őszi folyamatos elengedés-centralizált rettegés a halál fogalmától, még egy nagyon tudatos folyamatban is kínzó tud lenni annyira, ami, ha jobban belegondolok, rányomta a plecsnit az egész elmúlt évre. 2013 nem volt a kedvencem. Fogalmam sem volt, mennyire vagyok erős valójában. Hogyan fogom kibírni, ahogy apám a szemem láttára elfogy. Hogy viselem majd el, hogy látom szenvedni. Hogyan tudok neki segíteni úgy, hogy érezze, mennyire szeretném, ha meggyógyulna, hogy legszívesebben térden állva könyörögnék a teremtőnek, hogy ne vegye el őt. Segíteni eljutni neki azokra a helyekre, amiket még meg akar látogatni. Aztán, mi lesz, ha megtörténik, fogom-e bírni, milyen érzés elveszíteni egy szülőt, érezni naponta a hiányát, megtapasztalni azt, hogy mindenről eszembe jut. 
Fogalmam sem volt, hogy lesz. Egy merő szorongás, várakozás, időnként rettegés, riadalom, reménykedés volt az elmúlt év. Érzelmi hullámvasút, amiben a mélypontok sokkal nagyobb számban fordultak elő, mint ami optimális. A terhelhetőségem maximumának jócskán a közelében jártam, többször is, és esküszöm, fogalmam sincs, hogyan, de mégis tovább lehetett feszíteni a húrt. A sors tologatta a határaimat rendesen, és be kell látnom, marha nagy igazság: ami nem öl meg, az megerősít. :S

Az utolsó pillanatig hittem benne, hogy történhet csoda. Mert ő is hitt benne. De nem lett úgy. És ha már nem lett úgy, ha már el kellett engednem, ha már nem ráncigálhatom vissza egészségesen, ha nem könyöröghetem vissza a világba sehogyan sem - akkor legalább már neki jobb. Már nincs gyengeség, nincs szenvedés, nincs földi kín. És ezzel együtt az én február óta vérző lelki sebeim számára eljött az idő, hogy szépen lassan gyógyulni kezdjenek. Egy évnyi folyamatos nyomás alól szépen lassan elkezdtem mély levegőt venni. És ahogy áramlik a levegő a tüdőmbe, minden porcikámmal hálás vagyok, hogy nem őrültem bele. 
A költözés, óvodakezdés, saját egészségügyi problémáim együttesen is eltörpülnek mindezek mellett - és úgy érzem, eddig meglehetősen túlbonyolítottam a dolgokat. A valódi problémák nem egy költözésnél kezdődnek. Azt megugorjuk. Sima ügy...
A valódi problémák életről és halálról szólnak.

És igen, jól vagyok. Kapok levegőt. És megtiltottam magamnak a lelkifurdalást. 
Ez nem jelenti azt, hogy nem bőgök még mindig, ha éppen... És igen, nagyon fáj. És rettenetesen hiányzik. Ez nem is múlik majd el, csak megtanulunk együtt létezni a hiányával. 
De a folyamatos nyomás elmúlt. Egyben új fejezetet nyitott a fejemben: mivel nem minden egyes pillanatban ott jár az eszem, időnként azon kapom magam, hogy ha kinézek a teraszra, szinte várom, ahogy kilép az ajtón... Bevillan egy kép, ahogy narancsot eszik... Ebédhez készülődve meglepődöm, miért üres a széke... Vagy ha nem tudom, ki lakik valamelyik házban, majd megkérdezem őt... Hm, nem vidám az a tizedmásodperc, mikor rádöbbenek a valóságra. 

Fogcsikorgatóan pokoli év volt. Fel sem fogtam, mennyire. Nem mértem fel ésszel. Nem fogadta be az elmém, milyen kínkeservesen kurvára nehéz. Akkor döbbentem csak rá, amikor vége lett. Mint amikor lefagy valakinek a lábujja, és igazából tudja, látja, de nem érzi - csak mikor elkezdik felmelegíteni. Na akkor érti meg, milyen is igazából. 

Tegnap úgy búcsúztam el az óévtől, esküszöm, emelkedett hangulatban: "Rohadjon meg kétezertizenhárom!" Ennek ellenére sokat tanultam ám. Például a dolgok lényegéről. Az egyenességről. Az adott pillanatról. Az értékekről. A sallangmentességről. Nyugodtabb lettem. Bölcsebb. És valószínűleg évekkel öregebb is :) De ha már így kellett lennie, ha ilyen fájdalmasan rossz történt velünk, akkor legalább építkezzünk belőle a jövőre nézve.

Emlékeztek, mennyire rémes állapotban volt Frodó, ahogy közeledett a gyűrűvel a végső feladatához?

... Én most jövök vissza Mordorból.

2014 igenis jó év lesz. Páros :) Kár, hogy apu már nem jöhet velünk... 
 

Szerző: Gizibaba  2014.01.02. 00:16 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gizibaba.blog.hu/api/trackback/id/tr345720774

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.