Amíg a gyerekek kicsik, minden szülő (tisztelet a kivételeknek, és a mártíroknak) arról ábrándozik, hogy majd egyszer végre jól kialussza magát. Egy mit sem sejtő szombat reggelen, egy hirtelen jött kósza vasárnapon, vagy egy égből pottyant ünnepnapon, amikor teszem azt se suli, se meló. Aztán a gyerekek nagyobbacskák lesznek, szüleiket békén aludni hagyó jellegekkel, és felcsillan a remény, hogy akkor majd MOST!

Persze, az úgy nyilván nem megy, ha előre rákészülsz, hogyaszongya ma időben ágyba bújok, ha a gyerekek is lefeküdtek, és mély odaadással horpasztok reggelig, felelőtlenül belecsúszva a kora délelőttbe. Mert ilyenkor mindig történik valami előre nem tervezett és kiszámíthatatlan, ami miatt meghiúsul a kivitelezés.

Legtöbbször olyan nüansznyi apróságok, mint például a hajnali hatos pisilésre sürgető biológiai kakukk, akinek hívó szavára nemigen merek legyinteni. Sőt, ha megpróbálom elhatározni magam, hogy márpedig csakazértse mászom ki a meleg ágyikóból holmi csip-csup ügyekért,  akkor onnantól egyre sürgetőbbre fordul a helyzet, és két perc múlva (ha addig nem is kellett annyira) már tarthatatlanná válik a dolog. A végén pedig már nem is tudok másra koncentrálni, kész, lőttek is az elhatározásból megpróbált sokáig alvásnak. Mert ha egyszer már függőleges vagyok, hiába futok vissza barátságos vackomba, onnantól tátott szemmel pislogok a félhomályba, egészen öt perccel azelőttig, amikor muszáj felkelni. Akkortól viszont súlyos és azonnali narkolepszia lesz úrrá a testemen. 

 Szimpla hétköznapon a beépített kukorék már hajnali fél ötkor jelez, pontban nyolc perccel azelőtt, hogy Petya ébresztője megszólal. Szempilláim kipattannak, és egy rotációs kapát megszégyenítő sebességgel forgolódni kezdek, keresve azt a kényelmes pozíciót, amelyben lehetőség szerint kétegészöttized másodperc alatt vissza tudok zuhanni a katatón mélyalvás állapotába. Hiába van ebben féléves rutinom, az esetek nyolcvanhét százalékában nem sikerül, kilenc százalékban igen, de csak háromnegyed hétkor (amikor már rég fel kellett volna kelni), és a fennmaradó négy százalék az a csodának is beillő eset, amikor mégis visszacsicsikálok, és (most hajoljanak közelebb:) kipihenten ébredek, amikor rámrivall az androidom.

Persze, tökre lehetne előre is aludni: este időben lefekvés után azonnal szemlehunyni, és várni az álommanót. Vagy számolgatni a bárányokat. Igenám, csakhogy mikor az esti ámokfutás (vacsi, zuhany, fogmosás, ágybazavarás, felolvasás, elköszönés, gyere vissza egy puszira, oké de mostmár aludjatok, de még egy ölelés, na mostmár tényleg alvás!) után végre elcsendesedik a ház, még a kutyák is bedokkolnak a helyükre, kiváló lehetőség nyílik a házaséletre, vagy az információszerzésre és az olvasásra, a takarításra és elpakolásra, ezért leginkább (ha nem az első tevékenységnek hódolok :D ) Petyával megnézünk egy filmet, vagy csacsogunk, vagy a telefont nyomkodva gyűjtök ajándékötleteket, inspirációkat, vagy mosogatok, vagy random tárgyakat helyezek át innen oda, vagy csak sztorikat lapozgatok a közösségi oldalakon, vagy elolvasom a híreket, vagy megnézem az időjárást, vagy kirakok egy puzzle-t, vagy agyalok a másnapi teendőkön, vaaaagy................ vagy egész egyszerűen a bárányok rengetegen vannak, és hiába jönnek tömegesen, én meg számolok buzgón, csak nem kólint fejbe az álom. 

Így aztán késő este sem, és kora hajnalban sem sikerül normálisan aludnom, de legalább mostmár a gyerekekre sem foghatom. Csakis magamra vessek. 

Nem is háborgok én ezen, csak megköszönöm a körülöttem lévőknek, hogy reggelente elviselik a kialvatlanságtól imbolygó, koffeinre éhes asztráltestem látványát, és türelmesen megvárják, amíg bebútolok, és elérem az egészséges üzemi hőfokot. Délután pedig csak egészen diszkréten kuncognak, amikor halkan koppan a fejem a leckeíró asztalon.

Olyankor már amúgy sem kell sokat várni, hogy eljöjjön az alkonyat, mikor az egész verkli - Möbiusz-szalagot megszégyenítő körforgásban - végtelenítve ismétlődik, amíg világ a világ. Vagy be nem szerzek egy gumikalapácsot. :D

 

 

Szerző: Gizibaba  2019.11.19. 17:51 Szólj hozzá!

Van nálunk egy szabály: lakást átrendezni, vagy bármely nagyobb módosítást abban eszközölni kizárólag vasárnap lehet. Ezt a gyerekek vezették be, akik egy ilyen alkalommal megállapították, hogy általában a nagyobb lakberendezési eseményeimet éppen erre a pihenőnapra szoktam időzíteni. Mégpedig egészen egyszerű okból: ilyenkor van itthon Petya, és a megelőző szombat a beszerzésé tud lenni, a vasárnap pedig marad a kivitelezésé, de azt legalább teljes odaadással.

Ilyen egészen csodálatos alkalmakkor cserélnek helyet egymással a kanapék, vagy az étkező a teljes nappali bútorzattal, hovatovább járt már táncot a konyhasziget is, és változtatott helyet a mennyezeti világítás. Többször is. Nem nagy időközönként.

Értem én, hogy a hobbim időnként eléggé terhelő tud lenni az amúgy igencsak biztonságra törekvő és a változásokat nehezen feldolgozó (=kábé fél év késéssel realizáló) férfi családtagjaim elméjére. Csodálkozom is, hogy esténként tudják követni, éppen hol van az az ágy, amiben nyugovóra kell térni. A konyhaszekrények belsejében tárolt eszközök is néha változnak, mivel a mindennapi rutinhoz igazodnak. Ami a beköltözéskor még logikus volt, az azóta bőven változott, például azért, mert akkor még magasra kellett rejteni az üvegpoharakat a gyerekek leleményessége elől, manapság viszont kifejezetten hasznos, ha nekik is kézmagasságban van, mivel ezzel elkerülhető a magasabbra nőtt családtagok pattogtatása, hogyaszongya: „szomjasvagyooook! Nem érem el a poharakaaat!”

Ugye, hogy tök logikus? A változás jó. A változás kell. A változás szuper! És nem utolsó sorban: a változás jól indokolható :D

Egészen jól bevált a vasárnap erre, a srácok már – már kifejezetten vágyják a lakberendezési történéseket ezen a napon, sőt, Boti egyszer csodálkozva meg is jegyezte: „anya! Csak szólok, hogy vasárnap van! És ma nem rendeztél át semmit!” Szinte szégyelltem magam, amiért tényleg nem. Gyorsan arrébb is raktam pár dekorációt, hogy legalább a látszat meglegyen.

Ugyanakkor, ha halaszthatatlanul szükséges hét közben módosítani (mert lássuk be, ez BÁRMIKOR előfordulhat minden rendes családban!), erős ellenállással kell szembemennünk. Történt már hasonló megrázkódtatás jelen ingatlanunkban, amikoris szerdán (hallatlan!) voltam kénytelen halasztást nem tűrő átrendezést végrehajtani mikrokörnyezetünk valamely szegletében. Botond ekkor szokásos szemöldökráncolással hányta szemre, hogy SZERDA van! Miközben én szemlesütve próbáltam elbagatellizálni ennek történelmi jelentőségét, és elütni a dolog élét egy „igen, de a szerda az kisvasárnap” gyengével.
Nem jött be.

Igazából kései kamaszkoromban kezdődött, amikor a 20 négyzetméteres szobámból egyszerre akartam kihozni a nappali, a háló, a gardrób, és egy sarok erejéig a teakonyha funkciót. Rájöttem, hogy lehet az elemes szekrénysort segítség nélkül, elemeire bontva tologatni a padlón (szerencsétlen hajópadló azóta is hűen őrzi a kiokkumulált tologatási útvonalak nyomát), és onnantól csak a képzelet szabhatott határt agymenéseimnek.

Manapság rengeteg alkalom nyílik arra, hogy lakberendezési kényszeremet indokkal maxoljam ki, mivel Ábel cuccai – a teljesség igénye nélkül ruhák, játékok, taneszközök, személyes tárgyak és bútorok – be kellett, hogy kerüljenek amúgy sem szegény és puritán háztartásunkba. A logisztikai és geometriai ámokfutásom (mikor? hogyan? mivel? mekkora? milyen alakú? befér? stb.) után boldogan (khm…) hódolhattam másik szenvedélyemnek, ami téli estéken kedvenc időtöltésem: puzzle! Annak pedig a továbbfejlesztett, tili-toli verziója, bútorokra és dobozokra átgondolva. Néhány dolognak kíméletlenül távoznia kellett a lakásból, néhánynak pedig vaskos ellenállásomra fittyet hányva be kellett kerülnie, de első a gyerek, és ha ragaszkodik a dolgaihoz, akkor a kacatok jönnek, slussz.

Ha minden a terv szerint halad, akkor cirka két éven belül külön szobába oszcillálnak a kiskamaszok. Ott majd jól azt csinálnak, amit akarnak. De addig időnként meglepem őket egy „így mégis praktikusabb” vagy egy „muszáj volt, mert így jobban mutat” típusú bútorelmozdulással.

Aztán ki tudja… Franka szerintem örökölte a rendezkedős attitűdöt, így nagyjából borítékolható, hogy a tizen-nel kezdődő évei közepe táján egyszercsak összetalálkozunk az előszobában, kezünkben egy kallax vagy egy jó malm, tekintetünkben elszántság, valahol felcsendülnek a Volt egyszer egy vadnyugat vészjósló akkordjai…

Simán benne van a levegőben… :D

Szerző: Gizibaba  2019.10.23. 19:44 Szólj hozzá!

Május végén született egy tíz éves fiunk.

Ő előtte is meg volt már születve, csak májusban költözött át hozzánk, mivel Kati néni kórházba került (ahonnan sajnos már nem tért haza többé).

Nem olyan ez, mint amikor örökbe fogad az ember – habár még azt sem csináltam soha, tehát annyira nem látom, milyen. A különbség azonban abból egyértelműen látszik, hogy mi már ismertük Ábelt a születésétől fogva, és elég aktívan jelen voltunk az életében mindig. Tíz éven keresztül figyeltük, hogyan cseperedik emberkévé a baba. Tudom, milyen oltásokat kapott, milyen betegségeken esett át, mire hajlamos, mire érzékeny a bőre. Hogyan reagál bizonyos helyzetekben, könnyen akklimatizálódik-e, szereti-e az édességeket. Tudom, hogy utálja az ananászt, és nem kedveli annyira a rizst sem, a párizsi és a halrudacska viszont a gyengéje. Szívesen hord farmert, és néz Star Wars-t. Kedveli a Lego-t, de nem a szíve csücske a melegítőnaci. Matekból penge, környezetből nincs kedve tanulni, és bár csodás énekhangja van, a kottaolvasást ki tudná hagyni a táncrendjéből.

De végülis az eredmény hasonló: egy gyerekkel többen lettünk.

Ez egy érdekes kölcsönhatás: mindenki hat mindenkire. A nyár az alkalmazkodásról szólt, az ősszel és az iskola elindulásával előjöttek a nehézségek is, de együtt legyűrjük őket.

Vannak, akik csak legyintenek: ugyan már, mi ebben a nehéz? Nem baba, hanem kiskamasz. Lassan már önjáró. Két vagy három gyerek – nem akkora különbség!
Nos, nekik nem magyarázom, mivel magyarázni amúgy sem fogom senkinek, de ez a helyzet nem szimplán annyi, hogy van még egy gyerekünk. Érkezett egy ember a családba, aki tíz éves korára elveszített mindenkit, aki a legszűkebb körében volt benne. Ezzel a rétegzett traumával még egy kiegyensúlyozott felnőtt sem tudna mit kezdeni. Az ő lelke most darabokban. A mi feladatunk és felelősségünk az, hogy valami módon összeragasszuk a szilánkosra zúzott lelkét, és mire nagykorú lesz, ép és egész felnőttként indulhasson el az életben.
Eközben pedig a másik két gyerek lelkét is egyensúlyban kell tartanunk, hiszen nekik is hozzá kell szokniuk, hogy már hárman vannak; több felé oszlik meg a figyelem, a kényeztetés, habár a szeretet sokszorozódik. Ők is rengeteget kapnak ettől a helyzettől, ami már most is látszik: empátiát tanultak, nyitottságot, alkalmazkodást, törődést, fegyelmezettséget. Ugyanakkor el kellett fogadniuk, hogy anya és apa mostmár három emberkét ölel, támogat, vígasztal, három gyerek iskolai dolgait felügyeli, három szülinapra készül, stb. Eddig prímán állják a sarat, és azon vagyunk, hogy ez mindig így legyen.

Új szabályokat vezettünk be, amik segítik az új rendszerünket. Ezzel együtt új terveink is vannak, és új családtagokat és barátokat is nyertünk, hiszen Ábel nagytesói és az ő családjaik, meg a korábbi és a mostani iskolatársak, barátok és szüleik is mind – mind gazdagabbá teszik az életünket. Nekik elmondhatatlanul hálásak vagyunk, hogy ennyire törődnek ezzel a kis lélekkel.

Hát így élünk mi, a tragédiák után, főnixmadárként újraéledve, nagycsaláddá teljesedve.

FAMILY POWER!

 

Szerző: Gizibaba  2019.10.23. 17:06 Szólj hozzá!

Az alábbiakban álljon itt egy erős merítés az elmúlt két és fél évből, gyerekeink szemével. Lehet találgatni, melyik mondat melyik gyerek foga kerítésén szökkent által:

Nézd! Laggol a Molly. Ott rugózik a kanapé előtt, és nem tud felugrani.

Anya, most nem érek rá kártyázni, leveleznem kell Justin Bieber-rel. Írtam neki, habár nem jártam túl sok sikerrel, ami azt illeti...

Kíváncsi vagyok, mikor ér haza az apa. Nagyon meg fogom büntetni.


Nagyon megviselt szokott lenni a hajam, tudod.


Nézd ezt a körmömet! Kilakkoztam. Ez a Horror 40-es lakk, mert elég ijesztő.


Szerencsés vagyok! Attilától karatézni tanulok, Keylától balettozni, és a kettőt kombinálom, nézd! (nem akarod látni – szerk.megj.)


Eddig ti dirigáltatok nekem. Mostantól én mondom meg, mi legyen!


Anya, életemben először mondtam ki azt, hogy "vonal"!


Franka: - És akkor azt csinálom veletek...
Boti: - …hogy összetömörítesz egy fájlba, és beteszel egy mappába?


A torta mindig cake, de nem mindig kék.

Én: - Kislányom, viselkedj az asztalnál!
Franka: - De nem ígérem, hogy jól eszek.


Barchoba, amikor Boti gondol valamire, amit ki kellene találjunk:
Én: - Oké, kisfiam, szabad a gazda!
Boti: - Hát Acer home professional windows hetes gééép!
#énkérekelnézést


Egyszer egy kisbabát felkapott egy sas. Aaaj, mennyire gáz lehet már, feleslegesen keresztülmenni egy szülésen?? Hát mert tudod, utána nincs mégse gyerek...


Nekem a Pinokkió gyanús egy kicsit.

Esti vetkőzéskor, szűk nyakú felső esetén elhangzó kijelentés:
- Szuper. Most élhetek pólóval a fejemen...


- Anya láttad hova bújt a Boti?
- Nem.
- Milyen anya vagy te hogy nem figyeled a gyerekeidet??


Ugyanez a Tesco közepén:
- Normális vagy? Ott hagyod középen a gyerekeidet egyedül?? És ha elvesztünk volna?
(Csak jelezném, hogy két métert mentem arrébb…)


Azért nem láttalak, mert tudod, ez a szemem rossz, és épp ezen volt a látásom.


Kocsiban, két oldalról próbáljuk bekötni a biztonsági övét. Gyermek megelégeli, és ránk förmed:
- Hagyjatok felnőni!


- Maradjatok csendben, mert ha nem így lesz, akkor nem jön erre a Jézuska. És…
- …akkó’ baszhatjuk!
(Igen, ezt tüneményes kislányunk találta mondani, szentkarácsony ünnepének előestéjén, a feldíszített fa alatt.)


- Az Ilonáéknak azért lett kutyájuk, mert ha a három gyerekből kirakjuk az ember száját, a két szülő meg a szemek, akkor hiányzik az orra! És a kutyus lett az orra.
(Szerencsére nem elvont a gyerek)


Anya, ha megégeted magad, azt miért vízhólyagnak hívják?? Az inkább tűzhólyag, nem?


Apa, állandóan cumizni akarok, és pelust akarok hordani, én nem tudom, mi van velem...

Esti mese a gyerekszobában, Petya a mesefelelős épp. Én mindezt a fürdőből hallgatom.
- Apa félek! Nem lehetne inkább vérfarkas-támadásosat??

 

Boti: - Franka, kelj fel! Ébren vagy már??
Franka: - Most váltottam túlélő módba.

Korábbi okítás a nagyobbtól a kissebbnek: - Most komolyan ennyire kell örülni, hogy voltál egyszer napos? Ha majd nagycsoportos leszel, meg fogod érteni, hogy miről beszélek.​

  • Ez tényleg olyan mély hangon volt odaírva?
  • Anya én nem akarok gyereket. Olyan nehéz gondoskodni egy kisgyerekröl. Folyton kiszökdösnek.

 

  • Gyerekek fél tíz van, nyomás az ágyba!
  • Eh, rohadt cenzúra...

 

Franka: - Anya, hogy dumáltok a nyúllal??
Boti: - husveti@nyul.hu, ékezetek nélkül.

 

  • Minek állandóan megemlékezgetni? A múlt az már elmúlt. Sőt, már az is elmúlt, hogy kimondtam, hogy a múlt elmúlt. Sőt, már az is...
  • Oké, elég lesz.
Szerző: Gizibaba  2019.10.22. 16:14 Szólj hozzá!

Erősen pittymallott a tavasz még, amikor a fiam az állatorvos-látogatás kapcsán azt találta mondani: kapjon a kutya ELVESZETTSÉG ellen is oltást, mivel akkor sosem kell majd keresni. 

 

2 és fél évvel korábban...

Petyával megbeszéltük, hogy a gyerekek kisállatot szeretnének, és ha lehet, Húsvétra. Nekem valahogy nem fért össze, hogy a NYÚL hozza az ÁLLATOT - mert mekkora hülyeség ez már, nem is bírná el, meg ő maga is állat... Úgyhogy, mivel úgyis ránk maradt a beszerzés része, elkezdtem nézegetni a neten, hogy milyen lény jöhet szóba.
Csíptem volna egy ewokot itt, meg a törpemalacokkal is elég sokáig szemeztem. Szóba került a bárány, meg a kecske is, de előbbi túl nagyra nő, utóbbi meg állítólag nagyon genyó neveletlen (is tud lenni, ezúton kérek elnézést a kivételes egyedektől). A srácok tengerimalacban is nyomultak, és bár sok ellenérvem nekem sem volt, a sok szőrös élőlény nézegetése közben rádöbbentem: igenis hiányzik innen egy kutya. Akinek világos a bundája, orra mint az ében, hallása mint a bőregér, jólbüdös és barátságos, és lehetőleg minél szerencsétlenebb az ábrázata, mert valahogy azokat nagyon lehet csípni. Ne nőjön túl nagyra, és férjen meg a kölkökkel.


Google nem volt annyira a barátom, mint hittem, de a fészbúkon rátaláltam egy oldalra, ahol cuki kicsi kutyákat kínáltak örökbefogadásra. Görgettem, mosolyogtam, görgettem, édelegtem, görgettem... és akkor a szívemhez kaptam: Ő az! A Fűrész. Merthogy a neve az már kész volt fél éve, csak azt hittem, amíg a név gazdája ideér, kell még vagy 4-5 év, ha rajtam múlik. Aztán tessék!


