Korábban sem keseregtem, hogy kevés barátom van, de a kisfiamnak rengeteg ismeretséget köszönhetek.
Megmondom a valót: azt gondoltam, hogy a terhes nők szemellenzősök, csak egy dologra tudnak koncentrálni, lila köd lepi el a homloklebenyüket, és dögunalom velük cseverészni. Úgyhogy terveztem 8 és fél hónapig dolgozni, majd az utolsó két hétben beszerezni mindent és pikk-pakk szülni.
Ehhez képest, a melót a második hónap végén abba kellett hagynom. És ami a legkiakasztóbb: egyáltalán nem bántam! Egyetlen percig sem unatkoztam otthon, végre volt időm főzni, kísérletezni az ízekkel, már amit terhes gusztusom még elbírt... Üres perceimben, amikor épp nem bőgtem valami hidd el, nagyon meghatón, akkor egy fórumra irogattam, ahol velem egyidős várandós csajok beszélgettek egymással. Lassanként egyre többet árultunk el magunkról, és mivel zártkörű a traccsparti, mostanra a legbelsőbb gondolatainkat sem szégyelljük megosztani egymással. Ebben a topicban 30 állandó taggal azóta is megvitatjuk, hogy jézusom, az enyém még nem fogzik, viszont túl hamar felült, és különben is, szerintetek normális, hogy a gyerekorvos legyintett arra a 3 pöttyre a fenekén?? :)
Szóval, van miről értekezni, és nagyon megnyugtató, hogy van kikkel. Olyanokkal, akik hasonló cipőben járnak, hasonló gondokkal, egyidős kölökkel, és mégis rengeteg féle színes egyéniség egy véletlen találkahelye lett a fórum. Valószínűleg az életben nem ismerkedünk meg, ha nem épp egyszerre esünk teherbe, és nem ugyanarra a topicra kattintunk rá... De biztosan nem véletlen, hogy ezek a lányok-asszonyok ugyanúgy igénylik a beszélgetést, mint én, és komolyan, sosem hittem, hogy ennyire meg lehet szeretni embereket pusztán netes ismeretség alapján :) Nem beszélve arról, hogy van, akivel tökvéletlen ugyanaz volt a szülészorvosunk is, és van olyan is, akivel ugyanott, totál egy napon szültünk :) Igazán otthonos volt az a 3 nap szülés után, mert egy régi ismerőssel dumáltam végig, és az elsők között lehettem, akik találkoztak a kisbabájával :)
A terhességi cukor, ha jobban belegondolok, több jót hozott az életembe, mint rosszat. De komolyan! Már a terheléses vizsgálaton összehozott a jósorsom két hasonló cipőben járó kismamával, akik közül az egyik szerencsésen megúszta a cukor témát, a másik pedig állandó partnerem lett a hétfői diabetológiai jelenéseken. Szerencsére csak én küldtem inzulint, de a biztonság kedvéért a diétázókat is hetente számon kérik mindennapi vétkeikről... úgyhogy majdnem minden alkalommal lehetőségünk nyílt - a többi, ott megismert és szintén nagyon jófej nővel együtt - egy kiadós rendszerszidásra és tapasztalatcserére. Később már nem csak ebben a témában hívtuk egymást, és mivel azonos dokihoz járunk, majdnem sikerült együtt szülnünk! :)
A cukormizéria miatt egy hétig tartottak fogva a MÁKkórház börtönében, a gyönyörű nevű terhespatológiai osztályon. Az első két nap borzalma után kimerészkedtem a kantinba, ahol meglepetésemre nyitott, kedves és változatos sorsokkal hozott össze a véletlen. Az egyik kismama gyerekkori cukorbetegség miatt, a másik hármasiker terhességgel, a harmadik nyiladozó méhszájjal, a negyedik túlhordás miatt, az ötödik toxémia gyanúval érkezett, és a közös bennünk, hogy senki sem tudta, meddig lesz ott és mivel üsse el az időt, csak azt, hogy nagyon szeretne szabadulni végre. Nem szép része is volt ennek az egy hétnek, de mostanra felülírta az agyam, úgyhogy már csak a késő estig vihogva országvárosozós, napközben csecsemőosztályra átlátogatós, friss kisbabázós, vagy a cinikusan "diétás" menüt fikázós pillanatokra emlékszem nosztalgiával. És arra, hogy két nappal a szabadulásom után örömmel rohantam vissza babanézőbe, mert megszületett Barbi kislánya :)
Miközben a terhespatológián feküdtem, kaptam telefonhívást a fórumos lányoktól, sőt, Petya írt nekik, hogy még élek, és minden oké velünk. És aggódott értünk Andi, a diabetológián megismert kismama is. Így érnek össze a szálak...
Alapból rendkívül mizantrópnak tartom magam, és csak akkor ismerkedem új emberekkel, ha kedvem van hozzá. Ha nincs, nagyon elutasító és undok tudok lenni. De a Botkóra várakozós időben kinyíltam, és örömmel beszélgettem hasonló cipőben járó sorstársakkal, és milyen hatalmas szerencsém, hogy így tettem!
Elmondhatatlanul értékes ismeretségektől fosztottam volna meg magamat. Megkockáztatom: barátságoktól. Olyan emberek, olyan nők virtuális vagy tényleges (majdnem ugyanaz!) társaságától, akik hihetetlen módon gazdagították az életemet.
A játszótéren cseverészésről azt gondoltam, nem az én műfajom, és biztos döguncsi lesz majd... de ezek után komolyan azt hiszem, hogy érdemes a gyerekre hallgatni: ahová ő visz, ott csakis jófejek teremnek :)
