Kiskamasz korom óta fontos a zene az életemben.
Először csak az otthon is hozzáférhető tartalmak, így az Omega, a Dolly Roll, Neoton Família, meg az akkoriban pörgő Modern Hungária (ne kérdezd, honnan és miért!), valamint a nagy kedvenc Első Emelet lett rongyorsa hallgatva, aztán később a barátokkal jöttek az ajánlott együttesek. 14 évesen már Guns'n'Roses, Ossian és Helloween, Skid Row bömbölt a kétkazettásból, később elragadott a grunge, és a többi között jött a Nirvana meg a Pearl Jam... Sok fiú között nőttem fel, ezért nálam a "lányos" zenék csak hébe-hóba akadtak be, mert a bulikon mindig olyanokat ajánlottunk egymásnak, mint a Fear Factory (!), és hiába futott párhuzamosan DJ Bobo is, valahogy nálunk itthon idézőjelesen "csak a metál" szólt. A The Cult, a Faith No More, később az Incubus (a lányos! :D) is nagy kedvenc lett. Olyannyira, hogy utóbbiért végül egészen a Novarock fesztiválig mentem két elvetemült és meggyőzhető barátnőmmel, akiknek azóta is hálás vagyok, hogy teljesen önszántukból végigcsinálták velem azt a három, tényleg erőtpróbáló napot (mert ezért az nem egy kései Sziget...).
Kamaszkoromban játszottam egy zenekarban is, amit nagyon-nagyon szerettem, de lássuk be, hogy énekelni és zongorázni sajnos azóta sem tanultam meg. :D A többi tag tehetséges volt, ügyes, és lelkes; én meg állati cukin mutattam bőrminiben a színpadon (nem mutatok róla fotót), és az egyetlen dal, amit el tudok játszani gitáron, az a Used to love her. Valószínűleg Ábel gyerekméretű gitárján most könnyebb lenne megtanulnom, mivel a balkezem egyszerűen képtelen csuklóból rendesen kanyarodni bármely akkordhoz. Pedig de szívesen megtanulnék egy Foo Fighters Learn to fly-t!
Petyával tök különböző zenei ízléssel találkoztunk össze. Ő a kifinomult vonalat hozta, én a hangosat. Azóta persze hatottunk egymásra, naná! De azért szemrebbenés nélkül kritizálunk, ha valami nagyon NEM. És ezt a zenei színességet a gyerekek élvezik a legjobban. Ezt a dalocskát Franka pl. imádta másfél évesen végtelenítve hallgatni, mert milyen cuki lágy dallam, a szöveget meg úgyse érti...
Rendszeresen alakul nálunk minikoncert, amikor Petya előveszi a gitárját, és közösen gyorsban megtanulunk egy épp kedvelt slágert. Sokszor estébe nyúlóan muzsikálunk, és attól függően osztjuk le a lead singer meg a vocals szerepét, hogy az adott dal melyikünknek a hangfekvése inkább. Ariana Grande például egyikünké sem, de a Watermelon sugar-t Frankával már egész vállalhatóan nyomjuk, a Tones and I pedig leginkább a lányomnak stimmel.
Ahogy cseperedtek, mi nemcsak a korukhoz illő, hanem a "korukhoz mértem nem túl sok" típusú zenéket is meghallgattattuk velük. Nagyon szerettem volna, ha náluk például Halász Judit célbaér, de sajnos nem jött be. Viszont cserébe rommá hallgatták ezt,
Franka odáig volt
és bármely random dalt meghallgatott
és akiért egyenesen rajong, az ő. (Pedig őket már nem mi mutattuk meg neki.)
mindenki imádta:
A Boti nagyon szereti ezt és ezt :D
Ábel inkább a finomabb vonalat viszi, mondogatom is neki, hogy így nem lesz belőle rendes rocker. Habár legalább ezt csípi :)
Közös családi kedvenc lett ez a zenekar, és nagyon haragudtak a srácok, amiért 2019-ben nem jöhettek velünk a koncertre.
Mostanában Petya bármikor Bebe Rexa meg Dua Lipa, én mindig Harry Styles, ami azért tőlem, lássuk be, MINIMUM meglepő. A gyerekek meg ezt.
Ez nyilván minden családban így van, én is csak amiatt jegyzem le eme gyöngyszemeket, hogy később okulhassunk belőle. De az évtizedek alatt sokminden változott. Míg én kisgyerekként ámulva hallgattam, ahogy anyukám takarítás közben dalol, és rengeteg zenét így ismertem meg (például ezt is), addig a gyerekeim már simán lenyomozzák, amikor porszívózás közben éneklem, hogy
"Gangsters don't cry
Therefore, therefore I'm
Mr. Misty-eyed, therefore I'm..."
És aztán végtelenítve hallgatják, míg világ a világ. :)