A" jézusomdecuki, atyaégmennyiretündéri, egészenkicsimég" gondolatsor után végigfuttattam a biztonsági ellenőrzőkódot: tuti kell nekünk egy kutya? Képesek leszünk beilleszteni őt a családunkba? Van időnk és energiánk rá? Elég felelősek vagyunk mind a négyen hozzá? 
A négy zöld pipa után egyértelmű volt, hogy írok a posztolónak.

 

1 hónappal később…..

- Anyaaa! Áááááá! Ez a hülye dög megharapott! - rohant be Boti vérző arccal barátaink udvaráról, aholis a 11 hónapos középtermetű annyira játszott, hogy odakapott az arcához. A gyerekre annyira ráhozta a frászt, hogy fél évig heverte ki a sokkot. Igen ám, csak közben az a szerencsétlen szőrös Molly már ideköltözött a hajlékunkba. Így aztán, Boti tavasztól októberig a bútorok tetején közlekedett, mivel nem volt hajlandó talajszintre jönni a kevesebb, mint három kilós kiskutyához. Mondhatni esze ágában sem volt.

 

Én nem annyira szeretném felidézni ezt a fél évet, ha nem baj. Picit még tikkel a bal szemem, ha rágondolok.

 

Mostanra persze a legjobb pajtások. Sőt, sikerült duplázni is: Ábel beköltözésével megérkezett vele a kutyája, Nudli is, aki épp egy évvel, két kilóval, és egy világos árnyalattal fiatalabb a Mollynál. Remekül eljátszanak egész nap. Mi meg majdcsak kibírjuk valahogy :D

Szerző: Gizibaba  2019.10.22. 15:37 Szólj hozzá!

Azt se tudom, mikor hagytam abba az írást… Azt hiszem, egy olyan fájdalmas pillanatnál történhetett, amikor még volt kedvem gondolkodni. Utána már nem volt kedvem, és inkább nem hagytam kifolyni a billentyűzetemből azt, amit nem jó elolvasni. Nem jó, mert túlságosan fájdalmas visszaolvasni. Vagy mert terhel másokat. Én nem akarok az lenni, aki a saját nyomorát spricceli bele az éterbe, hogy mások szánalmán keresztül oldja fel önnön lelki fájdalmát.

Most mondjam, hogy tíz év alatt tíz halott?

Ez a blog különben sem erről szól. Szól a kedves és jó dolgokról, a pozitív eseményekről, az életünk olyan szakaszairól, amelyekre jó visszanézni, jó felidézni, érdemes nosztalgiával elővenni újra és újra, mert jó érzéssel tölt el a múltidézés.

Nos, hogy tömör legyek, az elmúlt két év minden, csak nem ez. A humorom fekete, a lelkem kérges, az eszem haragszik - de már látszik a fény Mordor mögött.

Ezért az alábbiakban a bejegyzés többi részét „láthatatlanná teszem”, hogy csak feketeövesek olvassák, saját felelősségre. A többiek inkább ugorjanak! J

2016 január, a fiam keresztanyja, imádott unokanővérem csomót talál a mellében. Egész évben kezelik, műtik, mindent megtesz, hogy meggyógyuljon.

Tünetmentes 2018-ig. Majd az utolsó helyreállító műtét előtti CT-n áprilisban észrevesznek egy foltot a tüdején. Júniusban már tudja, de előlünk a végsőkig titkolja, hogy az orvostudomány jelen állása szerint nincs olyan módszer, ami megmentené. Elutasítja a kemót, más alternatívákat keres, küzd a végsőkig alázattal, egy nyikk nélkül, panaszkodástól mentesen. Egyetlen egyszer kiált fel a fájdalomtól: az utolsó mozdulatában. A halála után tudom meg, hogy júniusban közölte vele az orvosa: kemóval 5 hónapja, anélkül 3 van hátra. Ő köszönte, maradt inkább kemómentes, de 3 és fél hónapig tartó teljes, szép búcsúval hagyta itt a bolygót.

2018 október másodikán, a névnapomon halt meg. Rohantam, de már elkéstem. Már csak az ágya végénél búcsúzhattam el tőle, majd öt perccel később rohantam a gyerekéért az iskolába, megmondani neki azt, amit józan ésszel felfogni nekem sem sikerült. A gyerek ekkor 9 éves.

Az ittmaradottak döbbent fájdalma, a gyerek lelkén a sötét árnyék viselhetetlen teher, majd nyolc hónappal később a nagymama, Andi édesanyja, és az én nagynéném, imádott Kati néni nem bírja tovább a terhet: megszakad a szíve. Június 3. A gyerekkel én közlöm a hírt. Kicsit én is belehalok.

Petra és Petya ekkor hardcore fokozatba kapcsol: magukhoz veszik a gyereket, és könyörögnek az apjának (aki eddigre a társa elvesztése miatti fájdalmában már szintén elengedte az életet), hogy nyilatkozzon a gyerek további elhelyezéséről. Ez megtörténik június 19-én, majd két nappal később ő is kórházba kerül. Július 3-án, azaz 1 hónappal Kati néni után hal meg. A hírt én közlöm a gyerekkel. Ordítani tudnék, ököllel arcon csapni az eget. Haragszom, és közben csendben, összeszorított fogakkal teszem a dolgom.

Sokan szentnek néznek minket, pedig egyáltalán nem vagyunk azok. Ennek a gyereknek itt a helye. Pont. Amennyit ő kap tőlünk ebben az élethelyzetben, azt mi is visszakapjuk tőle, tehát ez ilyen szeretetcserés lélekáramlat. Mindannyian épülünk, tanulunk belőle.

Sokan hátba veregetnek, hogy remekül csináljátok! Majd térjünk erre vissza tíz év múlva… Ha Ábel 20 évesen úgy látja majd, hogy rend van a világban, akkor sikerült. Addig pedig minden erőnkkel dolgozunk ezen.

 

Szerző: Gizibaba  2019.10.22. 13:51 Szólj hozzá!

"A magyar nyelv kimeríthetetlen. De azért mi naponta megpróbáljuk." (Petya, 2017.)
Tökre bírtam, amíg a gyerekek egészen kicsik voltak. Fárasztó volt, de minden nap tartogatott valami örömöt, és az egészet átitatta a kisgyerekes, babaszagú, békebeli otthon-hangulat. 
De tökre bírom, hogy már nagyok, és állati jókat lehet velük beszélgetni! Különös a logikájuk. Bár Botkóé egészen racionális, Frankáé nos, hogyismondjam... Sajátságos :D Oké, mi vagyunk a szüleik, tehát ha a két gyerek gondolkodása nem lenne megfelelően szürreális, meggyanúsítanám Petyát, hogy tuti én vagyok-e az anyjuk?! 
Mivel azonban erősen hozzák a hülye szóviccek vonalat, teljesen nyugodtak lehetünk afelől, hogy ez a kód genetikailag átment, és akkor azt most hagyjuk, hogy ez mennyire fáj a társadalomnak. 
Frankának egész biztosan nem fáj semennyire sem, sőt, kifejezetten öröm számára. A "frankadicsom" szó megalkotásakor még a saját bátyja is egész hihetően dicsérte meg, hogy mennyire kreatív, mire a lányom félvállról közölte, hogy tudja, hiszen a tüsszentéseit is el szokta nevezni. 
A ciki helyzetekből is simán kidumálja magát. Mikor leforrázta a Boti lábát a kádban, és meg találtam dorgálni, közölte, hogy ő dehogyis, csak biztos hirtelen elfogyott a hidegvíz. A plüssei az ágyból azért nem tudnak éjszakára kicuccolni, mert ők valójában a tizenötösikrei, akikről kötelessége gondoskodni. Ugyanakkor nem akar gyereket, mert azokra tök nehéz vigyázni, ugyanis szerinte a gyerekek folyton elszökdösnek. 
Ha a tisztára mosott, vizes lábával berohan a homokozóba, akkor ő csak bepanírozta, és szerinte a Mamzinak akkor égett le az arca, amikor a Kati nénivel szedték a mezőn a babonát. Ha mégis cipőt húz, akkor tuti száz, hogy felemásat, mert az egyforma az rém unalmas. Néha gyanakszom, hogy róla mintázták Harisnyás Pippi karakterét.

A napokban épp asztrofizikust keresett a környéken (állítólag Mollynak kellett), és egyik este, mikor Boti a regenerációról beszélt, totál kiakadt, hogy "ne mondd ki, hogy regeneráció! Erről volt rémálmom a múltkor!" Nos, nem mentünk bele bővebben, hogy pontosan mitől is.
Imád főzőcskézni, kedvence a spagettire felfűzött virslikarika, amit mostanság duplán rak minden füzérre, ugyanis így tesóvirsli készíthető, és ha valamelyik spagettiről lefő a virsli, akkor abból lesz a szabadtészta
Azt még mindig nem tudom, hogy érti, hogy "Jaaaj, Molly, mindig te nyersz kő-papír-ollóban!" 
De ma fogott egy hernyót. Dédelgeti. Állítólag van neme: fiú. És Frenk-nek hívják. Ezekben a percekben bábozódik be. Segít neki ebben az a dalocska, amit Botkó írt az olvasókönyvben eddig tanult betűsorokból, hogyaszongya: Amasatav! Imisitiv! Ómósótóv! Ritmusa is van. Párhuzamosan gyakoroljuk, de csak olyankor, ha a fiam ráér, mivel mostanában üres perceiben a telekinézist gyakorolja.

Szóval ezekben a pillanatokban bábozódik be Frank... megyek is, nehogy lekéssem.
Szerző: Gizibaba  2017.09.23. 21:01 Szólj hozzá!

Ebben a bejegyzésben röviden elmesélem, milyen volt, amikor a gyerekeink megtanultak olvasni. (Ezt a lead-ben megismétlődő headline-t a svéd filmek stílusában mindig ki akartam próbálni; kössz, hogy kibírtátok! :D )

 

Petya szokta mondani az újgyerekeseknek, hogy “de jó nektek, még kicsi gyereketek van, az olyan izgalmas, mert minden nap történik valami új”. És hát innen nézve, valóban: a nagyobb kisgyerekek már pályára állnak, kevesebb újdonságot produkálnak nap mint nap.

Például, amik nekem kifejezett kedvenceim, hogy nem kell kéthavonta új garnitúra ruhaméret, egy szezon alatt 3 cipőméret, és az immunrendszerünk is családilag lépett szintet.

De azért tudnak meglepetést okozni az egy méteresnél nagyobbak is!

Botkó ugyanis suttyomban megtanult olvasni. Egy jópár hónapja derült ki, amikor elolvasott egy youtube videón felvillanó két másodperces szöveget, hogy ráadásul nem is lassú. Én persze állatira szemfüles vagyok, rögtön lecsaptam rá:

  • Hohohóóó! Fiam, te tudsz olvasni! - mutogattam vádlón a kanapén üldögélő, lebukott gyermekre.
  • Hű, téééélllleg… - állapította meg döbbenten a Cummancs, akinek ez annyira természetes volt, hogy fel sem tűnt.
  • Hozzál légyszíves egy könyvet, és próbáljuk ki! - lelkesedtem tovább.
  • img_20161103_205353.jpg

                                Botkó szakirodalmat olvas, anyaszült meztelenül, amit szándékosan letitkoltam a képről 

Ment, hozott egy kevés szöveges, sok képes mesekönyvet és együltő helyében kiolvasta az első 25 (sic!) oldalt. Azt már régóta tudom, hogy nem szokott szórakozni ilyenekkel: ha egyszer átbillen benne egy kapcsoló, akkor onnantól az van, és kész. Így volt ez többek között a “mától nem cumizom” (= két éves korában), a “mától nem kell pelus” (= három éves korában) tevékenységekkel is. A “mától tudok olvasni” témát ugyan elfelejtette megemlíteni, de én, a furfangos anyuka, csak-csak lelepleztem a kis titkolózóst!

"- Úristen, dehát ezt mégis mikor akartad elmondani?? És mit titkolsz még előlem???" - gondoltam a brazil sorozatok stílusában, és mélyen legbelül leroskadtam egy székre arra gondolván: már nem baba, és bakker, elkezdődött! "-Már régen elkezdődött, a születése pillanatában." - mondta még mindig belül a bölcsebbik énem, én meg tudomásul vettem.

img_20161106_221718.jpg

                                                              Esti mese, mellyel meglepi maga magát

Ugyanakkor Franka… nos, ő nem olvasott, viszont cserébe totál kiborult, hogy milyen az, ha a bátyja már olvas, de ő meg nem tud??!!

Én ilyet még soha életemben nem láttam, de a középsős lányom egész egyszerűen annyira kiakadt, hogy mérgében idegből megtanult ő is. Addig kínozta magát a betűkkel, addig kérdezgette, amit nem ismert, hogy végül neki is sikerült. Ha nem látom a saját szememmel, nem hiszem el, hogy egy óvodás dühtől eltorzult arccal meredten néz egy müzlis dobozt, és nekifutásból erőlködve betűzi! És megcsinálta. És olvas. Én meg kapkodom a fejem!

img_20161223_131052.jpg

Nos, azóta Petya és én nem vagyunk biztonságban. 
Ha mindketten dolgozunk, és a srácok Mamzival vannak itthon, már nem tudunk titkos pikáns üzeneteket váltani cseten, mert az asztali gépen felugráló ablakban megjelenő szöveget EL TUDJÁK OLVASNI a gyerekeink! Nincs többet "este megkapod a magadét, te kis pimasz!" és társai... Sőt, a karácsonyi készülődésben is csak annyit üzenhettem kódolva: "TUDJUK, HOL VAGYOK, törődj az ozmózissal!!!" = azaz, ajándékokat csomagolok, bazze, iparkodjál őrizni őket, nehogy átszivárogjanak ide és lebukjunk...

És azóta mindent, de mindent ki kell olvasni. Az oviban, a boltban, az újságokban, az íméljeimben, az interneten... De nem csak olvasni kell, hanem írni is. Boti szerint például az mindenképpen lényeges volna, ha a Kalandorok Minecraft video alatt, Chabinho csatornáján kommentben megírná, hogy a Jézuska hozott neki egy állati menő Kalandorok pólót. Nagyon szépen megkértem, hogy ezt így hat és fél évesen ne tegye, mert youtube csatornákra feliratkozni és kommentelgetni nem éppen egy óvodás gyermek attitűdje, és szerintem a Chabinho, a DoggyAndi meg a Zsédav (úristen, mért tudok én ilyeneket???) tutira azt hinnék, hogy kamu. 

De állatira büszkén, dagadó mellkassal vetem tekintetemet a jövőbe: az elsőszülöttem véletlenül, a másodszülöttem meg kitartó akarással OLVAS. Óvodások… elképesztőek!

 


      Juliska néni idegbe' van, és inkább tableten olvasgat 


Ez volt az a bejegyzés, amelyben röviden elbeszéltem, hogy a gyerekeim megtanultak olvasni. (igen, kössz megint :D )

img_20161130_202505.jpg

                                Kisfiam, rajzold le szépen, mi jut eszedbe a Mikulásról? (2016 november végén, bemelegítés)

Szerző: Gizibaba  2017.01.04. 12:19 Szólj hozzá!


A nyáron átépítik az ovinkat, ezért a gyerekek gyakorlatilag június közepe óta csöveznek itthon anyámmal, míg közvetlenebb felmenőik előteremtik a mindennapi betevő tabletre és sellőbarbira valót. ​Ez alatt az idő alatt rengeteg hasznos dolgot tanultak, tényleg tartalmasan telik az idő. 
Franka pl. lebukott, hogy tud írni. Ez a gyógyszertárban történt, két recept között. Ugyanis, a patikánkban van gyereksarok, ahol Bogyó és Babócás kisasztalon rajzolhatnak a gyerekek, teljes kényelemben, míg apa teszem azt Viagrára vár. Hát, én épp kiváltottam egy receptet, mialatt Franka lemásolta Babócát, és azon melegében fölé is írta, hogy DADÓCA. Boti nyilván azonnal szólt is neki viszonylag keresetlen hangnemben, hogy a bé az nem dé, de addigra Franka maga is észlelte az anomáliát, és a BOGYÓ-t igazán korrekten sikerült leírnia. El is várom, hiszen ősszel középsőbe megy! 
Ezen kívül mindketten tudják a páros és páratlan számok közötti különbséget, akármilyen nagyságrendű számot dobunk fel példának.​ Botkót rendkívül bosszantja, hogy van olyan, amit a húga előbb tud; Frankát állatira hidegen hagyja, hogy a bátyja mit tud vagy nem, ő csinálja az életet, ami a csövön kifér. Egy komoly kérdésre is reflexből ad választ, a sztratoszférából téve arra, hogy vajon helyes-e. Botter ugyanekkor a legegyszerűbb kérdésre is alaposan végiggondolt, egzakt választ, és ha kell, adekvát magyarázatot vagy rövid leírást is mellékel. Kérdezni is ebben a stílusban szokott, hogyaszongya: Anya, a téglafal melletti, téglalap alakú felsőszekrény alatti, csempepárkányon lévő zöld, téglalap alakú, két végződésű elem az vajon jó még, vagy már kifogyott?

Szinte sajnálom egyszerűen rávágni, hogy "kifogyott". Hát mit melózott vele, hogy így megfogalmazza! Csak nem offolhatom egyszavas válaszokkal!

​R​ém szórakoztató, ha két, egymással beszélgető gyereke van az embernek, tévé gyakorlatilag egyáltalán nem is kell. Bőven elég, ha naphosszat bele-belehallgatok a párbeszédeikbe. Vagy a monológjaikba. Valójában belehallgatni sem szükséges, mivel crescendoban nyomják, így ha kell, ha nem, a telek két legtávolabbi sarkában állva is halljuk velük egymást.  Ebből leképezhető, hogy én sem vagyok halk, sőt, valószínűleg az egész utca imádkozik esténként, hogy térjünk már nyugovóra :D
​De a nyarat kihasználva, állandóan csivitelünk. Esténként tollasozunk az utcán, vagy bicajozunk, repülőket nézünk, szalonnát sütünk a kertben, vagy csak rajzolunk az asztfaltra krétával. Mivel az utcában sok kisgyerek is lakik, igen gyakori a kora esti, úgynevezett Liliom utcai góc kialakulása, amely kedvezőbb időjárási helyzetekben ("végre lehűlt kicsit" és "végre nem esik" esetén pl) ​sokkal jellemzőbb. Így csodáltuk meg a minap a szúnyoggyérítő repülőt is, és láttunk hullócsillagot nemrég.
Történt azonban, hogy a nagy nyári szabadságban Botkó kitalálta, hogy "Sokáig fennmaradós napot" tart. Minimum éjfélig ébren lesz, és ha lehet, tüzijátékot is szeretne mellé, és kölyökpezsgőt. A Nyárveszter névre elkeresztelt este annyira jól sikerült - szerintük -, hogy ismételni is fognak. Oké, szögezzük le, nem volt rossz. Tüzijáték helyett társasozással indítottunk. Szélvész kisasszony természetesen csalt, ezért naná, hogy rászóltam! "Franka, ne csalj!" Botkó felkapta a fejét:
- Miért, mit csinál a Cuni?
- Hát, kivett egy lapkát, de nem passzolt az elképzeléséhez, ezért visszarakta, és választott egy másikat. 
Botkó éppen elmélyülten nézegetett egy játékot, ezért merengve közölte:
- ​Olyat én is szoktam csi... ööö  vagyis, C​UNI, NE CSALJ!!! 

​Kicsit később Franka szerepjátékban volt, és kiabálni kezdett:
- Ments meg, Boti, jaj, kérlek segíts!!!
- Sajnos, nem érek rá, Bébi. - felelte karcos nyugalommal az elfoglalt szuperhős, miközben ​a tabletjét nyomkodta.


