Sokáig és kitartóan ellenálló anyagból gyúrtak. Oké, jó adag ebből a Csakazértsem-ség és a Majdazténjobbantudom-ság… Mindegy is a valódi ok, a lényeg: mindigis úgy gondoltam, a mindennapjaink csak nekünk érdekesek, mások számára unalmasak vagy érdektelenek, rosszabb esetben bosszantóak, idegesítőek és bénák. Éppen ezért nem vezettem soha idáig naplót, blogot meg végképp nem. Az események zajlanak, a hozzájuk kapcsolódó gondolatokat pedig vagy azonnal emésztjük, vagy többet úgysem lesz érdemes időt pazarolni rájuk.

Akkor változott meg makacs tiltakozásom, amikor Prágában kiraboltak bennünket, és a készített fotóink háromnegyede valami gyagyás enyveskezű miatt örökre elveszett (a tárgyainkkal együtt, de az nem érdekelt különösebben). A fotók természetesen szintén csak nekünk, és talán egykét közeli barátnak, családtagnak voltak érdekesek, de az pont elég ahhoz, hogy az ember sajnálja. Nagyon. 

Így aztán a megoldás az internet áldásos örökké eltároló és bármikor, nagyjából bárhonnan hozzáférhető tulajdonságával függ össze: a fotók azóta a neten (is) tárolódnak, a történetek pedig ezentúl itt.

A  miértje elsősorban nem a magunk számára való megőrzés, hanem a fizikai és szellemi folytatásunk, Botkó számára történő konzerválás. Hátha egyszer majd kíváncsi lesz arra, hogyan pattant ki a szülei fejéből az a képtelen ötlet, hogy közös jövőt tervezzenek…