Van nálunk egy szabály: lakást átrendezni, vagy bármely nagyobb módosítást abban eszközölni kizárólag vasárnap lehet. Ezt a gyerekek vezették be, akik egy ilyen alkalommal megállapították, hogy általában a nagyobb lakberendezési eseményeimet éppen erre a pihenőnapra szoktam időzíteni. Mégpedig egészen egyszerű okból: ilyenkor van itthon Petya, és a megelőző szombat a beszerzésé tud lenni, a vasárnap pedig marad a kivitelezésé, de azt legalább teljes odaadással.

Ilyen egészen csodálatos alkalmakkor cserélnek helyet egymással a kanapék, vagy az étkező a teljes nappali bútorzattal, hovatovább járt már táncot a konyhasziget is, és változtatott helyet a mennyezeti világítás. Többször is. Nem nagy időközönként.

Értem én, hogy a hobbim időnként eléggé terhelő tud lenni az amúgy igencsak biztonságra törekvő és a változásokat nehezen feldolgozó (=kábé fél év késéssel realizáló) férfi családtagjaim elméjére. Csodálkozom is, hogy esténként tudják követni, éppen hol van az az ágy, amiben nyugovóra kell térni. A konyhaszekrények belsejében tárolt eszközök is néha változnak, mivel a mindennapi rutinhoz igazodnak. Ami a beköltözéskor még logikus volt, az azóta bőven változott, például azért, mert akkor még magasra kellett rejteni az üvegpoharakat a gyerekek leleményessége elől, manapság viszont kifejezetten hasznos, ha nekik is kézmagasságban van, mivel ezzel elkerülhető a magasabbra nőtt családtagok pattogtatása, hogyaszongya: „szomjasvagyooook! Nem érem el a poharakaaat!”

Ugye, hogy tök logikus? A változás jó. A változás kell. A változás szuper! És nem utolsó sorban: a változás jól indokolható :D

Egészen jól bevált a vasárnap erre, a srácok már – már kifejezetten vágyják a lakberendezési történéseket ezen a napon, sőt, Boti egyszer csodálkozva meg is jegyezte: „anya! Csak szólok, hogy vasárnap van! És ma nem rendeztél át semmit!” Szinte szégyelltem magam, amiért tényleg nem. Gyorsan arrébb is raktam pár dekorációt, hogy legalább a látszat meglegyen.

Ugyanakkor, ha halaszthatatlanul szükséges hét közben módosítani (mert lássuk be, ez BÁRMIKOR előfordulhat minden rendes családban!), erős ellenállással kell szembemennünk. Történt már hasonló megrázkódtatás jelen ingatlanunkban, amikoris szerdán (hallatlan!) voltam kénytelen halasztást nem tűrő átrendezést végrehajtani mikrokörnyezetünk valamely szegletében. Botond ekkor szokásos szemöldökráncolással hányta szemre, hogy SZERDA van! Miközben én szemlesütve próbáltam elbagatellizálni ennek történelmi jelentőségét, és elütni a dolog élét egy „igen, de a szerda az kisvasárnap” gyengével.
Nem jött be.

Igazából kései kamaszkoromban kezdődött, amikor a 20 négyzetméteres szobámból egyszerre akartam kihozni a nappali, a háló, a gardrób, és egy sarok erejéig a teakonyha funkciót. Rájöttem, hogy lehet az elemes szekrénysort segítség nélkül, elemeire bontva tologatni a padlón (szerencsétlen hajópadló azóta is hűen őrzi a kiokkumulált tologatási útvonalak nyomát), és onnantól csak a képzelet szabhatott határt agymenéseimnek.

Manapság rengeteg alkalom nyílik arra, hogy lakberendezési kényszeremet indokkal maxoljam ki, mivel Ábel cuccai – a teljesség igénye nélkül ruhák, játékok, taneszközök, személyes tárgyak és bútorok – be kellett, hogy kerüljenek amúgy sem szegény és puritán háztartásunkba. A logisztikai és geometriai ámokfutásom (mikor? hogyan? mivel? mekkora? milyen alakú? befér? stb.) után boldogan (khm…) hódolhattam másik szenvedélyemnek, ami téli estéken kedvenc időtöltésem: puzzle! Annak pedig a továbbfejlesztett, tili-toli verziója, bútorokra és dobozokra átgondolva. Néhány dolognak kíméletlenül távoznia kellett a lakásból, néhánynak pedig vaskos ellenállásomra fittyet hányva be kellett kerülnie, de első a gyerek, és ha ragaszkodik a dolgaihoz, akkor a kacatok jönnek, slussz.

Ha minden a terv szerint halad, akkor cirka két éven belül külön szobába oszcillálnak a kiskamaszok. Ott majd jól azt csinálnak, amit akarnak. De addig időnként meglepem őket egy „így mégis praktikusabb” vagy egy „muszáj volt, mert így jobban mutat” típusú bútorelmozdulással.

Aztán ki tudja… Franka szerintem örökölte a rendezkedős attitűdöt, így nagyjából borítékolható, hogy a tizen-nel kezdődő évei közepe táján egyszercsak összetalálkozunk az előszobában, kezünkben egy kallax vagy egy jó malm, tekintetünkben elszántság, valahol felcsendülnek a Volt egyszer egy vadnyugat vészjósló akkordjai…

Simán benne van a levegőben… :D

Szerző: Gizibaba  2019.10.23. 19:44 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gizibaba.blog.hu/api/trackback/id/tr5115257552

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.