Szegény lányom, lassan belátta, hogy a sokáig fennmaradós, nyárveszteri nap eléggé egyszereplős lett, ezért - csak hogy valamivel elüsse az időt éjfélig -, önmagát kezdte szórakoztatni: - Szuper ez a hosszú nap! ​Már régen volt olyan, hogy felbüfiztem a hányásomat, ​na​de mooost! Most felbüfiztem​!​

Majd a következő kérdéssel próbált új társalgópartner után nézni:
- Apa, a K​ai​ Lan miért nem csíkszemű???
Ekkor Boti persze felkapta a fejét, és rövidre zárta:
- Mert nem kínai. Csak annak képzeli magát.

Persze, a fiamnak őrült tehetsége van az offoláshoz. Mikor Cunderella kisasszony hozzá képest viszonylag hosszú hallgatás (értsd: 1,5 perc) után felkiáltott: - Azt kívánom, hogy legyen egy Boti-legjobb-barátom és testvérem! - Boti máris lecsapta a magas labdát: - Testvéred már van is, Cuni. 
Ennyi. A legjobb barát téma meg azóta is lóg a levegőben.

Kicsivel később Franka rázendített. Saját maga szerezte a dalocska szövegét, amelynek társadalmi tanulsága is lett:
"Gyerekek, gyerekek,
vesznek a boltba perecet,
és fizetés nélkül távoznak!"

​Majd nem sokkal később hozzátette: ​
Képzeld, anya, a Boróka​ pont a szülinapján született!
A bátyja persze ilyenkor élből reflektál, osztva szegény kisebbet: ​

- Cuni, n​ő​j már fel!
​Én azért igyekszem óvatosabban terelgetni a kis cunamit. Ha vendégeket várunk, megkérem, hogy segítsen elrakni a játékokat, vagy keverni a sütitésztát. A legutóbb is őt kértem meg, hogy rakja el a rajzeszközeit az ebédlőasztalról, mert nemsokára megérkeznek a vendégek. Rám nézett, és kimértem ennyi mondott:​
​- ​Rendben van​. Egy fél pillanat alatt me​glesz​, anya... csak nagyon sokba fog kerülni​! 

Nemsokára eltelik a nyári szünet. A gyerekek pár dekával nehezebben, pár centivel magasabban, pár árnyalattal barnábban, pár flegmasággal gazdagabban, de SOKKAL okosabban kezdik az őszi oviszezont. Punk tum.
Addigis, képes összefoglaló a nyarunkról:
blog.jpg
Szalmakalapos srác
blog10.jpg
Pizsamás-kócos rajzszakkör
blog13.jpg
Pedikűrszalon
blog11.jpg
Clint Eastwood
blog12.jpg
Cukorka királykisasszony
blog14.jpg
Sminkes tanfolyam, Y kromoszómás díszlettel
blogb.jpg
Nyárigyerek koszmennyisége
blog15.jpg
Indián üzemmód
blog2.jpg
Az ifjú Darnyi Tamás
blog5.jpg
Emeletes fergeteges
blog9.jpg
Társas
img_20160723_093620.jpg
Picinő nem aprózza el
blog16.jpg
Békén szalonnázva
blog8.jpg
Cápa a teraszon
bolg6.jpg
Pedikűrszalon 2
blog7.jpg
Ez meg a végére
Szerző: Gizibaba  2016.08.07. 19:39 Szólj hozzá!

Tél van. És bár egyre később sötétedik, de azért még így is túl korán ahhoz, hogy bármilyen értelmes tevékenységet szívesen hatékonyan végezzek délután öt után a szabadban. Pláne, hogy még annál is hidegebb van, mint amilyen sötét. Így aztán a meló után erős motivációval oly hatékonyan begyűjtött (értsd: vedd gyorsabban az overállod meg a kabátod, különben bezár a Sanyi, mire átérünk!) csemetéim úgy este hétkor kezdenek megkergülni teljesen. 

A robotoló nők, akik anyák is egyben, gondolom, hasonló hétköznap estékről tudnának beszámolni.
Bár az igaz, hogy különórákra egyelőre egyik gyerek sem jár - ennek is megvan a maga oka, amiről majd máskor mesélek. Néha elmélázok, hogy ha egy héten egyszer elmasszírozná őket a balett meg a karate, máris máshogy ketyegnének az esti órákban. Addig azonban, jobb híján, itthon fárasztanak le minket fárasztjuk le őket, több-kevesebb sikerrel. 

cam01616.jpg

Franka rajza: egy nem csípős pók. Botinak rajzolta, mivel Boti viszket a pókoktól (#tőlemörökölte)

Úgy fél ötkor iszom egy kávét, mert ha nem tenném, a pajzsmirigyem győzne, és kénytelen lennék suttyomban csicsikálni valamellik utódom ágyában, amíg ők - minderről mit sem sejtve - elveszekednének szépen a tableten. Szóval bedobok egy koffeinbombát az arcomba, majd ezután sebtiben társasozunk, vagy kártyázunk, vagy rajzolunk, esetleg nyomdázunk, számokat és betűket írunk, legozunk, építünk, rombolunk, vagyunk eszméletlenül kreatívak, és úgy hozzávetőleg másfél órát még csak össze sem veszünk.

cam01633.jpg

Még álló Karácsonyfa, levitáló gyermekkel

Amikor már nagyon nehezen bírjuk, és valamelyikünk (néha én) tuti megsértődik valamin, engedélyezem a mesenézést (fél hatkor Spongyabob, kihagyhatatlanul!), én pedig olyan, régóta áhított, örök kedvenc tevékenységeim felé fordulok, mint a mosogatás, a mosás, rendrakás, vagy a takarítás. Ha ezt kimaxoltam, máris szedhetem szét a - lehetőség szerint egymás torkának esett - gyerekeimet, és találhatok ki állatira érdekes elfoglaltságot nekik, aminek jó, ha nincs köze elektronikai és/vagy szórakoztató eszközökhöz.

cam01646.jpgcam01647.jpg

 

 

 

 

 

 

 

Mifelénk így szokás narancsot pucolni - majd visszatenni a többi közé, és nagyon kiröhögni azt, aki legközelebb kiválasztja 

Például sütünk valamit. Persze sütés közben is rengeteg lehetőség nyílik arra, hogy összevesszenek, és nekem ugyanennyi lehetőségem lesz rá, hogy azon melegében helyesen kezeljem ezeket. Általában sikerül, néha nem (utóbbi esetekben torokhangon ordítok, és olasznak képzelem magam közben).

cam01670.jpg

Botkó átrendezte a szendvicsét, és így szerinte egészen Károly bácsira hasonlít a Frakkból.

Az esetek többségében ekkorra időzíti Petya a hazaérkezést, és fut végig azon nyomban az agyán, hogy "jézusisten, ezt a nőt utoljára mikor tűnt jó ötletnek elvenni???" - de mivel tökre udvarias és jólnevelt, ezt sohasem mondja ki szó szerint. Helyette gyengéden megölel, így a kívülállóknak úgy tűnhet, hogy minden rendben (csak én tudom, hogy mindez álca, és cirka 52 év múlva el fog ásni a kert végében :D ). Persze ő is iszik egy kávét, nagyjából tökmindegy, hány órát írunk ekkor. Sőt, egészen olyan érzésem van, hogy minél későbbre jár, Petya annál szívesebben tol koffeint. 

cam01620.jpg

Leánygyermek nem annyira pici lóval, társasjáték közben (amely nem látszik a képen, így úgysem hiszi el senki)

Fürdés előtt szigorított babaházazás Frankával, míg a fiúk megdumálják a legújabb geek-témákat. A babaházazás azért jó, mert Franka átengedi magát a szerepjátéknak (=én egy kisoroszlánnal leszek, aki mindig megszökik, de visszatalál), én meg minden nap új elrendezésben helyezhetem el a bababútorokat a kéróban, így hódolva szenvedélyemnek, a lakberendezésnek. Azt, hogy emiatt szeretek babaházazni, már rég tudom, viszont hogy ez még így 37 éves koromban is tart, picit betegesnek meglepőnek érzem. 

cam01606.jpg

Szép kis kompánia...

Na mindegy, ezután Botkó zuhanyzik, Franka fürdik, mi vacsit készítünk, majd újabb Spongyabob (Istenem, ugye nincs olyan betegség, hogy Spongyabob-mérgezés??) közben elcummogjuk azt. Fogmosás, és húzás az ágyba. 

cam01653.jpg

L.B.Oszkár, a méltán tehetséges pedikűrös családja körében a 21. század elején rágja le nagylábujjáról a felesleget. A háttérben húga mérkőzik meg vacsora helyett egy vödör kakaós nápolyival (gyáááámüüüügy!!!)

A gyerekszobában 2 olvasott mese, vagy beszélgetés, esetleg mindkettő, majd a "szomjas vagyok" "mesélj még" "félek, maradj itt" "ne kapcsold le" "kapcsold le" "neeee máááár" után, azaz mintegy 20 perccel később miénk (Petya és Petra) az este. 

Szédületes tempóban szoktuk belevetni magunkat! Csak néhány (cenzúrázott) verzió a lehetőségek megszámlálhatatlan tárházából:
a) azonnal mélykómába esünk
b) walking dead üzemmódban nyomkodjuk a telefonjainkat, időnként legalább némi kísérletet téve a verbális kommunikációra, amelyet rendszerint saját szemhéjunk mázsás súlyának kudarcba fulladt emelgetési kísérletei törnek derékba
c) elkezdünk megnézni egy filmet
d) 10 percig sikerül megnéznünk egy filmet
e) 25 percig sikerül ébren megnéznünk egy rendkívül érdekes filmet
f) Petya végignéz egy filmet, amely közben engem már a harmadik percben elveszít (lásd: a) pont)
g) jé, végignéztünk egy filmet! Pezsgővel ünneplünk, hajnalig dumálunk lelkesen, és másnap reggel tutira elalszunk.

Követelem, hogy legyen tavasz, és ez a szülőszomorító, rendkívül álmos tél lépjen le egy egész évre! 
Oké, kap még két baromi hideg hetet, azalatt gyomlálja ki a bacilusokat és tizedelje meg a rovarállományt, aztán slussz! Trambulinozni akarok, futni akarok, Duna-partot akarok meleg szélben, és világosat akarok este nyolc húszig!

Értve vagyok? :)

Na, akkor most - mivel HÉTVÉGE jön - Petya meg én elhúzunk Fecóékhoz társasozni. Még az is lehet, hogy iszunk egy kávét...

 

 

Szerző: Gizibaba  2016.01.22. 17:00 Szólj hozzá!

Ebben az összefoglaló bejegyzésben teszem közzé azokat a félbehagyott szösszeneteket, amelyek a blog szunnyadása alatt lettek elkezdve, és maradtak befejezetlenek. Okulásul, mivel elrejtve igen fontos emlékeket őriznek (random, az elmúlt két évből).

----------------------------------------------------

- Botkó, Franka, ébresztő! Vár az óvoda! - ébresztette őket reggel. 
Persze két külön helyiségben, mivel a kisfickó a szülői ágyban szeretett ébredni (minden hajnalban gondoskodott is arról, hogy megpucolva a saját fekhelyéről, a nap első sugarai már az anyja és apja között találják). A lányka nem szeretett a szüleivel aludni, neki a saját ágyacskája volt a kedvenc, ezért reggelente is onnan rikkantotta a paplan alól, jó mélyről: 
- Nem. 
- De igen, kiscsillag, ez sajnos nem képezi vita tárgyát! - rekesztette be a meg sem kezdett műsort az anyja. Homlokán ekkor szaladtak össze először a ráncok, mert tudta, mi következik ezután. 
- De én nem akarok óvodába menni!
Fél órával később megreggelizve, felöltöztetve, indulásra készen állt az ajtóban mindkét gyerek, de ez a félóra nem a frissességnek volt köszönhető, hanem a vad pániknak, hogy bakker, ma is elkésünk! 
----------------------------------------------

 Hány olyan blog van a világon, amibe eleinte buzgón írogatnak a tulajdonosok, majd kicsit később megcsappan az idő/lelkesedés/mondanivaló, és szép lassan elhervad a blog maga is. Ezekben szoktak így kezdődni a bejegyzések, úgy félévente, vagy még ritkábban.
Nos, hogy az én blogom milyen sorsra fog jutni, az is nagyjából kifürkészhetetlen. Sosem gondoltam bele ciklikusságot, de azért havi egy posztot megérdemelne, ha már itt őrzi a legédesebb emlékeinket. Úgyhogy ma megetetem :)

-----------------------------------------------------------

Mifelénk nem teljesen egyértelmű, mit tud egy három és egy négyéves. Általában lebukással derül ki, mennyi változás történik velük, mióta óvodába járnak. 

Az egészen pici nő például gyönyörűen énekel, és meglehetősen sok dalocskát ismer. Azokat szereti leginkább, amiket rögtönzött perfomance formájában elő is lehet adni, így a Ha én cica volnék... kezdetű pársorost előszeretettel énekli nagyközönség előtt is. Az eleje tele van vágyakozással, kitűnően érzékeltetve, hogy mennyire klassz lenne, ha ő cica lenne, majd a "de én cica nem vagyok" - nál jön a fordulat: szem lesüt, fejecske lehajt, és mély odaadással szomorkodva tolja el a szám B oldalát, amelyből kiderül: ennyire mélyen ember még sosem volt, minthogy egeret sem foghat. Vagy vegyük górcső alá a számolós dalt: egy mancs, két mancs, nem kell ide más - szól a rigmus. Franka az aprócska mutatóujjával a világon a legédesebb módon képes elmutogatni! 
A szókincse is fantasztikus, különösen azokat a költői képeit szeretem, amikor a tárgyaknak szürreális jelzőket tulajdonít. Ilyen alkalmakkor derül ki, hogy ő például nem szereti a "göndör gombócokat", mivel a zsemlegombóc felülete egyenetlen, ellenben a szilvásgombócéval, ami sima, és ezáltal finom. A Cuny szerint a fák kócosak, és a fürdőkádban minden este megtörténik a "hablemente". 

A Cummancs is tud ám meglepetéseket okozni! Nemrégiben vásároltam két pakli számkártyát, gondolván, hogy elkezdem a számokat mutogatni neki leírva, aztán az ujjai segítségével lassan összeadni is talán talán... Hazaértünk, elővettem a kártyacsomagokat, érdeklődve várta, mégis mi a tervem mindezzel. Izgatottan kiterítettem az első két kártyát, lesve pillantottam az arcára, vajon felkeltettem - e az érdeklődését, mire unott arccal , rutinos egykedvűen monoton eldarálta: "Három meg kettő az öt. És mi a feladat?"
"Tessék???" - szedegettem össze szilánkos állkapcsomat a padlóról. "Kisfiam, mégis mióta tudsz számolni?"
"Hát, egy ideje." - találta volt elkottyantani ezt a fontostalan dolgot a csemete. "És ismered a számokat??" - kérdeztem teljesen feleslegesen, merthogy nyilvánvalóan igen. Lebukással tehát kiderült, hogy a gyerek összead, és kapaszkodj, de ki is von. Egyelőre leginkább mondóka formájában, de ha kérem, simán elvonatkoztat, és anélkül is megy neki. Mindezt az óvodában tanulta, mint ahogy azokat a magyar és német nyelvű mondókákat, verseket is, amelyekből elég szép gyűjteményt tárol a vincseszterén, ám annál kevesebbet mond el itthon, kivéve, mikor elfeledkezik magáról, és ontja ezeket. A múltkor megkérdeztem, miért nem mond gyakrabban ilyeneket. A válasz tök érthető volt: a német nyelvű dalokban nem biztos, hogy helyesen tudja, és mivel maximalista picit, inkább egyáltalán bele sem kezd. Nehogy kudarcélménye legyen.

A rajzolással is hasonlóképpen járt el. Kedden még nem rajzolt, csak firkált. Aztán szerdán fogta a ceruzát, és tökéletes kukásautót rittyentett a papírra. Ámultam. Petya is. Azóta is. Valószínűleg ezek a dolgok Botkónál először fejben születnek meg, nagyon aprólékosan kigondolva minden részletet, aztán, ha fejben már elképzelte, hogy kéne kivitelezni, egyszerűen megvalósítja, és kész. :O

A pici nő is számol, körülbelül ötvenig, bár a tökéletestől még messze van, de cserébe irtó aranyos :) Mindenben a bátyját másolja, ugyanakkor mégis egy önálló, utánozhatatlan, csodás indivídum! 

----------------------------------------

Miért is lenne beteg a gyerek hétköznap, vagy legalábbis nem négynapos hosszú ünnepi hétvégén, Karácsonykor, vagy egyéb olyan alkalmakkor, amikor például elutaznánk? Nem tudom, ez másnál hogy van, de nálunk az esetek döntő többségében olyankor üt be a krach, amikor a doktornénink nem riasztható. 

Régen nem értettem, miért akkora para az anyukáknak, ha lázas a gyerek? Jóvan, lázas, kap rá lázcsillapítót, attól lemegy, megmutatja nyilván az orvosnak, az mond rá valamit, és viszlát. Ekkor még nem tudtam, hogy Mörfi a padláson szokott lakni, és ha a gyerek egyet köhhint, tutira leköltözik vagy három-négy napra... Oké, nem panaszkodom, a nagyobb szövődmények elkerültek minket, és így is fognak tenni, punk tum. Tulajdonképpen teljesen normális, ha egy szezonban (lásd: egy téli időszak alatt) adott aprótalpú 7-8 szüttyöt is benyel; a doktornénink ma megnyugtatott, hogy az immunológusok egyöntetű véleménye a témában az, hogy ha szövődménymentesen zajlik le a betegség, akkor az, hogy egyikből a másikba esünk, csupán sima pech-széria, de nem kell pánikba esni. (A szövődményes esetek más terület, ott nyilván még jobban oda kell figyelni.)

Oké, elméletben ez olyan szépen hangzik, és komolyan, meg is nyugodtam, de tényleg. Már csak azt nem értem, hogy a gyerekeknél az szerzett vagy veleszületett képesség, hogy rendelési időn kívül, általában délután 4 elmúltával lesznek lázasak, és amennyiben fokozható, lehetőleg mindezt szombaton. Az enyémek legalábbis tökre tudják ezt a sztenderdet hozni. Óvodakezdés óta, két betegségmentes hét után, ha közeleg a szombat, valamelyik rendszerint olyan délután fél öt magasságában ül le, mint az iszap, lesz forró és lázrózsás, és ezzel arányosan borzasztóan nyűgös. Anya pedig pánikbeteg. Persze, lázmérés, csillapítás, és aggódás felsőfokon, és csekkolás félóra elteltével, aztán hálálkodás az égieknek, hogy hat a cucc. Gyermek jobban lesz, csibész újra, és iszik rendesen, ha épp fotoszintetizál is átmenetileg. Néhány óra múlva replay, de legalább kezelhető a dolog. Nade, mi van, ha a kísérő tünetek nem teljesen egyértelműek? Ha épp a feje fáj, vagy csípi a pisi, a lábára mutogat, és nem hajlandó bevenni az orvosságot?
Eddig mindig megoldottuk, és eztán is így lesz, de azért ebben a szezonban lefőtt párszor a kávé nálam, mikor Botkó előadta a panaszait... Hogyaszongya: "Anya, fáj a fejem." Itt nálam enyhe pánikroham, mert az ugye nem jó, és annyi baromságot összeolvas az ember. Komolyan megkönnyebbültem, hogy lázas is, mert így valószínűleg kísérőtünete a láznak, és nem valami más, aztán rákérdeztem, mégis hol fáj? Hát kérem, körbemutogatta az arca szélét, és kétszer is hangsúlyozottan a torkára bökött. Kérdezem: Gyöngyöm, a torkod fáj?? - Neeem, anya! A fejem, így: - és újra elmakettezi elölről, a torkát hangsúlyozva. 

