...és akkor rólam.

Réges régen, amikor még a petróleum lámpa hajtotta a seprűket, de még annak is előtte, valahogy az ősrobbanás környékén, mikor még javában rádióztam, kitaláltuk a kollégákkal, hogy rádiójátékot indítunk. A főhősöket népszerű filmek főszerepőiről terveztük mintázni, némi csavarintással, így én Primity lettem volna, aki mindig rózsaszínben jár, és full dinka. Utóbbi megvalósult :D de sajnos a többi nem. Így aztán korábban még sosem voltam szuperhős.

Most állítólag az vagyok. Hírem van a lakótelepen már, ismerősként üdvözölnek és rendkívül sajnálkozva köszönnek rám a különböző boltokban, ahová a tesókocsival betérünk. Idős nénik osztják meg velem személyes tapasztalataikat a két és többgyermekes anyaságról, a segítség nélküli gyereknevelésről, a kis korkülönbséggel érkező bébikkel járó nehézségeikről. És a vége mindig az, hogy elismeréssel fejbiccentenek elköszönéskor.

Pedig dehogyis vagyok szuperhíró... Mindenki ugyanígy elboldogul, aki hasonló cipőben jár, és azok is simán vennék az akadályt, akik ezt most kívülről el sem tudják képzelni. Ugyanis muszáj. Nincs más választásom :) Felkészültem rá, hogy a következő két év elképzelhetetlenül húzós lesz, aztán valamennyivel könnyebb, és erre naponta emlékeztetem is magam. Nem mondom, hogy nem vagyok fáradt, azt sem, hogy nem hiányzik a régi fizikumom, és azt sem, hogy néha nem bolondulok meg és könyörgöm egy kis szusszanásért - de olyankor valahogy mindig lesz is időm magamra. Ha megfogalmazódik a gondolat, hogy "na most jól jönne egy kis szün", akkor előbb-utóbb úgy is lesz :) Legutóbb anyuéknál dőltem ki másfél órára egy szombat délutánon, és hihetetlen jól esett egy kis gondtalan szunyókálás. 

Nem állítom, hogy jelen helyzetben egyszerű volt ám templomi esküvőt és dupla keresztelőt szervezni, de ezt az akadályt is jól vettük :) Bár a ceremónia és a buli még előttünk van, de a ruhák beszerezve, a foglalás elrendezve, a meghívottak koordinálva. Közben orvoshoz rohangálunk, oltásokat kapunk, pluszmunkát vállalunk, háztartást vezetünk, gyereket nevelünk és terelünk, gondoskodunk és szeretünk. Családlátogatunk, ami egyáltalán nem esik nehezünkre, sőt! Petya még disznót is vágott ám ;-) Időnként úgy érzem, valaki vudubabát csinált belőlem, mert minden porcikám sajog, aztán megdöbbenve látom meg azt a furcsa, idegen nőt a tükörben, akitől két éve tuti megijedtem volna és halálosan megsajnálom. :D

És igen, néha kiborulunk. Olyankor férj este elzavar, menjen barátozni, kapcsoljon ki, amennyire lehet. Vagy hétvégén összecsomagolom a gyerekeket és leköltözöm két napra anyuékhoz, hogy apájuk pihenjen és zenéljen, aludjon és hallgassa picit a csöndet, mert lételeme, mese nincs. 
A katolikus papokról nem vagyok valami nagy véleménnyel, ezért a jegyesoktatáshoz is elég szkeptikusan álltam, ugyan, mit tud nekem két év házasság után egy cölibátust fogadott férfi elmesélni még a házaséletről??? Pláne két gyerek után, hiszen fogalma sincs róla, miről szól a családalapítás és működtetés. Megdöbbentem, mikor a beszélgetés alatt szépen körvonalazódott előttem: ez az ember ugyanarról beszél, amit én is gondolok! Ő nincs benne, mégis kívülről kristálytisztán látja a feladatokat és a lehetséges problémákat, amik megakaszthatják bármelyikünk remekül működő fogaskerekét. Viktor atya nagyon a helyén kezeli a dolgokat, és egyet értünk abban is, hogy egy házasságban minden évben megfelelő számú napot kell gyerekek nélkül eltöltenie egy házaspárnak, illetve megfelelő számú napot egymás nélkül. Mert bármennyire nem érezzük, tudni kell rádöbbenni a másik hiányára, és ez csak akkor lehetséges (optimális esetben), ha fizikailag nem egy helyen vagyunk. (ha fizikailag egy helyen is kialakul ez az érzelmi vakuum, az ugye régen rossz...) Pontosan így látom én is, és különösen fontosnak tartom a férj számára biztosítani azt a néhány nap (szerintem személy-függő, hogy mennyi) szabadnapot, amit magában tölthet el, amiből energiát nyer, töltekezik. 

Hazudnék, ha azt mondanám, nekem nincs szükségem csendre. Amikor senki nem kérdez, semmilyen feladatot nem kell megoldani, senkihez nem kell szólni, senki elé nem kell ételt rakni, senkire nem kell figyelni. Szerencsére az esetek 99,9%-ában nem okoz gondot ez az állandó figyelem, és ezúton is köszönöm a gyerekeimnek, hogy türelemre tanítanak, mivel korábban híresen türelmetlen, azonnal akaró és "mi az, hogy nekem nem most és azonnal??" kategória voltam. Az a kevéske fennmaradó százalék, amit azért nem matekozok le, mert nincs már agyam hozzá :D az pontosan elég. Olyankor a házisárkány Primity visszavonul, és szégyelli magát. De emberből van, és meg szokott bocsátani magának a gyarlóságáért. Az a 99,9% szerintem bőven elég, legalábbis én meg vagyok békélve a helyzettel. 

Mindig tudni kell, mit miért csinálunk. A nehezebb pillanatokban pedig emlékeztetni magunkat erre :)

Sosem voltam maximalista, de mostanában egy picit jobban. Igazából magamnak fontos ez, hogy bebizonyítsam, mindent meg lehet oldani. Csak akarni kell. Ehhez viszont tényleg fontos egy nemes cél, és most egyáltalán nem a csöpögős-nyálas oldaláról beszélek az életnek, hanem arról, hogy tudni kell, mit miért csinálok. Naponta hálát adok a sorsnak, amiért ilyen fantasztikus családom van, amiért ennyire csodaklasszak a gyerekeim, és amiért a lehetőségeimhez képest, nekünk megfelelően, a mi rendszerünkhöz képest tökéletesen tudunk benne funkcionálni. Ez kulcsfontosságú: a mi rendszerünkhöz tökéletes. Mert mindenki máshogy él és mások az elvárásai, Juliskának fontos, hogy minden este ágyneműt húzzon, Mariskának meg, hogy hetente fodrászhoz menjen... Ami nekünk fontos, azt mi is megoldjuk. Tökéletesen. 

Ehhez persze kell egy férj is. Aki tényleg igazi Híró. Aki igazi partner, társ, megmentő :) Petya pontosan ilyen. Ha kell, odateszi magát, felment, helyettesít, lelket ápol, dicsér, kávéval ébreszt... Ugye, milyen jó nekem? <3 

Ezt fontos volt leírni. 
Így, ahogy leíródott.
Sallangosan - sziruposan,
cseppet talán logikusan ;-) - mondta Primity, és rózsaszín pizsamájába bújva békésen aludni tért.