A terheléses cukor nevű vizsgálat a megnevezésétől eltérően nem arról szól, hogy egy szem Negro-t megizzasztunk picit. Hanem arról, hogy valami gonosz ember (mert csak az lehetett) kitalálta, hogy a kismamáknak a 26. terhességi hét tájékán mindenképpen érdemes meginniuk egy deci vizet, annak pikáns ízét kiemelendő pedig ezt a vizecskét cukorral ízesíteni. Maradjunk annyiban talán, hogy nem írtam fel a kívánós listámra...

Viszont megittam, és ennek lettek bizonyos következményei. Nevezetesen az, hogy kiderült, a hasnyálmirigyem berágott valamiért, és egyszerűen nem hajlandó inzulint termelni. Úgyhogy nagyon kedves invitálás után befáradtam a terhespatológiára (gyönyörű neve van), és egy nap helyett egy teljes hétig élveztem a vendégszeretetüket, amiről pár többkötetes levélben emlékeztem meg. Azokban hosszas leírás található arról, miért nem könnyű egy kórházban diétáznia a cukorbeteg kismamának (hiszen a konyhán úgy érzik, a cukros paradicsomos káposzta jó választás), és miért nem segíti a felhőtlen babavárást a tőlünk egy ajtónyira zajló real time vetélés, vagy koraszülés, esetleg a szomszédos ágyon fekvő toxémiás szobatársunk elefántnyi lábának egész napos nézegetése. (szegénykém, legalább hamar megszült és makkegészségesek :) ) Viszont csoda érdekes és aranyos lányokat ismertem itt meg, úgyhogy valamire tényleg minden jó :)

Szabadulásomat követően minden hétfőm első fele a dabetológián telt, több tíz hasonló sorsú nőnemű lény társaságában, és nagyjából azóta nem aludtam három óránál többet egyhuzamban, mert állandóan mérni, szúrni vagy enni kellett... Felrémlik egy hajnali beszélgetésünk Petyával, amely körülbelül így zajlott:

- Ébren vagy, szívem?

- Igen... mértem egyet, most szúrok 8-at, aztán rádobok 20 grammot...

- Oké, aztán majdcsak lejössz valahogy a hernyóról. :)