Mondjuk Botkó a könnyebbik eset, mert ő már igazán szépen kifejezi magát. Franka is, csak abból érdemes gyököt vonni, mivel szereti kiszínezni a saját állapotát a korábban bátyjától hallottakkal. Elmeséli, hogy neki iszonyatosan fáj a lába, mert az előbb nagyon megütötte, csúnyán beverte, és semmiképpen nem veszi be a Nurofent, mert az undorító, és ő sohatöbbet olyat. Ezt így, ezekkel a szavakkal. Miközben összesen a torka piros. :O
A láb-,fétis amúgyis erős a lányomnál, mert amikor sokáig ül elmélyülten a szőnyegen, egyszercsak legörbül a szája szeglete és keservesen panaszolja el, hogy "Anyám, elzsibbadt a lábacskám, megszirmozod?" (=megmasszírozod) Nade ez nem is tartozik ide, merugye nem betegség.
És tegnap sírva közölte, hogy kéne egy bot. Mikor megkérdeztem, hogy milyen bot, azt mondta, olyan, amire támaszkodva majd tud járni, mert sebes lett a lába, és most annyira de annyira fáj, hogy valószínűleg sohatöbbet nem tud majd ránehezedni. Megnéztem a "sebet", nem akarod tudni.


A kórságok lefolyása is egészen sajátságos két csemeténknél. Franka nagyon csaj olyankor is, Botkó pedig abszolút pasi. 37,5-nél már totál készen van, csak ölben cipelhető, hideg takaró kell hozzá, langyos málnaszörp, és sok türelem. Amikor végre lejjebb megy a testhője, hajlandó máshogyan is kommunikálni, de addig semmi nem jó. Éjszaka például közénk vackol, ül a sötétben, és mikor negyedóra múlva megkérdezem, hogy nem akar-e esetleg a párnára feküdni és aludni, szemrehányóan kioszt: "Dehogynem!" Amikor beteg, sohatöbbet és semmiképpen nem vesz be gyógyszert, de amint jobban lesz, örömmel kóstol meg bármilyen orvosságot. Egyszer a pajzsmirigyhormonomat is majdnem, de végül csak vaklárma volt, hála a magasságosnak. (én meg azóta egy szem gyógyszerrel a vánkosom alatt alszom - oké, majdnem úgy, de többet nem készítek az éjjeliszekrényre, az zicher). 
Napközbeni lábadozásai alkalmával a nagyszerű Cummancs, aki kiválóan ad össze két egyjegyű számot, maximális kényeztetést igényel. Ha elheverhet az ágyunkon, miközben kipárnázom, hogy kényelmesen nézhesse a választott meséjét, ölében rizskoch, mellette kulacsban a langyos málnaszörp, redőny félárbócra leengedve, hogy ne süsse a képernyőt a nap, akkor már csak egy baja van. "Kisfiam, minden oké?" - "Igen, anya, csak azt nem értem, miért KELLETT idefeküdnöm, mikor ez a párna nagyon kényelmetlen??" :O
Hányós vírus esetén Franka a könnyebb eset (pedig csak Boti kapta meg a Rotarix oltást). A kicsi nő nemrég kijeletette, hogy "Anya, hányás előtt örvendeztem."  Hosszú másodpercek múlva esett le, hogy öklendezett, de mivel (túl a nehezén) boldog megkönnyebbüléssel mesélte el, tökre azt hittem, hogy tényleg az örömről beszél :O

-----------------------------------------------

Azt mondják a régi öregek, hogy ahol nemigen van esemény, ott sok a szöveg. Gondolkodtam is, hogy nálunk a gyerekek alig-alig vannak lekötve történéssel, és biztosan ezért beszélnek annyit, ráadásul állandóan. Aztán utánaolvastam a témának, és nemcsak a régi öregek, de az újak is megegyeznek abban, hogy ez állítólag korosztályos. A négy meg az ötévesek persze ezt nem tudják, csak ösztönösen jön belőlük, mint Szellő Istvánból az "átható tekintet 2.0".

Sok beszédnek sok az alja, sok gyerek meg mégse hallja! - tartja az ősi mondás, ha ugyanis a szülők valamelyike beszél sokat, annak java elvész az egy méter tíz körüli kiskorúak jobb és bal oldali füle között. Valahol félúton történhet, és az is lehet, hogy a nyitott szem vagy a vigyorgó száj az oka, mindenesetre brit tudósok bebizonyították, hogy minél több a felszólítójel a mondat végén, annál kevesebb a reakció a gyerekek részéről.

A brit tudósok persze idén is elvégezték a tudományos kísérletet arról, van-e a gyerekekbe elrejtve egy titkos relé, amely vakáció üzemmódban azonnal behúz, és mindenképpen reggel hétnél korábban ébreszti fel a vizsgált populációt - nos, jelen mintavételi csoportban ez a relé továbbra is kiválóan üzemel. Ugyanez a szünet végére veszíti el a tulajdonságát, rendszerint addigra, mire a szülők ugyanezt teszik a türelmükkel. 

A gyerekek tehát reggeltől (cca 06:30) estig (kb. 22:35) folyamatosan értekeznek, vívnak, beszélgetnek, csacsognak, csicseregnek és dumálnak. Botkó az "r" hangot még mindig hanyagolja, emiatt ha utánozósat játszunk, gyakran használom a "rovar", a "rotor" és a "triceratopsz" szavakat, egészen addig, míg halálosan meg nem sértődik, hogy szívatom. (UPDATE: azóta B kedvenc mondata ez: Egy drága trapéz trükkösen drukkol a trambulinnak, miközben trombitál egy triceratopsz.)

Maszaki Mussznak nincs gondja a beszéddel. Legalább annyira lazán kezeli a magyar, mint az angol kiejtést. Így kerülnek a háztartásunkba olyan szava, mint a táVor, a fesztiBál, az eltorNaszolás, a Komolyfelhő, és ha a kisasszony kap egy tetkós matricát a karjára, akkor biztos úgy mos kezet, hogy a víz ne érje, csak "a mignonok körülött".

-------------------------------------------------------

Hát így. 
Bízva abban, hogy a blognál is elmúlik az álomkór, és nem kell két év múlva újabb zip-elt verziót hoznom, kívánok boldog, időmilliomos-blogolós 2016-ot mindenkinek! :)

 

 

Szerző: Gizibaba  2016.01.07. 12:43 Szólj hozzá!

Anyám, hogy én milyen rég írtam ide! 
Valójában rengetegszer akartam, és majdnem ugyanennyiszer lett is volna miről. És ugyanennyiszer szórtam szitokszavakat fogam kerítésén által, mivel mikor lett volna mondanivalóm, egyéb dolgom miatt kénytelen voltam elnapolni az írást - minekutána már nem jött szó a számra, vagy ékezet az ímre. 
Boldogok az időmilliomosok, mert rájuk vár a blogok országa! Akikre nem vár, azok a melózó anyák.

Hogy állunk most? 

Dióhéj: A gyerekek ovisok, anya jóideje újra dolgozik, apa változatlanul robotol és még újságot is főszerkeszt. Nemrégiben eltemettük Paszulyt. Tervezzük a ház befejezését, bár őszintén szólva egyáltalán fogalmam sincs, kinek lesz erre ideje.

Magház: Franka szemüveges és újra kiscsoportos (mert korábban született egy hónappal, és épphogy 6 éves lenne így is, mikor suliba menne). Botkó a meg nem értett művész, akit annyira nem értenek, hogy inkább elvittük pszichológushoz - ahol azon kívül, hogy a gyerek nagyon okos, és nagyon cuki, azt is eldöntöttük, hogy nem siettetjük őt sem suliba. Bár ezen ő mérhetetlenül fel van háborodva. :)

Dióbél: és hogy MOST mi a helyzet?
6 éve vagyunk Petyával házasok, kaffa volt a szilveszter, és 2016-ban már moziban is voltunk. Leesett végre a hó, legalább olyan szánkós, mint zimankós, és vesszenek a bacilusok! Szabin vagyok és blogot írok.

Reszkessetek :)

 

Szerző: Gizibaba  2016.01.07. 12:18 Szólj hozzá!

"Franka haja göndör, és egy ideig álomképeket dédelgettem arról, ahogyan ülünk a baldachinos kislányágyon, én fésülöm és fonom a hajacskáját, míg ő csendes, angyali mosollyal, békésen babázik. (Ennél a jelenetnél a filmben romantikus zene szól, és a nyitott ablakon belopózó szellő lágyan megrebbenti a csipkefüggönyt, miközben láttatni engedi a kastélykert fáinak rózsaszín-bíbor virágba borulását.)"

Most tessék nekem megmondani, hogy egy kislány miért nem szeretne hosszú, selymes, göndör loknikat?

Oké, biztosan van olyan, aki szeretne. Az én lányom nem ez a típus.
Utóbbi mondat enyhe összefoglalása azoknak a sikítva harcolós, idegösszeomlós jeleneteknek, amik kétszereplősek, de Franka rendezi őket, az én statisztálásom mellett. Ha film lenne, elég uncsi lenne. Minden jelenet ugyanúgy kezdődik - ezekhez vészjósló zenei betéteket képzelek el, -: anya közelít egy rózsaszín hajkefével. Jön, lassan közeleg, majd ahogy végre odaér a lányka hajához, elhangzik a klasszikus sikítós effekt, és onnantól totális káoszba fullad a felvonás. Vagyis: egészen más átiratban visszük színre naponta a Hair-t...

Oké, nincs könnyű dolga a gyereknek. Mindkét elsőszámú felmenője meglehetősen sok hajhagymával, és ennek tetejébe jó erős hajjal van megáldva - és ezek ketten ráadásul nem átallottak összeházasodni és elszaporodni sem, aminek eredményeképpen két, eltérő gender, de azonos hajmennyiség jött létre. Körülbelül a két felmenő sokszorozódott hajhagymaszámával. Nem számolom ki, hogy az kábé mennyi lehet, de sok. Őrülten sok. Demjén Rózsi csak jelenthet. 

Botkónak már könnyebb dolga van, mert a haja egyenes szálú, és különben sem kínozzuk azzal, hogy növesztjük neki. Ő maga is csak egyszer sértődött meg a fodrásznál, és rohant ki üvöltve, aztán hazáig bömbölt, majd itthon bevallotta, hogy amiatt borult ki, mert szerinte túl rövid lett a firzurája, és ez nem áll jól neki. Ekkor két és fél éves volt. Khm. 

Franka haja göndör, és egy ideig álomképeket dédelgettem arról, ahogyan ülünk a baldachinos kislányágyon, én fésülöm és fonom a hajacskáját, míg ő csendes, angyali mosollyal, békésen babázik. (Ennél a jelenetnél a filmben romantikus zene szól, és a nyitott ablakon belopózó szellő lágyan megrebbenti a csipkefüggönyt, miközben láttatni engedi a kastélykert fáinak rózsaszín-bíbor virágba borulását.) Nos, a "kontraszt" szó definiálásaképpen tökéletesen helyt állhatna az ehhez képest létező fésülős valóságunk, mondjuk egy magyar-magyar szótárban. 

Az isten szerelmére, miért? - rogyok le a szőnyegre néhanap, és tűnődöm el, vajon az egytől tízig skálán én mennyire gyűlöltem kiskoromban a fésülködést? Nincsenek rémképeim róla (bár attól anyámnak még lehetnek :D), poszttraumatikus tüneteim sem sejlenek fel a lányom igen hatásos bemutatóinak nyomán. Igaz, dereng valami halvány emlék egy hajmosókarikáról, meg apám vigyorgásáról, miközben én odaadóan üvöltöm, hogy "csíííííííp!", de az a hajmosós - scene. Az más. Ott teljesen normális, hogy az ember gyerekként üvölt. Fiúk, és lányok, sokhajúak és kevesek, szőkés, barnák, deresek, mind egy emberként ágál az állítólag babaszem-barát, de mind-tudjuk-hogy-mégis-csípős sampon ellen. 

Az óvodában, az utcán, az ismerősök kislányain csodaszép frizurákat, loknikat, fonatokat és copfokat látok. Tüneményes fodros kislányokat, akik szemmel láthatóan ezer örömmel viselik lányos mivoltuk egyik ékességét: a frizurát! 
Ehhez képest az én lányom egy reggelen sírva könyörgött, hogy vágjam le a háta közepéig érő haját, mert ő gyűlöl fésülködni, és addig-addig győzködött, míg beadtam a derekam. Azóta egész jól működő kompromisszumban létezünk: 1 darab erősebb (vagy 2 darab gyengébb) hajcsattal eltűzzük a frufruját, és ennyi.
cam11878.jpgA csat is csak azért, mert a szemüvege miatt frufrut már igazán nem szeretnék neki, mivel akkor semmi nem látszana az arcából. Szóval idáig egész jól ment.
Idáig. 
Ma azzal állt elő, hogy mostmár ez is túlzás. Vágjuk le tökrövidre. Fiúsra. Mert az igazságtalanság, hogy attól, hogy ő lány, kénytelen elszenvedni a mindennapi hajcihőket. És, hogy bezzeg a Boti. 

Nem, nem és nem, erre tényleg nem vagyok HAJlandó. Majdcsak meggyőzöm. Ugye??
Most mindenesetre kihorgászom a kádból, és megszárítom a loboncát. Drukkoljatok!

Szerző: Gizibaba  2015.01.02. 21:47 Szólj hozzá!

Címkék: haj frizura sikít hajfrizura

A Töki kezdte... 
Kijött a nappaliba Szent Karácsony reggelén, és annyit mondott ragyogó arccal, kicsattanó jókedvvel:
- Apa! Én meleg vagyok!!!

Teszem hozzá: a zuhany alól jött éppen, és a lelkesedés természetesen a melegvíz okozta bőrhevülésnek volt köszönhető, de azért Petyával szívből kiröhögtük. 
A gyermek bevállalós attitűdje azonban elgondolkodtatott, és most testet ölt a saját viselkedésemben is. Olyasmit készülök bevallani, amit még sosem, sehol. Kapaszkodás van? Ültök? Nah, akkor lököm:

ÉN MÉG SOHA NEVER EVER EZELŐTT NEM LÁTTAM A RESZKESSETEK BETÖRŐK! CÍMŰ FILMET!

Egyiket sem. Eddig a Karácsonyig kellett vele várni, hogy eljöjjön a nap. 
Mivel korábban csak a beharangozókat volt szerencsém végigunatkozni a tévében, így bennem az a kép élt erről a produkcióról, hogy a cselekmény kilencvenkilenc százaléka a betörésre való szándék vs. márpedig- ide- be- nem- juttok típusú ellenállás rendkívül béna frontvonalán zajlik. Esélyt adva a szőke kölyökképűnek, rákészültem, és leültem a kanapéra (!!!) végignézni (!!!) a 103 percnyi borzalmat - és meglepődve konstatáltam, hogy ez a film egy hosszú felvezetés a véghajrába torkolló 2,5 percnyi akció előtt. Na jó, nem teljesen, de tökre nem is arról szól, mint amitől kőkemény 24 éve hideglelősen fáztam. Macaulayculkin - szűzként egészen viselhetőnek bizonyult, így új hobbiként felvettem a "melyik kultfilmet nem láttam még, és mikor habzsolhatom be leghamarabb" tevékenységet. 
Egyelőre nem haladok vele, eh, de sebaj, mert azóta újranéztem a Meet Joe Black-et is, amiben a csaj rinyálása teljesen kikészített. Esküszöm, úgy emlékeztem, hogy ez egy irtó romantikus történet, amiben Brad Pitt gyönyörű, és a nő, aki belezúg, egy tüneményes, okos angyal. Ehhez képest, sírhatnékom támadt az első félóra után, amit a főhősnő leművelt a vásznon - mély átélés címszó alatt. Nekem kínos, elnézést.
Most a Halálsoron-t nézem. Sajnos elfogyott a tökmag, de sebaj, holnap már nyitnak a boltok. :)

Hogy más, lényegi eseményeket is érintsek: rendben lezajlott az ünnep első etapja. A szokásos éves rendszeres (nemisigaz, mert sosem szoktunk) karácsonyi veszekedés után már ment minden a saját medrében: fa díszben, ajándék átadva, kaja megfőzve, gyerekek boldogok, szülők meghittek. Semmi extra. Azt leszámítva, hogy Franka angolul énekel. Általában a Dumb ways to die - t, de vasár- és ünnepnapokon a a Finger song is bejátszik. Jellegzetessége a daloknak, hogy Franka szájából nem éppen szöveghűen, bár kétségtelenül így is értelmezhetően hangzanak el a nóták, így a "sister finger" - ből nálunk pillanatok alatt lesz "mister finger", és a Bubble up kezdetű ((ha kinyírnak, sem vagyok hajlandó linkelni, mert a Gummy Bear énekli, és hajpenészt kapok tőle)) dalocskából "Pamuhab". 
Egy klasszikussal búcsúzom mára, legyen ez idei szlogenünk:

"Hírájen, hírájen, háudujujú"

Köszönöm a figyelmet, viszont hallásra.

Szerző: Gizibaba  2014.12.27. 00:49 Szólj hozzá!

Botkó csajozik. Legalábbis szerintem. A választottja a velünk szemben lakó, csodaszép, hatalmas kék szemekkel és szőke fürtökkel operáló Mirci. 

Amikor elképzeltem, hogy milyen lesz, ha a fiam egy másik nőneműt is szeret úgy nagyon rajtam kívül, nem ilyennek gondoltam :D Oké, tudom, az a rész, amikor irigykedve méregetem majd a tinédzserlányt, majd picit később megpróbálom furfanggal ellehetetleníteni a kapcsolatot, még később keresztbe tenni a közelgő frigynek, aztán mindig jobban tudni a menyemnél a gyerekneveléssel kapcsolatos dolgokat, aztán még később lemondóan duzzogni, mert eltiltanak az unokáimtól - nos, ez a rész még odébb van. Most egyelőre kíváncsian és örömmel szemlélem, ahogy egy csibész négyéves rajongással mesél az imádott barátjáról, és minden alkalmat megragad, mikor vele lehet. 

A szerelem tényére úgy derült fény, hogy Botkó egy harmatos reggelen azt találta mondani: "anya, én mindig a Mircire gondolok! Még álomban is! És amikor becsukom a szemem, akkor is a Mircit látom!" Hát nem csodálatos? 

Botkó szerint a Mirci mindent tökéletesen csinál. A Mirci tudja a legjobban mindenre a választ, és az ő szava mindenkié felett áll. Ő találja ki a legjobb játékokat, és az ő szeme a legszebb színű a világon. A Botkó szerint ugyanolyan színű, mint az övé. Amikor felhívtam rá a figyelmét, hogy - bár sajnálom, hogy tőlem kell megtudnia a hírt, de - a Mirci szeme kék, az övé pedig barna, azt felelte, hogy sebaj, majd változik ez még. A "törődj bele" automatikus válaszom után már bántam, miért nem hallgattam el inkább az igazságot, mivel Botkónak erre is volt kész és azonnali megoldása: fessek a szemhéjára kék szemgolyókat, és slussz. :O Azóta nem beszéltünk erről.

A Mirciben még az is jó, hogy ugyanazokat a dolgokat szereti csinálni, mint a Botkó. Ezek egészen apróságoknak tűnő dolgok, ugyanakkor, mint tudjuk, az apróságok nagyonis fontosak! Így ne bagatellizáljuk el azokat a semmiségnek látszó tényeket, mint "anya, képzeld, a Mirci ugyanolyan régóta szereti túrni az orrát, mint én!" :O Hát kérem, itt lehet ám tanulni az igaz szerelemről! 

A Mircivel a legjobb játszani az óvoda udvarán. Általában belső szerveset játszanak, és becsületükre legyen mondva, Frankát is mindig bevonják. A belső szerves téma úgy néz ki, hogy az udvar a béka pocakja, és a benne lévő bokrok a belső szervek, amiket érdemes alaposan szemügyre venni: nézd, ott a mája! Nahát, a gyomra is de fura! - például így. 

Az óvodából hazaérve egyből át kellene menni a Mirciékhez, de szegény Mircinek már Botkómérgezése van szerintem, így érthető módon sokszor nem akkora örömmel áll a szomszédolás elébe, mint amennyire őszinte rajongója azt szeretné. Tetézi a bajt, hogy Botkó Frankástól jár háztűznézőbe, ami becsülendő dolog egy igaz báttytól, ámde mégiscsak meglehetősen fura megoldás - arról nem is beszélve, hogy a Mirci anyukája sem hiszem, hogy munka után arra vágyna, hogy 3 óvodáskorút terelgessen. Emiatt sokszor hiúsítom meg a délutáni pásztorórákat, és próbálom a fiam eszébe vésni, hogy bizony érdemes nem a csajok agyára menni az állandó nyomulással. 

