Majdnem minden gyereknek van legalább egy olyan kincse, amit alváskor mindig magánál tart. Na jó, a szülein kívül :)
Nálunk ez úgy alakult, hogy mindkét saját gyereknek egy takaró lett a kedvence, habár különböző módon váltak ezek kincs kategóriássá. Boti még babakorában örökölt Ábeltől egy komplett kiságy - szettet: kék alapon zsiráfos rácsvédő, párna és takaró. A párnát sosem használtuk, mert szerintem egy csecsemőnek hülyeség a párna, de a rácsvédő és a takaró használatban volt. Aztán már csak a takaró, mivel addigra Botkó ráfüggött, mint anyja szokott a jobb sorozatokra.
Szerintem sok szülő tudna mesélni azokról az állapotokról, amikor a gyerek kedvenc ereklyéje már borzalmasan néz ki, és valószínűleg a világ összes bacillusát is magába szippantotta, továbbá a gyerek legalább kétszer beleizzadt a kánikulában, esetleg a homokozóban is sikerült meghúzgálnia, de lehetetlen elcsenni tőle, hogy kimossuk. Nos, én valószínűleg személyesen a gonosz boszorka vagyok, de elég nagy hatékonysággal lopkodtam el reggelente a takarót, hogy estére a napon megszáradva frissen, illatosan, és a gyerek számára ettől kevésbé, számomra azonban sokkal erősebben vonzó alvó-alkalmatosságot varázsoljak belőle. Ezen a problémán mondjuk sokat javított a szárítógép jövetele, de pont addigra már akkorák lettek a gyerekek, hogy sssssimán (khm) lemondanak a takaróról egy mosás erejéig. (Most nem teljesen mondtam igazat.)
A ragaszkodás Boti és a takaró között oly mértékben erősödött, ahogyan a takaró anyaga épp fordítottan arányosan gyengült, mígnem egy tavaszi délelőttön megérkezett rajta az első hasadás. Onnantól nem volt megállás; a takaró minden nap gyengült, repedt, foszlott, használódott. Olyannyira erős lett az amortizáció, hogy már én magam beszéltem le magamat a mosásról, és csak minden második szívinfarktusnál dobtam be a gépbe szerencsétlen textilbálványt.
Ez is egy olyan téma, amin anyukák hosszan képesek vitatkozni; tudniillik: a gyerek kedvencének elveszítése, vagy tönkremenetele. Az egyik csoport szerint az ő kis lelküknek még fontos, hogy meglegyen az állandóság. Amihez ragaszkodnak, az fixen legyen kéznél. Törést okoz még nekik, ha eltűnik a kedvencük, ezért törekednünk kell annak lehetőség szerinti pótlására, nehogy idő előtt kelljen megtanulniuk az elengedést. Mások szerint viszont éppen erre jó egy ilyen balul sikerült helyzet: bevezeti a kicsiket abba a világba, ahol sajnos semmi nem örök. Megtanítja őket az elengedésre, és arra, hogy amit szeretünk, becsüljük meg, és vigyázzunk is rá, amennyire csak tudunk. A harmadik csoport szimplán csak be van rezelve, mi lesz, ha egyszer egy alapból sem könnyű estén hirtelen nem találják a nyünyit, vagy szuszit?? Grrr, inkább előzzük meg a világvégét - felkiáltással máris nyomoznak a Marketplace-en, hol lehet beszerezni az utánpótlást az aktuális kedvencre.
Nos, én nem vezetném le, melyik csoportot erősítettem. Boti takarója egyszer egy Tesco parkolóban maradt. Nem tudom pontosan szavakba önteni azt a jeges rémületet, ami akkor felkúszott a torkunkba Petyával, miután rádöbbentünk, hogy csakis ott hagyhattuk el. Satufék, hátraarc, padlógáz! A cucc meglett, a vérnyomásunk lassan rendeződött, a gyerek ebből mit sem sejtett. Ezegyszer megúsztuk. De mi lesz később? - gondolkodtam el kétségbeesve.
Aztán egy napon kipattant fejemből az isteni szikra: hiszen a rácsvédőt gondosan elraktam, hogy alkalmasint vissza - vagy továbbadjuk. Abból, ha ügyesen kanyarintom az ollót, épp kijön egy mű - takaró :D Nyilván teljesen más lesz, de mégis: egy menekülési útvonal a totális enyészetből, az elpusztult kedvenc helyettesítésére. Boti szerencsére díjazta az ötletemet, és elismerően bólogatott, mikor elkészült a MŰ, ami szó szerint mű. Azonban a történet itt váratlan fordulatot vett: azóta MINDKÉT takarónak az ágyában kell lennie. Punk tum. Látványra mondjuk nemigen mondanád meg, hogy a két cucc egykoron azonos anyagból és azonos időben készült. Az eredeti valami olyasmi érzetre, és látványra is, mintha Krisztus levetett gyolcsai lennének összetekeredve. Utóbbinak egyelőre több köze van a jelenhez, mint a sanyarú múlthoz; ki tudja, meddig :D
Franka takarójának története más: ő a születése alkalmából kapta azt egy barátnőmtől. Pihe-puha, rózsaszín rávarrásokkal, virágmintával, és rajta Franka nevével érkezett a mostanra kincsbe fordult kedvenc, Botiéhoz képest azzal a különbséggel, hogy Franka az első pillanattól szerette, és azóta is csak ezzel hajlandó elaludni. Persze sok más egyéb nélkülözhetetlen plüssállat, párna, könyv, színes ceruza (ne is kérdezd...), stb. társaságában éldegél fenn a galériaágyon, de a többi tárgy változik, a takaró viszont stabil és állandó. Királysága megdönthetetlen, népszerűsége egyre nő. Anyaga tartós, vagy csak a használata volt kíméletesebb :D Mondjuk, ha ez leamortizálódna, nagyobb bajban lennék, mert egyedi darab, és szerintem már ilyen anyagok sem kaphatók, amilyenekből anno készült. A galériaágyhoz fűződő viszonyomról majd máskor írok; legyen elég annyi egyelőre, hogy sokszor megemlékezem a kitalálójáról.
(Ábel alvós pajtása a kábé vele egyméretű Füles, aki egy plüss kutya. Nagyon szereti, párnaként is használja, de valójában az ő veszteségeivel Füles távolléte sem szokta megviselni, hiszen elengedésből sajnos már elég jól áll a gyerek :( Ezért nem térek ki bővebben ennél a témánál az ő részére.)
Idestova lassan 10, illetve a lányom esetében 9 éve vonzódnak az alvós cuccaikhoz a gyerekeim.
Azon agyalok, hogy vajon én meddig tároltam az ágyamban a gyerekkori kedvencemet, a Robi-babát? Szerintem szégyenletesen sokáig. Ha Boti és Franka hasonló etapot tervez, akkor van rá esély, hogy a takaróik nem elveszni fognak, mire a gyerekek felnőnek, hanem egyszerűen elfogyni.
De addigra úgysem a takarók lesznek a főszereplők az estéikben. Hanem remélhetőleg olyan kisemberek, akik a saját alvós kedvencük keresésével hozzák majd a frászt rájuk, és okoznak fejtörést a szüleiknek, hogy ezt most este 11-kor honnan a francból fogják pótolni :D
