Május végén született egy tíz éves fiunk.

Ő előtte is meg volt már születve, csak májusban költözött át hozzánk, mivel Kati néni kórházba került (ahonnan sajnos már nem tért haza többé).

Nem olyan ez, mint amikor örökbe fogad az ember – habár még azt sem csináltam soha, tehát annyira nem látom, milyen. A különbség azonban abból egyértelműen látszik, hogy mi már ismertük Ábelt a születésétől fogva, és elég aktívan jelen voltunk az életében mindig. Tíz éven keresztül figyeltük, hogyan cseperedik emberkévé a baba. Tudom, milyen oltásokat kapott, milyen betegségeken esett át, mire hajlamos, mire érzékeny a bőre. Hogyan reagál bizonyos helyzetekben, könnyen akklimatizálódik-e, szereti-e az édességeket. Tudom, hogy utálja az ananászt, és nem kedveli annyira a rizst sem, a párizsi és a halrudacska viszont a gyengéje. Szívesen hord farmert, és néz Star Wars-t. Kedveli a Lego-t, de nem a szíve csücske a melegítőnaci. Matekból penge, környezetből nincs kedve tanulni, és bár csodás énekhangja van, a kottaolvasást ki tudná hagyni a táncrendjéből.

De végülis az eredmény hasonló: egy gyerekkel többen lettünk.

Ez egy érdekes kölcsönhatás: mindenki hat mindenkire. A nyár az alkalmazkodásról szólt, az ősszel és az iskola elindulásával előjöttek a nehézségek is, de együtt legyűrjük őket.

Vannak, akik csak legyintenek: ugyan már, mi ebben a nehéz? Nem baba, hanem kiskamasz. Lassan már önjáró. Két vagy három gyerek – nem akkora különbség!
Nos, nekik nem magyarázom, mivel magyarázni amúgy sem fogom senkinek, de ez a helyzet nem szimplán annyi, hogy van még egy gyerekünk. Érkezett egy ember a családba, aki tíz éves korára elveszített mindenkit, aki a legszűkebb körében volt benne. Ezzel a rétegzett traumával még egy kiegyensúlyozott felnőtt sem tudna mit kezdeni. Az ő lelke most darabokban. A mi feladatunk és felelősségünk az, hogy valami módon összeragasszuk a szilánkosra zúzott lelkét, és mire nagykorú lesz, ép és egész felnőttként indulhasson el az életben.
Eközben pedig a másik két gyerek lelkét is egyensúlyban kell tartanunk, hiszen nekik is hozzá kell szokniuk, hogy már hárman vannak; több felé oszlik meg a figyelem, a kényeztetés, habár a szeretet sokszorozódik. Ők is rengeteget kapnak ettől a helyzettől, ami már most is látszik: empátiát tanultak, nyitottságot, alkalmazkodást, törődést, fegyelmezettséget. Ugyanakkor el kellett fogadniuk, hogy anya és apa mostmár három emberkét ölel, támogat, vígasztal, három gyerek iskolai dolgait felügyeli, három szülinapra készül, stb. Eddig prímán állják a sarat, és azon vagyunk, hogy ez mindig így legyen.

Új szabályokat vezettünk be, amik segítik az új rendszerünket. Ezzel együtt új terveink is vannak, és új családtagokat és barátokat is nyertünk, hiszen Ábel nagytesói és az ő családjaik, meg a korábbi és a mostani iskolatársak, barátok és szüleik is mind – mind gazdagabbá teszik az életünket. Nekik elmondhatatlanul hálásak vagyunk, hogy ennyire törődnek ezzel a kis lélekkel.

Hát így élünk mi, a tragédiák után, főnixmadárként újraéledve, nagycsaláddá teljesedve.

FAMILY POWER!