A fiam tutira kinyír, ha felnő, és ezt a bejegyzést elolvassa. De akkor sem hagyhatom ki a családi blogból, hogy a négyéves kópé fejében meglódult valami :) Ráadásul nagyon bízom benne, hogy később is megmarad az a tulajdonsága, hogy kiváló érzékkel választ magának barátot és udvarolni valót. 

Franka ma ovi után megsúgta, hogy "Anya! Képzeld, az Attila megengedte, hogy a barátja legyek!".
Attila is az utcában lakik, csak szólok...
Lesz baj! :D

-------------------

Update: a bejegyzést tegnap írtam. Ma ovi után a fiam nem volt hajlandó velem hazajönni, Mircivel tartott a boltba. Aztán az utcáról automatikusan Mirciékhez kanyarodott be - hiába minden édesgetés, zsarolás, fegyelmezés, sem Spongyabobbal, sem édességgel nem tudtam rávenni, hogy inkább haza jöjjön. Este (!!!) nyolckor (!!!) cipeltem haza őket. Úgy látszik, az elsőszülöttem komoly és kitartó udvarlással elérte, hogy kiszemeltje ne meneküljön sikítva az imádat elől. Fogalmam sincs, hogy csinálja a kis hősszerelmes, mindenesetre tud valamit.
És mindezekért: örök hála Zsófinak, hogy elvisel minket! :) 

(A következő bejegyzésben minden másról is szó esik, amiről ebben nem, de legalább olyan fontos, mint az első szerelem. -> )



Szerző: Gizibaba  2014.10.15. 22:46 Szólj hozzá!

Az előző rész tartalmából: 
Botkó óvodás lett, majd Franka is bekapcsolódott a műfajba május elején. Petya és Petra tovább hosszabbítják a lakásfelújítást, kertrendezéssel karöltve. Fáradtak. Mamzi nyugdíjba vonul, és eleinte nem találja a helyét. Így lepi meg őket a nyáriszünet...

Igen, tudom: jó régen nem írtam a családi blogba. Sőt, semmilyenbe sem. Igazából semmi más oka nincsen, minthogy nem volt rá időm. Olyan időm, amikor összeszedve a gondolataimat, leülve a billentyűzet elé, megfogalmazzam a mindennapjainkat. Sietős, intézős, cselekvős mindennapjaink voltak.
Most igyekszem összeszedni, mennyi mülozban teremtüvé elevé isemük... Illetve, mennyi minden történt velünk azóta, hogy bagatellizáltam idetolni kedves ábrázatomat. 

Előszöris, részt vettem a hagyatéki tárgyaláson, ahol tulajdonomba került többek között egy erdőrészlet :O Ne kérdezd meg, hol van (kábé azért megy), és hogy mit fogok vele kezdeni. Azt hiszem, meghagyom az őzeknek. De azért kalandos, hogy ilyen nemű vagyonnal rendelkezem! Lassan megéri majd eltenni láb alól :D

Tavasszal Franka szemüveges lett. Kiderült, hogy nem szimplán gyenge az egyik szemmozgató izma, vagy tengelyferdesége van, hanem irtó rosszul is lát a jobb szemével. Hogy ezt kikorrigáljuk, kapott szemüveget is, és szemtapaszt is, bár előbbivel szívtunk jócskán, mivel egy lassan hasznavehetetlen optikus bácsi jelentősen elkottázta a keret méretét, így a laikus szülők is csak később ébredtek rá, hogy a gyermek túl kicsi szemüveget kapott. Nem a méret miatt gáz ez, hanem, mert a fókuszpont is rossz helyre esett, így nagyjából nem sok értelme volt az első okulárénak. Hanem a második! Szép is, új is, kék is, mint az Apáé, és ráadásul végre elkezdhettük leragasztani is a jó szemet, amivel rákényszerítjük a gyengét arra, hogy nézzen, és előbb-utóbb lásson is. 
Most lát :) Egészen azóta, hogy felvette a szemüveget. Az első pillanattól hordja, le sem veszi soha, ugyanis amint felvette, megállapította: anya, végre látom a szobát! Nos, ennél a mondatnál tartottuk Petyával mindketten jó ötletnek elbőgni magunkat... Szegény lányunk annyira carul látott, hogy mikor végre szemüveg, addigra ez lett belőle :( de most már rendben van! Két hete a szemészdoktor velünk örvendezve állapította meg, hogy fáradozásainkat siker koronázta, leányunk látása a gondos hadviselésnek köszönhetően rohamtempóban javul. 

Megvolt az első óvodai anyák napi ünnepség. Aki nem élt meg még hasonlót, annak elmondanám, hogy lehet bőgni német nyelvű körjátékon is, simán. :D Mint ahogy lehet észbekapni utolsó pillanatban lejáró műszaki vizsga okán, így lélekszakadva rohanni az autószalonba, ahol (megint) elnézően mosolygó férfiemberek sajnálnak meg és segítenek fél órán belül, hogy visszaérjek az ünnepségre. Mivel reggel gumicsizmában rohantam el otthonról, így az anyák napja is ebben ért - ami miatt már nem csak az autószerelők, de az ovis anyukák is rendkívül sajnáltak szerintem. Fullciki, de az első igazán jelentős ünnepségre így sikerült beesnem. Ezzel együtt nagy élmény volt, és emlékezetes marad, az zicher.

Május elején jubiláltunk Petyával, ugyanis öt egész esztendeje már, hogy egy tavaszillatú májusi csillagfényes égbolt-hátterű díszlet alatt azt gondoltuk, jó ötlet belezúgni egymásba. Igaz, utána kicsit felpörögtek az események, aminek hatására megjártunk rózsaszínt, bíbort, szürkét és feketét is. Tagadhatatlan, hogy minden kapcsolat eljut a kisgyerek születésével egy olyan helyzetbe, amikor simán ki tudnád kaparni a másik szemét :D De ha sikerül túljutni ezen (azaz végeztél a szemgolyókkal és alaposan kezet mostál), vissza kell lépkedni a bizonyos kályháig és újra felkérni a másikat egy táncra. Valószínűleg tök hülyeség erről egy nyilvános blogban írni, és csak azért teszem, mert az a "vád" ért, hogy nálunk minden klappol. Háh! Na nem. Nálunk sem klappol minden, mivel tudok annyira Darth Vader lenni, ami még egy Petyának is sok :) Igazából az van, hogy a fáradt házaspár szépen kimenekül esténként a saját életéből, és elfelejti élvezni azt. Asszisztensként néz a másik felére, ami valahol igazi felvállalt szerep is egy házasságban, ám nem mindegy, milyen arányokkal operálnak a felek. Szerencse, sőt, igazi kincs, hogy megvan az a képesség a kapcsolatunkban, ami restaurálja a lepattogzott zománcot. Öt év elteltével is annyira rajongom a férjemet, mint az első napon. Igen, tényleg. 

Oké, heverjük ki, amit az előbb írtam, és akkor elmesélem, hogy az idei esős nyáron lett kedvenc gumicsizmám, Az Egészen Pici Nő (Franka) megtanult keresztrejtvényt fejteni, folytattam a bútorhackeléseket, összetörtem két telefont, sírtam. Megjavították, örültem. Botkó 4 éves lett, sírtam. :) És örültem. :) Átkárpitoztattam két fotelt, és elzavartam Petyát Kínába. (az élmény a mai napig kitart nála, ha majd eldöntötte, végülis milyen volt, esküszöm, elmesélem :D)
A nyáriszünetben felfedeztem a gyerekeken egy relét, amely szünet üzemmódban azonnal behúz, és reggel legkésőbb 6:20-kor ébreszti őket. Ez a relé csakis szünetben működik, azóta többször is teszteltem. Amint vége a szünetnek, 8:00-nál hamarabb képtelenség felébreszteni a csibészeket. 
Botkó meséket ír, Franka meséket mond. És egyszer két napig neveltünk a lakásban egy csigát. 

Májusban újra futni kezdtem, bár a tempómat tekintve nem vagyok valami nagy tűz. Viszont kitartóan és rettenthetetlenül vagyok képes korán kelésbe torkolló motiváltságot tanúsítani hónapokon keresztül is, aminek következtében újra találkoztam Paszuly kutyám elfeledett testvérével - aki annak idején majdnem szintén az enyém lett, de ezt most nem mesélem el. Ha az ember reggelente fut, akkor láthat gyülekező fecskéket, megörülhet a faluvégi kishídnak, és találkozhat össze váratlanul egészen kivételes emberekkel. Futni jó, szerintem, épp nekem találták ki. És ezen mozgásforma közben is van ideje az embernek a mezőn legelészni, hovatobább számtalan alkalommal rálelni különös növényekre is. Egy klasszikust idéznék: "Futás közben is sikerült kiszúrnod egy kv@ négylevelű lóherét???" - kérdezte Petya egy harmatos reggelen szeretettel. Merthogy igen.
Egyetlen egyszer hagytam ki egy hetet a futásból, amikor az epehólyagomban keletkezett komplett Stonhenge egy csendes hajnalon úgy döntött, bemozdul. Mire kiért volna a háziorvos, már fel bírtam kelni a padlóról, így lefújtam a spontán ugráltatását. Igen, tudom, meg kell műttetni - rajta vagyok a témán. 


Franka szülinapjára tortát készítettem. Sütőnk még mindig nincs, ezért előre gyártott tortalappal operáltam, és bár nem lett olyan szép, mint Botkó rendelt Spongyabob tortanadrágja, de azért az én kutyám kölyke... kölyköm tortája... Kittym Hello-ja... kezem munkája. Piszkosul finom lett, ez tény. Ezen kívül szülői munkaközösségben készült, azóta is rendkívül népszerű bábszínházat eszkábáltunk Petyával, amit természetesen fel is avattunk kézbábokkal, a gyerekek és a saját legnagyobb megelégedésünkre. Egyszer csinálni fogok egy "A Dolgok, Amelyeket Készítünk" rovatot a blogba, ahová felsorakoztatom büszkeségeinket. Mármint azon a kettőn kívül, akik minden nap meglepnek olyanokkal, mint "Anya! Mit csinál a Pókember, ha pont mentés közben kell kakilnia?" és "Anya, ha nagy leszek, űrhajós leszek, és egyenként hozom le nektek a csillagokat az égről!"... és időnként olyannal is, hogy: "Anya, ne nézz igy ràm, mert megint rémálmaim lesznek éjjel!". Khm, ezt majd még módosítom a szoftverében. 

Állatkert, és kerti sütöde építés is szerepelt nyárirendi pontjaink között, utóbbi kapcsán kiderült, hogy a gyerekeinkre simán rá lehet bízni egy komplett vacsorát, mivel tisztességesen és kitartóan megsütötték saját szalonnájukat, majd jóízűen el is fogyasztották azt. Az egy héttel később próbált "tegyél wok-ot a tűzre direktbe" kísérletünkről mélyen hallgatnék inkább, és remélem, a szomszédok se láttak semmit. 

A napokban ügyesen (?!) levágtam a gyerekek haját, elmentem a szülői értekezletre, és elkezdték sarjaink a 2014/2015-ös nevelési évet. Meglepődve konstatáltam, hogy elsőként született Lakatos Botond Oszkár nevű ivadékunk tökéletesen számol el kábé ötvenig, és ad össze számokat fejben, vagy von ki egymásból az ujjai segítségével. A leírt számokat is felismeri. A nevét már rég le tudja írni, de az állítólag majdnem az összes négyévesnek megy. Roppant gáz, hogy én hat évesen úgy mentem suliba, hogy nem tudtam olvasni és írni?? Manapság a gyerekek többsége iskolás korára bőven elsajátítja a számok, a számolás, az írás és olvasás alapjait! Naívan ezt én nem tudtam, és naponta lepődöm meg azon, micsoda fantasztikus dolgokra képes egy óvodás elme. 
A Pici Nő pedig kiválóan tud énekelni és mesélni, a legszórakoztatóbb élmény, amikor este az ágyunkba kéretzkedve belekezd egy egészen hétköznapi mesébe, aminek főhöse természetesen az apja. Csicsergő hangon hol volt hol nemel, mi meg diszkréten a tenyerünkbe vinnyogva gurgulázunk. Nem szemétségből, hanem mert eszméletlenül aranyos! :)
Annyit még a végére elárulok, hogy néha beugrom helyi celebnek is, de nem kiabálunk el semmit, így pszt!!! ;-)

Hát így állunk. Petya az SAP konferencián, az aprótalpúak szuszognak, én pedig csendesen merengek az elmúlt fél évünkön... 
Ígérem, hogy gyakrabban írok.

De tényleg. 



 

 

 

 

Szerző: Gizibaba  2014.09.07. 23:22 Szólj hozzá!

- Psssszt! Franka, mostmár aludjál!
- De a szüleink még nem kapcsolták le a villanyt!

Manapság ilyen párbeszédek hallatszanak ki a gyerekszobából esténként. 
Keserédes mosollyal állapítom meg, hogy nincs, és már nem is lesz kiságy ebben a szobában. Franka ugyanis - jócskán meghaladva bátyja rácsok mögül szabadulós korát - végre igazi nagykislányos ágyikóban tér nyugovóra. Itt volt az ideje bőven, csak nagyon szerette az ideiglenes utazóágyát, amit tavaly márciusban kaptunk kölcsön Ábeléktől. Na, mostanáig egyszerűen kikergetni sem lehetett belőle a leányzót, pedig isten az atyám, megpróbáltam. Így aztán az ideiglenesből időtlenné vált textilkutrica olyannyira a szívéhez nőtt, hogy a legmenőbb bárányos fejvégűre faragott, fehér ágyat is szánakozva méregette, eltökélt szándékkal, miszerint: "én a ketreckiságyamban fogok aludni!". 
1555475_10152188043570909_1630581516_n.jpg
Persze Botkónak sokkal könnyebben ment a váltás az ágyak között. 5 hónapig köztünk aludt. Utána a saját rácsosában, majd később egy sokkal nagyobb pelenkázós dromedárban, amiből pontosan akkor lett kipaterolva, mikor a húgocskája kitüremkedett az univerzumba. Apa térült, fordult, vett és szerelt, és lőn nagyfiús ágy. Aztán mikor ideköltöztünk, pár napig fotelágy, mert anya átfestette a Sniglart fehérre. Száradási időn túl pedig végre a gyerek visszakapta a helyét.
Nade a Franka? Amióta az eszét tudja, már ebben az utazóágyban érte az álom minden áldott este. Az azt megelőző részre ugyanis tökre nem emlékszik. Ezért hát mély megvetéssel adta a tudomásunkra minden egyes alkalommal, ha pedzegettük az új ágy témát, hogy neki ugyan esze ágában sincs a ketrecéből kivackolni, aludjon rendesben, akinek hat anyja van. Slussz.

Nem vagyunk az az eltántorítható fajta, így nekifutottunk párszor a kérdésnek az elmúlt félévben. Mostanra azonban a helyzet kritikán alulivá kezdett sorvadni, ezért lesz-ami-lesz alapon belevetettük magunkat a projektbe.
Az első meglepetéspofont az a tény csapta rútul álmodozó orcánkba, hogy Sniglar-t az IKEA visszahívta. Nem csodálom mondjuk, mert piszkosul jó kis ágyikó: könnyű, stabil, és masszív egyben, én is simán elalszom benne a gyerek mellett, és tökegyszerű formájával, könnyen festhetőségével az én szívembe simán belopta magát. Nos, Sniglar nincs többé. Állítólag balesetet okozott, és a hiperbiztonságos svéd gyártó nem lacafacázott, megszüntette a terméket. 
Hádde akkor most mi lesz?? - roskadtam a Vaterára sírva, hátha valaki éppen megválni készül az ő Sniglar-jától. Akadt egy kósza ember, aki tényleg, csakhogy az anno bolti árnak jóval felette árulta kincsét, ráadásul, mivel matracot úgyis veszünk újat (ebből nem engedek), plusz festéket, hogy a Botkóéval egyező színű legyen Franka birodalma is, szállítással együtt már jóval afölött jött ki a Sniglar ára, mint amit egy zsírúj durmolda kóstál. 

Maradtunk az újat veszünk verziónál, és a forgatókönyv alapján másnap le is zavartuk a rohamot székesfővárosunk ékes-kékes-sárgás-svédes bútordája irányába. 
Petya és én végülis nem téptük ki az összes hajunkat, mire összeszereltük az új fekhelyet, és átrendeztük az egész csemete-szobát. Még azon IKEA-melegében összetákoltuk, és Petya a 38,5-ös testhőjével mit sem törődve, meghökkentő elszántsággal ragadott fúrót, hogy minden berendezési tárgy megtalálja a maga új helyét. Fürdetési időre meg is lett. 
1604866_10152222746215909_1151701068_n.jpg
És akkor jött a feketeleves... 
Franka tulajdonképpen folyamatosan offolta lelkesedésünket, és szimultán nonstop fikázta az új ágyát. Lilára izgultam magam, hogy vajon el fog e aludni benne, és ha igen, le fog e esni, csak hogy kineziológushoz kelljen majd mennünk a lelkifurdalás miatt, mert szerencsétlen lányunkat olyasmire kényszerítettük, amit zsigerből elutasított. (Jóvanna, ezt tegnap olvastam egy cikkben, és nagyon megtetszett. Ugyanakkor azóta rettegek, hogy a gyereket megnyomorítottuk.) Szóval, Franka jött, bemászott, elégedetlenkedett, ketreckiságyat emlegetett, majd befordult a sarokba, és reggelig aludt. Gyakorlatilag teljesen hidegen hagyta onnantól az ágy, csak a cselekményre koncentrált. 
Reggel kipihenten ébredt, állítása szerint remekül aludt, de azért megjegyezte, hogy a ketreckiságy jobb volt. 
Nem hiszed el, de minden nap felemlegeti. Mintegy tudomásul véve, hogy megmásíthatatlan a tény, mely szerint neki már igazi, fából tákolt csicsikáldája van, de azért éreztetve velünk, hogy mennyire az édesanyánk "csípáját" emiatt. 1797350_10152222747180909_2056800461_n.jpg

Hát így állunk. Vagyis fekszünk. Gyerekszoba alakul. A gyerek emésztgeti. A másik lelkes, nagyon bejön neki az ágy is meg a szívecske párna (amitől én speciel totál hülyét kapok, de Franka ezt kérte, hát legyen, üsse kavics). De Botkónak a saját ágya is bejön, és kért bele egy brokkolit - hát lett neki is, na. 
Most esküszöm, jódarabig egyiket sem akarom kidumálni az ágyából. Bár Franka pedzegette tegnap este, hogy "anya, majd máskor is menjetek el az IKEÁba ágyat venni nekem". Mikor azt feleltem, hogy dehát minek, most egy darabig nem kell új ágy, a lányom összetörten sírva fakadt, így kénytelen voltam megígérni neki, hogy okéoké, elmegyünk, ha ettől megvigasztalódsz, De psssszt, nem gondoltam komolyan ;-) 


És ami a legeslegjobb az egészben: a két, előbb még babakorú immáron kisgyerekünk BESZÉLGET! Egymással! A szobájukban, este IS!
Csodaklassz érzés :) 

Szerző: Gizibaba  2014.02.04. 21:26 Szólj hozzá!

Nyugi, nem dől meg a blog a szentimentális, bölcselkedős, coelhoskodós, müllerpéterkedős túláradóan hatásvadász irányba, de néhány gondolat idekívánkozik a részemről, amelyeket bocsáttassék már meg, ha már egyszer... 

Egyik nap azon kaptam magam, hogy megfigyelek. Magamat. Mert gyanús kezdtem lenni magamnak. Mivel hosszú idő óta először éreztem különös felszabadultságot. Amolyan semmiből jött endorfinlöketféle lehetett, amilyet rendesen az ember egy jóleső kocogás, vagy egy derűs délután alkalmával kap ajándékba. 
Mivel szokatlan volt az érzés, ugyanis jó hosszú idő óta először kaptam magam ezen, rögvest meg is gyóntam Petyának. 
- Szívem, én jól vagyok.
Ő persze elsőre értette, miért mondom. Úgyhogy megkértem, hogy segítsen feloldozni magamat. A jól levésem következő lépése ugyanis leképezve nagyjából egy olyan hógolyónyi méretű lelkiismeretfurdalást helyezett kilátásba, amit, ahogy magamat ismerem, néhány perc alatt vagyok képes hóembernyire gyúrni fejben. 

Még egy hónap sem telt el, amióta apu elaludt... Nem korai ez a hirtelen megnyugvás a lelkemben? - aggódott értem a belső hangom. De aztán le is orrontottam magam, hogy álszentség lenne ebben a helyzetben azt mondani, hogy nekem nem könnyebb már.
Sajnos könnyebb. A tavasszal kezdődő aggódás, a nyári krízis, és az őszi folyamatos elengedés-centralizált rettegés a halál fogalmától, még egy nagyon tudatos folyamatban is kínzó tud lenni annyira, ami, ha jobban belegondolok, rányomta a plecsnit az egész elmúlt évre. 2013 nem volt a kedvencem. Fogalmam sem volt, mennyire vagyok erős valójában. Hogyan fogom kibírni, ahogy apám a szemem láttára elfogy. Hogy viselem majd el, hogy látom szenvedni. Hogyan tudok neki segíteni úgy, hogy érezze, mennyire szeretném, ha meggyógyulna, hogy legszívesebben térden állva könyörögnék a teremtőnek, hogy ne vegye el őt. Segíteni eljutni neki azokra a helyekre, amiket még meg akar látogatni. Aztán, mi lesz, ha megtörténik, fogom-e bírni, milyen érzés elveszíteni egy szülőt, érezni naponta a hiányát, megtapasztalni azt, hogy mindenről eszembe jut. 
Fogalmam sem volt, hogy lesz. Egy merő szorongás, várakozás, időnként rettegés, riadalom, reménykedés volt az elmúlt év. Érzelmi hullámvasút, amiben a mélypontok sokkal nagyobb számban fordultak elő, mint ami optimális. A terhelhetőségem maximumának jócskán a közelében jártam, többször is, és esküszöm, fogalmam sincs, hogyan, de mégis tovább lehetett feszíteni a húrt. A sors tologatta a határaimat rendesen, és be kell látnom, marha nagy igazság: ami nem öl meg, az megerősít. :S

Az utolsó pillanatig hittem benne, hogy történhet csoda. Mert ő is hitt benne. De nem lett úgy. És ha már nem lett úgy, ha már el kellett engednem, ha már nem ráncigálhatom vissza egészségesen, ha nem könyöröghetem vissza a világba sehogyan sem - akkor legalább már neki jobb. Már nincs gyengeség, nincs szenvedés, nincs földi kín. És ezzel együtt az én február óta vérző lelki sebeim számára eljött az idő, hogy szépen lassan gyógyulni kezdjenek. Egy évnyi folyamatos nyomás alól szépen lassan elkezdtem mély levegőt venni. És ahogy áramlik a levegő a tüdőmbe, minden porcikámmal hálás vagyok, hogy nem őrültem bele. 
A költözés, óvodakezdés, saját egészségügyi problémáim együttesen is eltörpülnek mindezek mellett - és úgy érzem, eddig meglehetősen túlbonyolítottam a dolgokat. A valódi problémák nem egy költözésnél kezdődnek. Azt megugorjuk. Sima ügy...
A valódi problémák életről és halálról szólnak.

És igen, jól vagyok. Kapok levegőt. És megtiltottam magamnak a lelkifurdalást. 
Ez nem jelenti azt, hogy nem bőgök még mindig, ha éppen... És igen, nagyon fáj. És rettenetesen hiányzik. Ez nem is múlik majd el, csak megtanulunk együtt létezni a hiányával. 
De a folyamatos nyomás elmúlt. Egyben új fejezetet nyitott a fejemben: mivel nem minden egyes pillanatban ott jár az eszem, időnként azon kapom magam, hogy ha kinézek a teraszra, szinte várom, ahogy kilép az ajtón... Bevillan egy kép, ahogy narancsot eszik... Ebédhez készülődve meglepődöm, miért üres a széke... Vagy ha nem tudom, ki lakik valamelyik házban, majd megkérdezem őt... Hm, nem vidám az a tizedmásodperc, mikor rádöbbenek a valóságra. 

Fogcsikorgatóan pokoli év volt. Fel sem fogtam, mennyire. Nem mértem fel ésszel. Nem fogadta be az elmém, milyen kínkeservesen kurvára nehéz. Akkor döbbentem csak rá, amikor vége lett. Mint amikor lefagy valakinek a lábujja, és igazából tudja, látja, de nem érzi - csak mikor elkezdik felmelegíteni. Na akkor érti meg, milyen is igazából. 

Tegnap úgy búcsúztam el az óévtől, esküszöm, emelkedett hangulatban: "Rohadjon meg kétezertizenhárom!" Ennek ellenére sokat tanultam ám. Például a dolgok lényegéről. Az egyenességről. Az adott pillanatról. Az értékekről. A sallangmentességről. Nyugodtabb lettem. Bölcsebb. És valószínűleg évekkel öregebb is :) De ha már így kellett lennie, ha ilyen fájdalmasan rossz történt velünk, akkor legalább építkezzünk belőle a jövőre nézve.

Emlékeztek, mennyire rémes állapotban volt Frodó, ahogy közeledett a gyűrűvel a végső feladatához?

... Én most jövök vissza Mordorból.

2014 igenis jó év lesz. Páros :) Kár, hogy apu már nem jöhet velünk... 
 

Szerző: Gizibaba  2014.01.02. 00:16 Szólj hozzá!

Drága kislányom és kisfiam!
Az alábbi blogposzt azért született, hogy egyszer majd ti magatok olvassatok arról, ki is volt a Nagypapátok, és miért nem lehet már velünk. Sokáig gondolkodtam rajta, írjak - e bármit ebbe a blogba, ami fájdalmas, mivel az ember szívesebben emlékezik a jó dolgokra, és mivel a leírt betűk súlya mindig sokkal nehezebb, mint a kimondottaké... de arra jutottam, hogy írok. 
-------------------------------------------

Ez a bejegyzés nem vidám. 

Amikor elkezdtem blogolni, még az első bejegyzések között megemlítettem, hogy apukám betegsége akkortájt jutott a tudomásunkra, amikor Botkóval voltam pocakos... A kezdeti sokk után bizakodva néztünk a jövőbe, egy kőkemény év után pedig reménykedni kezdtünk, hogy a műtét és a kemoterápia megtette hatását: apu meggyógyult.
Ajándékba kaptunk még 4 évet. De sajnos tavasszal újra szembe kellett néznünk a legfélelmetesebb ellenséggel. Apu 4 év kitartó küzdelem után, 2013. december hatodikán elaludt. Örökre. 

Amennyire az élet felkészíthetett erre, mi felkészültünk. Elmondhatatlanul hálás vagyok Jóskának, aki tavasszal figyelmeztetett rá, hogy "a Húsvét még biztos, a Karácsony már nem". Abban a pillanatban tudtam, hogy nem várhatunk tovább a költözéssel: amint lehet, jönnünk kell haza. Hogy a lehető legtöbb időt tölthessük együtt, és apu reményt nyerjen az unokáiból. A legjobb döntés volt, és ha Jóska nem ennyire kíméletlenül őszinte, akkor nem léptük volna meg ezt ennyire hamar. 

Az elmúlt háromnegyed év először a költözés két gyerekkel projekt miatt, majd a betegség előrehaladottsága miatt  volt embert próbáló. Tanultunk magunkról, egymásról, és közben mégis úgy tudtuk megélni ezt az időszakot, hogy őszintén egymásra figyeltünk. Rengeteg türelmet, erőt adott az a tudat, hogy talán ezek a hónapok az utolsók (mint ahogy sajnos így is lett). Egy átlagos költözés és összecsiszolódás valószínűleg tele van egymás iránti feszültséggel is, amit mi így kisebb nézetkülönbségekkel vészeltünk át, mindig szem előtt tartva, hogy minden nap ajándék. 

Augusztusban apu állapota nagyon rosszra fordult - akkor féligmeddig elgyászoltam őt, ami borzasztó volt, de egyben igazán akkor néztem szembe a valósággal, és ezután mégis kaptunk időt még, amit egyértelműen annak szenteltünk, hogy lelkileg a lehető legszorosabban éljük meg, és fejezzük ki egymásnak minden lehető módon, mennyire fontos a másik. Úgy érzem, ez maximálisan sikerült. A Csattogóvölgyi látogatás, a forrásvízért kirándulások, a közös autózások, a séták, a kukoricamorzsolás, és minden olyan alkalom, amit közösen vagy kettesben élhettem meg apámmal, egy életre megerősítettek abban, amit tudni ugyan tudtam, de mégis, ezek által sziklaszilárd bizonyossággal elkísérnek majd egész életemben. 

-----------------------------------------

Amikor az ember elveszíti egy szülőjét, az borzalmasan fáj. 
Amikor az ember elveszíti a gyereke nagyszülőjét, az kétszeresen fáj. 
Amikor el kell mondani az unokáknak, hogy a papi nem jön haza többet a kórházból, az kifacsarja a szívet.
Amikor a gyerek szemében ott a remény, hogy anya és apa biztos csak bénán próbál viccelni, az gyilkos.
Amikor a gyerek megérti, hogy ez nem vicc, az szívszaggató.
És amikor a gyerek megpróbálja megváltoztatni a megváltoztathatatlant, az egyben rettentően fáj, és mégis, fantasztikus, és gyönyörű!

Botkó, amikor megmondtuk neki, hogy a Tata meghalt, először sajnálkozva mondta, hogy kár, hogy nincs kettő a Tataából, mert akkor ha az egyik meg is halt, a másik még hazajöhetne a kórházból. Amikor megmondtuk neki, hogy sajnos ez nem lehetséges, akkor kerek perec kijelentette, hogy nem baj, mert az Emese hasában lakó kisbaba lesz majd a Tata. Ez a prompt megoldókulcs fogalmam sincs, honnan jutott az eszébe, de kétség kívül levezette magának a reinkarnációt. Utána kifejtette, hogy a Tata mostmár Angyal, vagy Tündér, és nyilvánvalóan levegőből van, ami egyben varázserővel is felruházza, és mostmár meg tud védeni minket minden bajtól. A Maoam cukorból az utolsót mindig Tatának rakjuk félre, és az ebédnél is üresen kell hagyni neki az egyik széket. Lehetőleg az ajtót is nyissuk ki időnként, hogy bejöhessen. És ha leírja a családtagok nevét, a Tatáét bekarikázza... mert ő már meghalt.

Franka nem érti... Érzi, hogy valami nagyon szomorú dolog történt, és tudja, hogy a Tata beteg volt, de még nem értelmezi a halált. 
Drága kislányom, nagyon köszönöm, hogy tudtad, hamar kell megszületned, hogy ismerhessétek még egymást!

----------------------------------
A Tata csibész gyerek, bohém kamasz, szerelmes fiatal, boldog vőlegény, biztonságos családfő, a legfantasztikusabb apa, csodálatos férj és társ, megbízható barát, vidám és türelmes kolléga, szeretnivaló após, csodálatos nagypapa, békés és optimista ember volt. 
És nagyon, nagyon, talán mindennél jobban szeretett Titeket. 

Isten Veled, Cini! 

Szerző: Gizibaba  2013.12.10. 22:59 Szólj hozzá!

"Ezt megspékelte még később azzal is, hogy mikor anyája loholva szedegette össze utána az elhagyott "szobrokat", a gyerek rászokott arra, hogy egy-egy ilyen örömteli alkalom után az udvar másik végéből kiabálva figyelmeztetett: 
- Anya, légyszíves gyere és szedd össze a "sz@rom@t". 
- Rohanok, aranyom, ez életem melója... - dünnyögtem mélázva, de amit muszáj, azt muszáj."

A Botkó 3 éves. Igen, tudom, elmaradt a bőgetős bejegyzés, de a költözés, a kupleráj, a mindent egyszerre kell csinálni, az állandó rohanás közepette egyszerűen nem éreztem úgy, hogy tudnék befelé figyelni, és leírni azt, ami ezzel kapcsolatban megfogalmazódott bennem. Tehát nem írtam, hanem nem. 

Viszont csilliárd dolog történt ám a költözésünk óta, csak egész egyszerűen elszoktam a billentyűzettől a nagy való élet közepette, virtuális tevékenységem erősen konvergál az egyhez - ha és amennyiben a fészbúkot kinevezzük egynek. A felnőtt legoként tökéletesen passzos konyhaépítés mellé a csodajó idő beköszönttével más programunk is akadt, tudniillik, csellel levettem a Cummancsról a pelenkát. Szerintem korábban is megtehettem volna, csakhogy (tudom, rémes vagyok) eszembe sem jutott. Viszont most meg igen, úgyhogy egy verőfényes reggelen megbeszéltem a fiacskával, hogy szerintem már nagy, és a nagyfiúknak nincs légbuborék a fenekükön, tehát innentől az udvaron meztelenül ér szaladgálni, és ahányszor pisilhetnékje támad, intézze bátran a bokrok legnagyobb örömére. És úgy lett. 

Már lassan megszokom, hogy elsőszülöttemnél nemigen kell sokáig ragoznom egy-egy témát, ő azonnal cselekszik. Sőt, van, hogy erre rá sem kell vezetnem. Így tette le a cumit is: egy este közölte, hogy mostmár nem cumizok többé - és így lett. Pedig sosem kértem erre, de tényleg. Tekintve, hogy 12 éves koromig cumiztam (az ujjamat), gondoltam, nem én vagyok a hiteles személy, akinek meg kéne győznie a srácot, hogy a cumizás béna. Elképzeltem, ahogy óvodásként reggelente majd sokáig tart megválni a cucctól, és este azzal tér aludni, de ő máshogy döntött 2 évesen. Halleluja :)
És hasonlóan zajlott most is. Reggel még pelusban nyomult, délután szobatiszta volt. Minden különösebb hájp nélkül. A Cummancs szerint ez teljesen természetes. Nincs pelus, hát akkor mostantól nincs, azt jóvan. Megoldja máshogy. 

Eleinte a fűbe pisilt. Terpeszállásban ügyesen, karja a teste mellett, vizelt bele a világba... Jutott a medencébe, a betonjárdára, időnként a bilibe is (bár azt nem díjazta nagyon, de a kedvemért megtette). Álló nap képes volt ezzel szórakozni, én meg csendben belül ujjongtam, lám, mire nem jó a nyári meleg. 
Később felhívtam rá a figyelmét, hogy ha célozni is szeretne, akkor jobb, ha közben féken tartja a cerkát, így szépen rászokott, hogy fogja is. 
A többi dologgal is eképpen alakult: ami eddig csak a pelusba sikerült, az mostantól jutott fűre, fára. Igen, a kakilásról beszélek, de - bár nem vagyok prűd, vagy ilyesmi - szerintem ez a szó rendkívül hülyén néz ki leírva, ezért igyekszem elkerülni a kifejezett használatát. Tehát ez is ment pelenka nélkül.

Először persze tagadta. 
- Mit csinálsz, kisfiam, kakilni kell?? - kérdeztem a szemmel láthatóan vörösödő fejű háromévestől. 
- Anya, csak pukilgatok párat... - válaszolta mély meggyőződéssel. 
- Szívem, nem akarsz a bilire ülni? Hidd el, sokkal kényelmesebb, mint állva intézni. (Még jó, hogy a "Tudom, miről beszélek" - et nem tettem hozzá rutinból...)
- Már készen is vagyok! - legyintett a Cummancs, majd hátrafordulva üdvözült mosollyal az arcán állapította meg, hogy: - Néééézd, anya, csavaros fagyi formájút pukiltam! 
Nos, innentől kezdve a gyermek kisegítette nemprűd anyját, mivel új szót alkotott: Pukilni. Ezt ugye nem kell magyaráznom... A két dolog egyidejű alkalmazásakor előforduló tevékenység ez, amiből a Töki legnagyobb örömére változatos formájú szobrocskák születnek. Általában kígyó, de volt már krokodil, hot dog, és ma egy farkast is sikerült neki... 

Ezt megspékelte még később azzal is, hogy mikor anyája loholva szedegette össze utána az elhagyott "szobrokat", a gyerek rászokott arra, hogy egy-egy ilyen örömteli alkalom után az udvar másik végéből kiabálva figyelmeztetett:
- Anya, légyszíves gyere és szedd össze a "sz@rom@t". 
- Rohanok, aranyom, ez életem melója... - dünnyögtem mélázva, de amit muszáj, azt muszáj.
Majd szélsebesen leszoktattam az ilyen egzakt fogalmazásról, és megkértem, hogy legyen szíves, csendben vegye tudomásul, hogy én vagyok PiszkosFred. A szomszédok úgyis kiszórakozták már magukat a nem olyan régi hányós vírus utáni napokban, mikor a kihajított lavórt viszontlátva a Tökkencs fellelkesülve kiáltott az udvaron: - Nézzétek, ez az a lavór, amibe hánytunk!!! 
Szerintem az egész család atomjaira hullott, de végül összekapartuk lángoló arcunkat a fűből, és tulajdonképpen a szomszédok továbbra is köszönnek :D

És akkor egyszercsak elromlott az időjárás. Esős évszak lett valahogy, 16 fokkal és "hát én ki nem megyek a lakásból" érzéssel. Tűnődtem, hogy mi legyen. Mi lenne - tűnődött velem a belső hangom - hát semmi, akkor bent folytatja a gyerek, amit kint elkezdett. 
És így lett!

Kapott Pókemberes alsónadrágot (marha menő, fekete alapon piros Pókember fej, van belőle vagy két tucat), és mintha soha nem lett volna máshogy, szólt, ha mehetnékje támadt. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Cummancs hobbikakiló lett: ahányszor pisil, annyiszor pukilni is muszáj. Még szerencse, hogy két wc is van 150 négyzetméteren: az egyikre simán ráül, a másikra fel kell tenni a színes (és a színesen van a hangsúly!) létrás fellépőt, azon aztán félórát is képes elüldögélni, és mondjuk énekelni. Naná, hogy a pukilásról...
Ha éppen nem kér meg, hogy asszisztáljak, és közben mélyenszántó beszélgetéseket folytatunk például arról, hogy mi legyen majd az esti mese. "Anya, arra gondoltam, hogyha van kedved, ma este mesélhetnél arról, hogy a struccok miért dugják a homokba a fejüket!" Nekem ne lenne kedvem ezek után???

Különben nem is tudom, mikor járok jobban: ha végigüldögélem mellette ezeket a bennsőséges félórákat, vagy ha diszkréten magára hagyom. Eleinte kifejezetten szerette, ha nem vagyok ott, olyankor hamar végzett is a főtevékenységgel, és utójáték gyanánt mindenféléket csinált a fürdőszobában. Nekem a csend lett gyanús, meg az, hogy amikor visszatért a jelenlegi nappaliba, citrom és lime fanyar illatától bűzlött, amit legutoljára a wc környékén éreztem. Egyből gyanús lett, hogy az illatosító zselével babrált, de amikor lecsekkoltam, hogy vajon mit művelt, a látványra nem lehettem eléggé felkészülve. A Nagyszerű Cummancs ugyanis kihorgászta a kagylóból a zselét, majd alaposan bekenegette a radiátorcsövet, a kád oldalát, de még a fürdőszobaszőnyeget is, nehogy szagtalanul tétlenkedjen bármi is a mellékhelyiségben. 
Máskor az istennek sem árulta el, mit csinált annyi ideig a wécén, csak egy elejtett félmondatból "...már úgyis össze volt trancsírozva, ezért bedobtam a wécébe" - következtettem ki, hogy valami történt, amiről tudnom kéne. A "bedobtam a wécébe" kezdetű, közepű vagy végű mondatok szerintem fokozott figyelmet érdemelnek egy éppencsak szobatiszta, amúgy explorer fokozatú kisfiú szájából, ezért résen kell lennem. Nos, fél napos utánajárásomba került, mert először csak annyit árult el, hogy ez a valami a Frankáé volt. Hm, miért is nem csodálkozom... 
Végül leesett, hogy a szappant dobta be a búcsú fehér kútjába, majd gyorsan le is húzta, mivel megneszelte, hogy még komoly baja lehet ebből.

Nyugi, nem lett. Rettentő türelemmel viselem, hogy a fiam érdeklődő. :)

Azóta pedig határozottan kijelenthetjük, hogy a fiacska szobatiszta. A Vidámparkban tett látogatásunkkor sem volt probléma, szívesen locsolta a bokrokat is, és apájával a férfi wécé nevű titokzatos helyre is betért. Állítása szerint pukilni, de ebből Petya szerint nem lett semmi.

Egy három évestől ez egyébként elvárás, ugyanis addig nemigen mehet(ne) óvodába, amíg pelenka van a fenekén. De így már szabad a pálya szeptembertől :)

VISZONT! 
A Franka nevű lányunk a legcsodálatosabb csaj a világon! 
Mikor Botkóval megdumáltam ezt a pelenkamentes dolgot, a Franka is megneszelte. Onnantól ő csakis a bilire járt, éjt nappallá téve bilizett, ha kellett, ha nem. Belefeledkezve a játékba is simán félbehagyta a legózást, és a szobában is pucér fenékkel grasszált, de minden alkalommal a bilire ült, ha pisilnie kellett. Sokszor olyankor is, ha nem, csak úgy gyakorlásnak. És ment neki! Kettő éves sincs, de máris rettentő ügyes! 
Ugyan nála határozott visszaesést hozott a bugyi, mert szerinte nincs nagy különbség a pelus meg a bugyi között, tehát utóbbiba legalább annyira ér belevizelni, mint a másikba... Nem érzi, hogy nem pelus van rajta, na. De erre ráérünk, nyár végéig még simán belejöhet, és ahogy ismerem, bele is fog! Amit a Cummancs tesz, azt teszi ő is. 
- Pisilnem kell! - mondta Cummancs.
- Nekem is! - vágta rá kispipi...

És ez így megy nap, mint nap, miközben lassan, de biztosan elkészül a házunk is, ahol a legkisebb helyiség ugyan a wécé, mégis ott zajlanak most a legnagyobb dolgok. Ezt higgyétek el. ;-)

Szerző: Gizibaba  2013.07.01. 23:23 Szólj hozzá!

Címkék: szobatisztaság bili pelenka wécé

"Március huszonnyolcadikán 3 órás elegáns késéssel meg is érkeztek a srácok, akik aztán egész ügyesen leszállították a holminkat a célba, ahol - tudván, hogy erősen felújítunk -  egyetlen szobába halmozták egymásra az összes létező bútorunkat. Nos, ez a szoba a mai napig úgy van ám. Petya szerint sértő zsúfoltnak nevezni, szerinte egyszerűen csak alaposan be van rendezve."

Amint azt már bizonyára tudod, elköltözünk. 

Hátra hagyva a Tüskés utcai kedves lakot, vegyes érzésekkel a lelkünkben (ezt lassan kúra-szerűen végezzük, állandóan keserédeskedünk, ha átcuccolunk innen-oda...) vidékies jelleget öltöttünk. 

felújit.jpgAz elköltözés előtti állapot felspannolt mivoltából fakadóan listakészítő természetem minden este írt egy feladatot (de minimum egyet) a naptárba, így mire a március elsejéhez érkeztünk, szépen telehalmoztam magunkat "jézusom, még ezt is el kell intézni, mielőtt!!!" elvégzendőkkel. Aztán pipálgattam okosba, hogy mit sikerült, és mivel vállaltuk túl magunkat. Jól van na, javítok: mivel vállaltaM ÉN túl minket. 

Azt vágod, hogy egy jó fodrász kincs? Na ezért a fodrászt még gyorsan muszáj volt beiktatni, aztán menni kellett a jó turiba, az ilyenolyan dokihoz, a gyerekorvoshoz Frankát beoltatni, az Obiba, a Teszkóba, a Bauhauszba... Minden este el kellett tölteni legalább másfél órát azzal, hogy latolgassuk, a hajópadlót érdemes-e felújítani, vagy lamináljunk helyette, a falat vajon ki lehet-e bontani, vagy kell áthidaló is, a járólap hideg, de a konyhába nem való a laminált padló, és hogy a gyerekszoba méreteit helyesen jegyeztük-e le. Közben minden áldott nap készítettem valamennyi (a Petya szerint igen sok) dobozt vagy zsákot, amikbe a dolgainkat helyeztem bele, és csak gyűltek, gyűltek, oszcilláltak ügyesen mindenfelé. Eközben, mintegy fenyegető jelleggel, az új lakó cuccai is oszcillálni kezdtek a garázsban, kicsit izgultam is, nehogy az ő cuccaik is a metált bírják, és egy óvatlan reggelen közös bulit csapjanak - de szerencsére nem így lett. 
Hogy hétvégente se maradjunk kihívás nélkül, ugyanezt lemodelleztük a célállomáson is, ahol a bent lévő cuccokat kellett evakuálni, majd átmenteni a másik házba, ahol viszont nyilván miért is lett volna kész bármelyik helyiség? Anyuék cuccai így jobb híján a két lakás közötti senkiföldjén, a teraszon landoltak, amíg a kisház lakhatóvá nem vált. Ne kérdezd meg légyszíves, hogy ez bekövetkezett-e azelőtt, hogy a mi cuccaink is leérkeztek volna, jó? Legyen elég annyi, hogy a zsákok és dobozok között igenis bizonyítottan létezik az ozmózis (tudom, mert nekem sosem volt világoszöld fésűm, és most mégis van). 

Néha, amikor unatkoztunk, hívtunk néhány vendéget is, hogy elszórakozzanak a spontán kialakult káoszunkon, így Felúj.jpgtermészetesen ezidőtájt zajlott mindkét ház komplett nyílászáró-cseréje, belső burkolása és víz-gázvezetékelése. A kőműves, a burkoló és az ablakos jól megférnek egy teraszon, kipróbált kísérletből igazolhatom, és még a szüntelenül szakadó eső vagy hó sem szegi kedvüket, nekem elhiheted. Nem úgy a miénket - de végülis az kitérdekel :D

Valahogy úgy alakult ki családunkban a hagyomány, hogy a költözéseket egy - lehetőleg munkaszüneti nappal kísért - jeles napra tűzzük ki, mintegy szándékosan megszívatva magunkat azzal, hogy tutira sokkal nehezebb legyen költöztető céget szerezni, festőt vadászni, és egyben bármit beszerezni is. Ezúttal a Húsvét lett az ominózus hétvége, és mivel ennyire bátrak még mi sem vagyunk, inkább kicsit hamarabbra időzítettük a katapultálást. Március huszonnyolcadikán 3 órás elegáns késéssel meg is érkeztek a srácok, akik aztán egész ügyesen leszállították a holminkat a célba, ahol - tudván, hogy erősen felújítunk -  egyetlen szobába halmozták egymásra az összes létező bútorunkat. Nos, ez a szoba a mai napig úgy van ám. Petya szerint sértő zsúfoltnak nevezni, szerinte egyszerűen csak alaposan be van rendezve. 
Az alaposan berendezett szobában pedig egy-két nap alatt vidám bújócskázásba kezdtek a gyerekruhák... A mi felnőttruháink legalább zsákba vannak parancsolva, de a zabolázatlan gyerekruhácskákat ugyan mi fékezi meg? Semmi. Minden nap találok egy pár kislányzoknit az előszobában (elszökik, ugye? ugye??), de már kezdem megszokni. 

5.jpgA nagy költözés közepette egyetlen dolog találta csak meg a helyét az univerzumban, egyetlen szent ereklye tudta csupán, hol a helye: A Piros Csésze. Petya kávés csészéje. A szent csésze. Ő legalább tudta. Amint kitettük a lábunkat a Tüskés utcából, a csésze beült velünk az autóba (költöztetőre nem bízzuk, mert eltöri, és akkor oda a varázserőnk), és amíg a néhány napos ide-oda szaladgálás zajlott, ott is felejtette magát a kesztyűtartóban. Mikor az utolsó gyufaszál is lekerült jövőbeli hajlékunkba, végre a piros csésze is kiszállt az autóból. Addig nem. Petya szerint ez nem véletlen, tényleg jól jellemzi a tulajdonosa lelki állapotát: ott már nem lakott, itt még nem lakott... Hát a kettő között ingázott vele hű társa is. Ennyi :D

Sajnos a Cummancs nem bírta olyan jól az elmúlt napokat, megjártuk az ügyeletet is egy ijesztő krupp-gyanúval, és összeszedett egy csinos kötőhártya gyulladást is a fiacska, amit viszont nem sajnált el a húgától sem. A házfelújítás kellős szélén gyermekorvost keríteni sem egyszerű feladat (bár tüneményesen aranyos és fantasztikus orvosunk lett!), de ennek nehézségi foka erősen vetekszik a gyerek szemébe cseppentéssel. Egyszer próbáld ki, felér két óra spinninggel. A spinninggel töltött órák számát pedig nyugodtan szorozd fel a gyerekek számával... 

Hogy hogy állunk most? 
Ez a kedvenc kérdésem az elmúlt 12 napban. Még szerencse, hogy így van, mert ha nem hallottam azóta legalább bútor.jpg83-szor, akkor egyszer sem. Általában azt válaszolom rá, hogy jól, imádok kempingezni a lakásban, és kedvelem a meglepetéseket is, ezért nem okoz gondot, ha bizonyos tárgyakat egészen meglepő helyeken látok viszont. A szerszámosládát például már tökre bárhol el tudom képzelni anélkül, hogy az enteriőrben különösebb feltűnést keltene. Most éppen a konyhaszekrénnyé csúfolt  pulton állomásozik... 
Oké, oké, most komolyan. Egész jól állunk. Anyuék háza az előszoba kivételével pipa. A miénk, nos, ha marketinges lennék, azt mondanám: aranyosan kaotikus. Egy frászt, nem igaz: a miénk a feje tetején áll, az ősrobbanás csúcsán. Innen szép ám feljönni, higgyed el. A gyerekszoba laminálva, és mind ott alszunk. A fürdő használható teljesen, és eddig volt konyha-szerűnk is. A mai nappal szűnt meg, amikor Petya elkezdte lebontani a spejzot. Apropó, mondtam már, hogy a por meglehetősen sunyi egy matéria? Dacol a nejlonnal, ajtókkal és a leggondosabb takarítással is, és nem hiszed el, de képes jelen lenni egyszerre mindenhol. :O Csak a hajamban lévő mennyiség viszonteladásával fellendülhetne a közeli DCM üzleti forgalma. 

Mindezt leszámítva odavagyok a vidéki élettől! Minden nap jön valaki látogatóba. Igaz, aki jön, mind el is csodálkozik, hogy két gyerekkel ezt hogy vállaltuk be így, dehát mindenkinek megvan a maga extrém sportja. Ma megkaptam a magamét a szomszédnénitől is, miszerint már 12 napja itt lakunk, de még nem mentem át egy jót dumálni. Hja, kérem, itt minden számon van tartva... és kérve is. ;-)

Összegezve tehát: sosem állítottam, hogy normálisak vagyunk, de mostmár legalább senkinek nem maradtak halvány kétségei sem efelől. Arról pedig, hogy két ivadékunk mit gondol erről, már csak egy következő bejegyzésben fogok beszámolni, de most elhúzok aludni, mert baromira szúrják a gyufaszálak a szemhéjamat...

Szerző: Gizibaba  2013.04.09. 23:56 Szólj hozzá!

Címkék: költözés felújítás pakolás por cuccolás

Vajon mennyire általános, hogy egy két és féléves minden este olyan mesét kér, amiben egy rendkívül büdös oroszlán szerepel, de nincs hónaljstiftje, sem sztetoszkópja, és szegényt még megfürdeni sem hagyják???

Nos, hogy másoknál ez mennyire elterjedt, azt nem tudom. Mifelénk minden estés program. Ha a hónaljstift, vagy a sztetoszkóp kimarad, akkor reklamálás van, és a kételyek eloszlatására előre szólok, hogy a Nagyszerű Cummancs tökéletesen tisztában van mindezek jelentésével.

222242_10151311577830909_2109060482_n.jpgAz altatási ceremónia hatalmas változáson ment keresztül az elmúlt két és fél évben. Az első hónapokban gyakorlatilag nem volt, mivel az elsőszülött nem volt hajlandó aludni. A tátott szemmel gyanakvás művésze címet méltán kiérdemelt fiacska aztán elkezdett aludni szépen, napközben és éjjel is csodálatos szunyókálásokat rittyentve. (Itt üzenem a kételkedő és fáradt anyáknak, hogy a csoda megtörténhet! ;-) ) Mire Franciadrazsé megszületett, Botkó mondókákkal és dalocskákkal ringott álomba, és már jóideje átaludta az éjjeleket. 
A hálózsákos Maszkimusz első hetei csodásak és - egy virrasztóművész báty-előddel - hihetetlenek voltak, majd jött az a pár nap, ami családunk történelmébe "A Nagy Kiabálások Éjszakái" névvel vonult be. A kiabátor, azaz Cunami Kisasszony fáradhatatlan volt, de mi voltunk az ügyesebbek :) És mire megoldottuk, már ki is alakult az első kétgyerekes altatási rutinunk: Cummancsnak csak anya jó, így a kisebb így járt alapon apára cuppanva szunnyadt el. Anya mesél a nagynak, apán elalszik a kicsi, juhéjjj. 
Igenám, de Franka egyre érdekesebbnek találta az esti mesét, és mivel szeretett volna bekapcsolódni a programba, előbb apája mesélt neki, majd egy ideje a fürdés és esti cummogás után mindkettő ágyában elhelyez, és anya mesélni kezd. :) Előre szólok, hogy a kétgyerekes programoknak ez az egyik legjobb része. Este van, nyugalom, és csend, miközben fejből igyekszel olyan mesét prezentálni, ami nem unalmas, és még erkölcsi tanulsága is akad. Nem könnyű, na.
Ekkor jön a kívánságműsor. Ez végülis megy, pár évig csináltam többszereplősen is, még a rádióban. De ott valahogy mindig könnyebb volt: Robbie Williamstől kérem a Feel-t, igen, pörög, köszönöm, én is. Most ugyanez, ha Cummancsra levetítjük, úgy nézne ki, hogy elénekelnem is nekem kellene, és mondjuk annyi nehezítéssel, hogy lökjed trip-hop-ban. Khm, oké, igyekszem. 
Szóval, elkezdem a mesét az oroszlánról, akinek se hónaljradírja, se sztetoszkópja, és az a szerencsétlen büdös állatkirály még fürdeni sem fog, belelendülnék ezerrel - mire egyre hangosabban reflektál a kiságyból a spirálrugóhajú másféléves: Ószlán! ÓÓÓSzlán! ÓÓÓÓSZLÁÁÁÁN! 
Kész. Itt, ezen a ponton felhívom a figyelmét, hogy köszönöm a rendkívüli hájpot, de crescendoban nem annyira könnyű mesélni, így ha eleget lelkesedett, folytatnám csendesebben. Ezen rendszerint megsértődik, a fal felé fordul, és kettő másodpercig bírja is a szótlanságot. Ekkor szokott megörülni a majomnak, ami az alvótársa, és azonnal hangot is ad eme örömének, ami kétszer annyi decibellel jár, mint a korábbi Leó-nak szóló boldogság... Amikor végképp elszakad a cérna nálam, akkor csendben szoktam maradni, és ezen a ponton jön rá a leány, hogy jobb, ha suttogva gyakorol. Nemsokára elalszik, és néha addigra én is...

A királylány tehát BESZÉL. Mondatokat is. Például mesenézés közben angolul is. Szerinte Ő ezzel tisztában is van, legalábbis el szokta magyarázni: " - Noddy-t nézem. Angolul. Hold hands!" és már nyújtja is a kezét. Kinek van mersze kételkedni???
A Cummancs már keményebb dió. Az ő furfangja, mondhatni, megdöbbentően hiteles. Szerinte a cipzárok krokodilok, nehezményezi, hogy ő nem tudja még, mi az a színpad (szerintünk nem túl nagy baj), és állítása szerint sohatöbbé nem eszik kindercsokit. (Utóbbi kijelentését december nyolcadika környékén tette, majd kettő perc öttized másodperc múlva vetkőztette az újabb csokimikulást...) Spongyabob szerinte egy lyukacsos, beszélő kockasajt, a Mikulás nem fiú, hanem neme szerint is "mikulás". Mindent megmagyaráz, esküszöm, mindent. A "miért" kezdetű mondatokat már félve fogalmazom meg, ugyanis elképesztő, micsoda válaszokat kapok. Tegnap például arra az egyszerű kérdésre, hogy "Kisfiam, miért fekszel az ágy alatt?" azt találta válaszolni, hogy "...mert sosem hagytok békén", és közben szívből jövőn, jólesően rötyögött. 

Jó érzés azonban, ha az ember ivadékai figyelnek a szavára. Például abban az esetben, ha segítséget kér 207709_10151371482545909_1238291906_n.jpg
valamelyik. 
- Anya, tudnál adni nekem egy jó nagy takarót, hogy betakarhassam vele a gyerekszoba-kanapén az apát, meg magamat, meg a Szrankát?
- Persze, kicsim, máris jövök, esetleg addig nézd meg a TV alatti polcon... 
Kisvártatva a gyermek: - Erre gondolsz? 
Nos, a kiragadott típuspárbeszédből tisztán látszik, hogy fogalmam sincs, ki a felnőtt :D Egy két és féléves így fogalmaz?? Összetett, körülírt, egzakt kérdéssel áll elő? 
Petya szerint a gyereknek egyetlen baja van: hogy újságírók a szülei. Ebből születnek azok a mondatok, mint a kertben a kopár bokor felett eleresztett "Anya, ez meg miféle installáció???"

Ha esetleg néha nyelvbotlunk, a jóravaló két és félévesre bizton számíthatunk, ő mielőbb igyekszik megfelelő óvatossággal kijavítani a csorbát, ügyelve, hogy még véletlenül se gázoljon a lelkünkbe. Például, ha hozzá intézzük a mondanivalónkat, de véletlenül Frankát mondunk Botkó helyett, akkor ez a gyakorlatban így néz ki:
- Légyszives, ne tedd oda a teádat, Cuny!
- ...vagy másnéven Cummancs. - hangzik a fiam szájából egészen diszkréten a korrekció. 
Ha pedig nekem háttal ül a konyhaszéken, de megkérem, hogy foglaljon inkább a másikon helyet, akkor hátra sem fordulva, mégis kostatálva a kérésemet azért pontosítási igényt támaszt: 
- Úgy érted, én?
Érzem, hogy ebből fog megszületni az "Ezt módosítsd, kérlek!". :D (jut eszembe: ezt mindig öröm visszaidézni :))

Szeretek velük beszélgetni, határozottan :) Igaz, a Cuny (=Cunami, rövidítve) meglehetősen szótagirigy. A ragozással remekül boldogul, viszont minden szóból kispórol minimum egy szótagot. A kukurikút következetesen kurikúnak, a kukoricát kuricának mondja. Legutóbb, mikor egy szobalétra tetejére mászott fel teljes odaadással, Petya rászólt, hogy "óvatosan kislányom, kapaszkodj!", mire a Mászókai Mussz válasza ez lett: "- Kapkodok!" Ragozás stimmel, na. A többi meg majd alakul. 
A nagy szótőkeresésben is el szokott néha veszni a kisebbik gyermekünk... A "Ne edd meg a havat!" felszólításra, amit természetesen figyelmen kívül hagyott, kiragadta a lényeget az elhangzottakból: "HAV." Ennyi. Szótő: pipa. Szerinte. Viszont minden nap rengeteg puszit oszt ki nekünk, és mostanában rászokott, hogy kezeit széttárva az ölünkbe borul, és imádnivaló hangsúllyal azt rebegi: Édesem!

A lányom tehát beszél. Dumál. Magyaráz. Gajdol. Őrületesen jó hangja van, és elképesztő mimikája. Rajongással legeltetem a szemem rajta naphosszat, de a nagyobbik tesóján nemkülönben. Ő már előrébb jár a kommunikáció rejtélyes ösvényein,ugyanakkor a kicsi még mindig tud új vetületeket megvilágítani számomra, amik eddig kiaknázatlanul parlagon hevertek. (oké, pont az ilyen mondataimért szoktam sajnálni a gyerekeimet :D de vigasztal a tudat, hogy az apjuk adja a másik ívet, úgyhogy remélhetőleg a féloldalasságnak mégcsak a látszata sincs jelen beszélgetős mindennapjainkon :))

424565_10151695174454922_2012756847_n.jpgVégezetül mellékelek a királylány étkezéséről még egy fotót, amely alapján jogalkotóink figyelmébe fogom ajánlom, hogy alanyi jogon térítésmentesen minden kisgyerekes családnak járjon lemosható falfesték, mivel ez minimum annyira jogos, mint Vörös Gábornak a Slash koncertjegy. 

Uff.

Szerző: Gizibaba  2013.01.30. 00:03 Szólj hozzá!

Ha a gyermektelen barátnőimnek kell valahogy elmagyaráznom, milyen is gyerekes szülőnek lenni, azt szoktam mondani, hogy olyan, mintha két kicsi méretű, joviális, részeg hobbittal laknék. Aprócskák, furfangosak és aranyosak, és a kelleténél többet italozókhoz hasonlóan soookkkaaal laaassaaabbaaan beszélnek, rendkívül vicceseket mondanak, gyakorta imbolyognak közlekedés közben, időnként pedig meglepően bölcsek a kinyilatkoztatásaik. 

A napom megközelítőleg 80 százaléka áll abból, hogy két egy méternél kevesebbre nőtt kisember cirkál fel és alá 2013január.jpgkörülöttem, akik leginkább Jack Sparrow járási technikáját másolják igen nagy sikerrel, habár a fiamnak egyre kiegyensúlyozottabb a mozgáskultúrája. Az imbolygó szaladgátor, nevezett Lakatos Cunami (rövidebben: Cuny) azonban bárhová siet, nem felejt el dülöngélni mellé. Kecses lábacskáin topogva rongyol; apám szerint nem megfelelő csizmákat veszek neki, mivel ezekben csak rohangálni tud...
A közlekedési technikájukon kívül a hobbitságukat erősen jellemzi furfangos gondolkodásuk is, ami Frankánál egyelőre kimerül a mindenre nemleges válasszal (adsz egy puszit? - Neeem. - éhes vagy? - Neeeem.), ugyanekkor spontán összezavar azzal, hogy természetesen kapok tőle puszit, sőt, kap Botkó és apa is, aztán a zsiráf, a szék és a TV is. Majd elindul a konyhába, és leragadozza az asztalt. A Cummancs azonban keményebb dió...

Jellemzően az esetek 50 százalékában felháborítóan magasról tesznek arra, amit mondok. Ilyenkor érzem úgy magam, mint Darth Vader ebben a videoban. :) Én vagyok a főnök, de hiába fitogtatnám az erőmet (ami persze
velem van, na), ha ezt a két büdöscsibészt tökéletesen hidegen hagyja. Ekkor szoktam bevetni a "Dujúnó huájem" kérdést, de rendszerint az sem zaklatja fel őket annyira, amennyire én, a kommunikáció kezdeményezője IMG_20121228_153332.jpgfelkavarónak szánom... Amikor pattanásig feszül a hangulat, a Cummancs elintézi egy "Inkább elmegyek innen"-nel, amit ha nem átallok firtatni, hogy "hová?", örömmel elmagyarázza, hogy "Egy olyan bolygóra, ahol nem laknak emberek." Ha az apjával közösen rivallunk rá, fokozza a drámát, és hasonló módon intézi el: "Viszlát! Jó szórakozást! Érezzétek jól magatokat!" - és magára csukja a gyerekszoba ajtaját. Az eddigi legütősebb közlendője a témában az "Anya, téged elhagyott a humorérzéked!" volt, ami, lássuk be, egy két és fél évestől minimum elgondolkodtató. :O Aznap el is tűnődtem rajta, hogy az egytől tízig skálán menyire vagyok Darth Vader...
A Maszkimusz ennél sokkal ösztönösebb: ő a kritikus pillanatokban egyszerűen faképnél hagy. Félúton még esetleg visszapillant, és egy laza integetéssel, meg egy "szia"-val jelzi diszkréten, hogy nem akárkivel van dolgom. 

Lehet, hogy mégsem én vagyok a Sötét Nagyúr???

U.I.: Jön! Jön! Jön! Cuny, a szótagirigy - színes, magyarul (is) beszélő gyermek, hamarosan a blogon. :D (a bejegyzés konyhakész, de hullámokban rámtörő esti fáradtság okán jegelem még pár napig.)

Szerző: Gizibaba  2013.01.14. 00:33 Szólj hozzá!

...ééés, csapó!

Maszaki rendez. Ez úgy néz ki, hogy ölből mutogat - és mi, akik hálásak lehetünk, hogy cipeljük, visszük is. Oda, ahová és ahol őrendezősége forgatni óhajt. A kiszemelt helyszínre érkezve elhangzik a "gyakagyakagyaka!" vezényszó, ami megfigyeléseim szerint kábé annyit tesz, hogy "lássuk csak, mi a búbánatos népharagja ez itt?", majd a "gagyigagyigagyi" felkiáltással a vizsgált helyszínt befejezettnek tekintjük, és belenyugodván, hogy később még jó lesz valamire, magára hagyjuk. 

201210116364.jpgMég jó, hogy van egy született rendező a családban. Ugyanis így sokkal nagyobb esélye van kibontakozni a szerepjátékosnak is, aki egyre bővebb szókinccsel, és azzal egyenesen arányos közlendőmennyiséggel bír. A legfontosabb kommunikálandó az "erdő" meg a "róka". Ezen kívül sokszor a "lépcső" is, ami a másik kettővel ellentétben nem kapcsolható egymáshoz, mint értelmes mondat. Az erdőróka még hangzik valahogy, bár, ha jobban belegondolok, a lépcsőerdőnek is van mögöttes értelme... :D

A Cummancs ennél merészebb. Régóta. Általános kinyilatkoztatásaival a "Nagy Megaszondó" szerepkört tölti be a családban. Ő az, aki naponta meglep furfangos észrevételeinek filozófikus közlésével, úgymint "Az embereknek szúr az arca." (=Tata, borotválkozhatnál...), aminek következtében a közlés befogadója erősen elszégyelli magát, és azonnal változtat szokásain. Apám azóta például buzgón borotválkozik. 
Más érdekességeket is megfogalmaz a Nagyszerű Kinyilatkoztató, mint teszem azt "Lehorzsoltam a szakállamat, itt." - és már mutatja is egzakt pontossággal az állcsúcsát, a fürdőkádba igyekezve.

Naponta előforduló jelenet nálunk, hogy pelenkacsere esetén, megízlelvén a meztelenkedés fantasztikumát, 201210256443.jpgmindkét gyermek azonmód megpucol, amint lekerül róla a csomag. Mivel a lányom még nem hajlandó beszélgetésbe elegyedni minderről, a fiamat kérdeztem meg, hogy mégis mi a jó nyavalyáért olyan szuper minden alkalommal ellenkezni, ha csere van??? Az egyszerű és frappáns választ azonnal megkaptam: - Hogy kipróbáljam, el tudok-e menekülni.
Ilyenkor érzem magam totál leforrázva, és tűnődöm el, hogy legközelebb egyáltalán merészeljek-e érdeklődni a motivációról.

Sajnos még nem láttam be egészen, hogy a két és féléves gyerekem egyszerűen mindenre képes válaszolni, és ha ez nem lenne elég, a válaszaiban általában kitér arra is, hogy nekem egyáltalában miért is nincs igazam. Egy jellemző példa, amikor a séta közben elhangzik:
- Kisfiam, nem megyünk most arra.
- De miért?
- Mert séta előtt húztad az időt az öltözéssel, elmenekültél, kergetni kellett és könyörögni, ez elvitte az időt, emiatt most sietnünk kell. 
Botkó tűnődik, aztán vádlón:
- Ez NEM magyarázat!
Pfff... Ez megint az a helyzet, amikor határozottan úgy érzem, hogy én ültem be háttal a moziba.

201211106567.jpgA Cummancs világról alkotott képe különben is elég meredek. Bár, ha belegondolok, van benne logika. 
A cipőknek szerinte például azért van nyelvük, hogy azzal nyalogassák az embereket. Véleménye szerint anya legutóbb a betűktől betegedett meg, és a rosszalkodás maradéktalanul helyettesíti a kakilást... A legutóbb azt nehezményezte, hogy nála még sohasem járt a Télapó. Itt nem hagyott békén az igazságérzetem, és igyekeztem azonnal korrigálni: - De igen, tavaly, csak arra nem emlékszel. Nos, ekkor érkezett a 97 centis fiacskától a kérdés: - Anya, és a Mikulás rénszarvas szánon érkezik? 
- Igen...
- Hát, én annyira nem is hiszek ennek a Télapónak... - zárta le a párbeszédet, majd azonnali elmélyült legózásba kezdett. És azon melegében másra terelődött a beszélgetés, mármint az a beszélgetés, amit már a legóember folytatott az ujjbábbal: - 
Szia Cápa. Én vagyok a legóember bácsi. Nagyon vigyázz, nehogy megegyél engem! Inkább ülj ide, szorgalmasan. 
És akkor csoda, hogy kapkodom a fejem???

Amikor nem duplo-zik, általában Föld-magokat vet egy Virágföld nevű bolygón. Ezt ő mondta. Azzal a két és féléves szájával. Úgy vélem, a KisHerceg volt egy picit túl sok neki mostanában, amiből kijut minden áldott napra.

A minap szilvásgombócot tálaltam fel ebédre, és mivel úgy gondoltam, a porcukros - tejfölös öntet túl gejl, inkább 201211106518.jpggyümölcsjoghurtot teszek a tetejére, ízfokozás gyanánt. A figyelmes Cummancs azonnal kiszúrta, hogy a joghurtból még van több is, így ő inkább csak azt kért. Megadóan elé tettem a teljes poharat, és ő jóízű falatozásba kezdett, majd néhány élvezettel cummogós perc után közölte: - Hááát, ilyet sem láttam még soha, hogy ebédre joghurtot KELL ennem...
Remélem, ilyenkor a gyámügy nem figyel, különben totál elhitetné bárkivel a gyerek, hogy joghurtot kajáltatok vele tápláló ebéd gyanánt nap, mint nap. 

Van ám nagyon jó hír is: Botkó lejött a cuccról. Legalábbis az egyikről. A takaró mániája amúgy is kevésbé zavar, mint az ex-cumimán mivolta, ami úgy nézett ki, hogy a nap minden percében lógott a szájából a cumi, lehetőleg A Gombás, így nagybetűkkel. (ha valaki lemaradt róla, itt megtekintheti eme csodálatos szent tárgyat). Szóval, végre elhagyta a cumit, amely esemény bekövetkeztekor rájöttem: a fiam buddhista. Semmi sírás, semmi fogcsikorgatás (azt amúgyis fogzásra tartogatja), egyszerűen egyik este félálomban feltette a szokásos kérdést: "Hol lehet a gombás cumim?" Én azonnal pattantam, és hoztam természetesen, mire a gyerek belekóstolt, majd köszönte szépen, és visszaadta. "Mostmár nem kell." És elaludt. 
Azt hittem, a kijelentése aznap estére vonatkozott, vagy rosszabb esetben az én sebességemre, hogy tudniillik, marha lassan értem oda a cumijával, de NEM! Onnantól soha többet nem kell neki a cucc. Másnap sem. Harmadnap sem. 
Mivel én igen sokáig cumiztam, és nehezen hagytam el a rossz szokást, el sem tudtam képzelni, hogy ezt így is lehet! De kéremszépen, a fiam bebizonyította, hogy ezt így kell. És kész. 
(Itt üzenem azoknak, akik azzal nyúztak, hogy a) ronda lesz a foga, b) bacillusokkal tömi magát a cumin keresztül, c) pösze lesz és nem fog szépen beszélni, d) kínkeservvel fogjuk tudni elvenni tőle, bőven óvodás korában, hogy á-ááá, nem volt igazuk :))

puszi.jpgKülönben Franka is tud beszélni. Azon kívül, hogy Apa, Appaaaa, Aaaaapa, és APA!, egész sokmindent tud már. Például új tulajdonsággal is fel tud ruházni tárgyakat, például így: 
- Kislányom, ne hozd be a bátyád papucsát, mert koszos.
Erre ő:
- ...kócos...
Illetve nemrég azt találta mondani a mesekönyvre, hogy "- Laptop." 
Ezen a ponton kicsit kétségbe is estem. De Cummancs azért ezt is tudta fokozni:
- Aha, úgy nézem, ez fészbúk...


Elképesztő. Elképesztő, hogy beszélnek. Kimondják, amire gondolnak. El tudják mondani, ha éhesek, például. Igaz, a Cummancsnál ez már cizelláltabb (= Anya, adhatnál nekem valami finomságot, mert éhes vagyok.) a Frankánál egyelőre kevésbé (=kajaaa). De működik. 
Mint ahogyan a puszi is. Botkó tökéletesen nyomja, és a legideálisabb pillanatokra időzíti, amikor anyát nem árt levenni a lábáról, Maszaki kisasszonyka meg szorgosan gyakorolja :)
De a legeslegjobb érzés akkor is az, amikor a beszélni tudó gyereked egyszercsak azt mondja:

"- Anya, Te vagy a legjobb anya a világon! Nagyon szeretlek!" <3

Szerző: Gizibaba  2012.11.30. 00:22 Szólj hozzá!

Hanyag anya blogbejegyzése arról, hogy miket bámul két csemetéje a TVben és másutt. Ennek következtében anyájuk megsárkányosodik, ugyanakkor bele is törődik valamelyest, hiszen ami nem öl meg, az megerősít :)

Gondolom, mindenki kitalálta, hogy ez a bejegyzés rólam szól :D

Oké, csak részben, mert bár a Pszichoszaurusz tényleg én vagyok, most főleg a Cummancs és a Maszkimusz által favorizált mesékről szeretnék alaposan dokumentált mementót bejegyezni, hogy ha később gusztusuk támad visszaolvasni, micsoda furcsaságokra tudtak rákattanni, ne szidják az anyájukat, hogy erről túl mélyen hallgatott.

Előszöris, szögezzük le, hogy a Cummancsnak vannak igényei, a Frankának meg befogadóképessége. A divatot tehát a férfi diktálja, a nő meg simulékonyan beletörődik. Ez nem kifejezetten abból fakad, hogy ilyen hűek a nemek szerinti szerepeikhez, sokkal inkább köszönhető annak, hogy a Töki lassan egy méter, a Franka meg még nincs egészen 10 kiló. És bár a lány eszköztárában olyan elképesztő terror-raktár leledzik, ami a legelvetemültebb akcióhősnőknek is becsületére válna (hogyaszongya például a sikítás, a hiszti, a karmolás és az ütlegelés, majd ezek random vegyítése), mégis erősebb a Botkó. Harcaikat nem szívesen nézem, de mikor végre szétválasztom őket, elcsodálkozom, hogy nekem erről nem szóltak :) A tesók imádják egymást, nem? Nekem nincs, szóval tökre fogalmam sem volt, hogy ezek ketten így fogják kimutatni egymás iránti rajongásukat... hogy aztán, miután csontig rám hozták a szívszélhűdést, a következő pillanatban boldogan csikizzék egymást, gurgulázó rötyögés közepette. Eszem pause-ra kapcsol...

Node maradjunk annál a résznél, hogy a Cummancs megrendeli a napi néznivalót, a következőképpen:
- Anya, kapcsolsz nekem Pimpás mesét azon a számítógépen? - mutat elegánsan az apja PCjére. 
Én megadóan beletörődöm, hogy legalább nem a Thomast nézzük egymilliomodszor, aztán, hogy magamnak is kedvezzek, a régi szinkronosra beszélem rá a gyermeket. Siker! És már forog is a pöttyöskutya körül a Cummancs világa. 
Ekkor érkezik a TGV sebességével Maszaki, és fennhangon üdvözli a látottakat: PIM-PA! 
Én pedig lehajtott fejjel elvonulok főzni... Sosem leszek annyira népszerű, mint ez a lógónyelvű dög - pedig estére nagyon hasonlóan szoktam kinézni.

Ha Pimpa éppen mellékvágányon parkol, akkor jöhet a T-rex Expressz, amiben kellemetlen dinoszauruszok igyekeznek kellemesen viselkedni, viszonylagos sikerrel. Cummogi uraság így sokat megtud a kréta korról, és kisvonatozás közben is vidáman kiáltja, hogy "időalagút, az időalagúthoz érkeztünk!". Ez nagyjából rendben is van így, bár mikor ebből a sorozatból meg akar nézni zsinórban négyet (darabja úgy félóra), olyankor anyja is Pszichoszauruszba vált, és lecsap. 

Ha valaki azt hiszi, hogy ennél rosszabb anya már nem lehetek, az téved. Ugyanis a gyermek(ek) kedvelik a Kis Herceget is. És bár a kedves bácsi mindig elmondja, hogy ez nagyobb gyerekeknek való mese, a Jókora Cummancs rendkívüli érdeklődéssel kíséri figyelemmel a benne zajló eseményeket. Gáz, de én is. Leggázabb, hogy Petya is. Gyakorlatilag a családom LittlePrince függő, habár a rajzolt mesének kevés köze van az eredeti műhöz, mégis jó, és kész. 

Szólok még csendesen Mia tündérről, Noddy-ról, és a legkedvencebb Curious George-ról - ezutóbbi nagy rajongója vagyok jómagam is, kifejezetten Kautzky Armand hangjával megfelelően modoros, de esküszöm, jó. 
És azt azért valószínűleg leszögezhetjük, hogy a Bogyó és Babóca korszakból idejekorán kinőtt fiúgyermekünknek tökre nem ilyeneket kéne néznie. A húgának pedig pláne.

Nagy örömömre szolgál, hogy leszakadtunk a Bibi és Tináról, vagy mi a bánatról, valamint attól is kifejezetten repes a lelkem, hogy a My Little Pony -k sem hozzák már lázba a FIÚgyermekünket. Még szebb, hogy az Eperke és barátain is túl vagyunk. Csupa jó hír ez nekem, de tényleg. A betűleveses Márta sem sláger már, hiszen a pöttyös Pimpa űberelte az összes csahost széles-e Tüskés utcában...

A Süsüről ugye sajnos saját, nem kifejezetten kedvező véleménnyel van a Cummancs (=Anya, a Süsü milyen dinoszaurusz???) illetve valami különös oknál fogva nem lelkesedik az Égből pottyant mesék zenéjéért sem. A sztori jöhet, de az elején a felesleges és hosszú nótázgatásra nincs ideje, a vége meg totál depresszív (ennél nyomasztóbb talán csak a Füles mackó vége-főcíme volt...) szerinte. Mindig bepánikol, ha meghallja. Mondjuk az elejét én is értem, mivel hogy a búbánatba szólhat egy LSD tripről egy gyerekdal?? Merthogy: "A mai nap éppen megfelelő arra, hogy a hangya Holdra szálljon! Szánkba cukorkák repüljenek, a varázslat valósággá váljon!" Na köszönjük...
(Pedig el kell áruljam, gyerekkoromban rühelltem, de most határozottan zseniálisnak tartom Gryllusékat.)
Halász Judit munkásságával is hasonlóan állunk én meg a korai Cummancs: ha mesél, az jöhet. Ha énekel, akkor lécci ne a közelemben (=anya, ez NEM mese,szól ilyenkor a Botkó). De sebaj, majd kinövi a fiam is, hiszen én is megszerettem. Frankának gyakorlatilag mindegy, mert ha mese van, az baró, de ha táncolni is lehet, akkor ropja hajnalhasadtáig (egészen konkrétan kettőig, épp tegnap este, pedig apjának és nekem már úgy 11-től nem volt kedvünk élni sem, nemhogy szaladgáló gyereket kergetni a lakásban :D)

Mint az szépen nyomon követhető, én viselem, Franka élvezi, apa kibírja, amit a Töki megrendel. Képi elektronikus médiumból a mesék jutnak nekünk, hacsak nem, és most tessék kapaszkodni: az Igazi, Bámulatos Ízléssel Megáldott Cummancs kora hajnali kérésére erre kell ébredeznünk (és ez halálosan komoly).

De mondom, mifelénk a Töki moderál...

Szerző: Gizibaba  2012.11.20. 00:39 Szólj hozzá!