Ahány ember, annyiféle tünetet okoz az anyukájának pocakon belül :)

Erre a megállapításra jutottam.

Ugyan fogalmunk sincs, hogy A Manci fiú, vagy lány, de mindenesetre az előző, Botkós várandósságból kiindulva több az eltérő, mint a megegyező kísérőtünet. 

Lássuk csak... Hányinger, émelygés. Eme csudaklassz, 0-24-es állapotot Botkónál is tapasztaltam a legelején, de aztán ezeket a tüneteket a leggyorsabban azonnali zabálással meglehetősen ügyesen sikerült kompenzálnom. Faltam igen rendesen, így sikerült összehozni az ötödik terhességi hónapra plusz 17 kilót. Leírni is szégyen, de így volt. Még "szerencse", hogy aztán fogytam nyolcat (bár Petya szerint nem egészséges a 10 ketonos vizeleteredmény, és végülis igaza van. Egy tisztességes anorexiásnak sem mutatható ki ekkora éhezési ráta a pisijéből, úgyhogy ha valamire, erre feltétlenül beképzelt lehetek :)

Kívánósság tekintetében is vannak eltérések. Ha az intimebb részleteket hanyagoljuk (= férj kívánása), akkor ebben is van eltérés: fiacskával édességet tömtem doszt. Ki ne emlékezne a 8 teáskanál 2 deci tejbe - receptemre?... Ugyehogy :) És akkor kezdett lisztbe szökkenni a sütési tudományom is, amiről olyan legendás készítmények szolgálnak bizonyítékul, mint a citromos-vaníliás kalács, illetve az ugyan lapos, ámde annál finomabb aranygaluska a'la Petrus. 

Na, most ez máshogy van: zöldségek és gyümölcsök bármikor jöhetnek. Viszont a hűtőben várta meg az öröklétbe bomlását egy Milli famíliadesszert, ami azért baromi érdekes, mert előtte pár héttel még naponta lecsúszott egy egész belőle. (Az én torkomon, bizony. Az egész. Tudom, hogy az sok. És hogy juj. De akkor is simán ment, ne szépítsük :) Mivel most gondolnom is nehéz az édesre, könnyen befigyel egy pirítóskenyér salátával típusú vacsora, aminek egy magamfajta comboshajlamú igencsak örvendezni tud. Bárki is lakjon a pocakomban, máris óvja az egészségemet :)

A fáradtság most sem kerül el, és Vuvvancs miatt erőteljesen meg is érzem, mivel most lehetetlen délutánonként szemhéjat belülről hosszasabban megfigyelni. Időnként vannak próbálkozásaim a titokban alvásra, de Botkó irtó szemfüles, és azonnal leleplez minden erre mutató próbálkozást. Akár két méterről is kiszúrja, hogy durmolok mellette a szőnyegen, és azonnal tolat szemetnyomkodni, orrot pityiszkálni, és zoknit ráncigálni.

A folyamatos pisilés, akarom mondani, a folyamatos inger megint boldogít, de annyira nem erőteljesen. Vagy az is lehet, hogy egyszerűen nem tudok magamra és a szükségleteimre figyelni, így ignorálom, hogy kell. (Ebben azért remélem, a végső, megszégyenítő fázis előtt megállunk, hogy óvatosan fogalmazzak.)

Mi van még... Óóó, hát persze! A cicifeszkó! Na, az sajnos most elmarad. Az első, duzzadó kebelekkel is megáldott állapot irtó szemetgyönyörködtetőre sikeredett, soha olyan dekoltázst nem láttam tükörben azelőtt. Bezzeg most! Gondolom, az épphogycsak abbamaradt szoptatással függ össze az a melleredmény, aminek ecsetelésébe most az olvasók jóízlését kímélendő nem megyek bele. Ügyes vizuális típusok igencsak megsínylenék, én már csak tudom.

A pocakom most nem fájdogál, illetve Botkanccsal sem fájt, csak ahogy nyúltak a szalagok, érezhetően feszült. Ehhez nem árt tudni, hogy a méhem az átlagosnál sokkal nagyobb: nemterhes állapotban is egy nyolchetes várandósságnak felel meg a mérete. Annak idején ezt látva a dokim örömében felkiáltott, és biztosított róla, hogy biz engem a Jóisten is gyerekvállalásra teremtett, és tuti könnyen teherbe esek majd. (khm, no igen, tán nem ártott volna ezt szem előtt tartani úgy 8-9 hete...) A Mancival most nem nyúlik még, hiszen szerintem vissza se állt eredetibe ennyi idő alatt, de a belső vágást erősen éreztem a napokban. Gondolom, igyekszik összeszedni magát szegény puttony. Drukkoláson kívül remélem, a vitamindús táplálkozás is segíti ebben :)

A hajam újra Demjénrózsinyi. Bár én azzal áltattam magam, hogy csak normális a mennyisége, de Gréta lerántotta a leplet frissen eszkábált illúziómról: gigamegahiperbrutyó sok hajam van. Már megint. Végülis ez zavar a legkevésbé, ennél nagyobb szerencsétlenség az életben ne érjen, minthogy túl sok szőr nőtt a fejemre. Átmenetileg megint mégtöbb, aztán majd nem győzök újra Mikiegerezni szülés után...

El ne felejtsem, a pattanások! Igaz, azokat elfelejteni két reinkarnáció is kevés. Akkorák, mint az arcom fele. Fájdalmasak, rondák, pirosak és utálom őket. Botkanccsal is így indult, aztán a negyedik terhességi hónapra elmúltak és kivirultam, mint pubertáskor előtt, mikor még hírből sem ismertem az aknékat. (Ej, de szép idők is voltak! Ha a Nyúkidszondöblokk poszter mesélni tudna... Impulse-os palack a mikrofon, ventillátor a szélgép... Nos, legyen elég annyi, hogy a gúnynevem valahogy nem lett "Simabőrű". Khm.)

Nagyjából így állunk tünetekkel. Ha abból indulok ki, hogy Botkóval tökmáshogy volt minden, akkor alátámasztódik az az elképzelés, hogy lányunk lesz. Ha viszont azokat is meghallgatom, akik tökeltérő terhességeik végén azonos nemű gyerkőcöknek adtak életet, akkor rá kell jönnöm, hogy mindettől okosabb úgysem leszek... 

Ha a megérzéseimre kívánok hallgatni, akkor sajnos tuti mellényúlok: érzésem szerint (a kétcsíkos teszt előtt gyakoroltam 5 perccel a megérzésesdit) ugyanis nem vagyok terhes. No komment.

A kínai naptár szerint Botkónak lánynak kéne lennie... Ehhez sem fűznék bővebb magyarázatot. 

Végezetül, a találgatásokat megelőzendő, ide akartam rittyenteni egy korai történetet a '90-es évek derekáról, amely így utólag belegondolva talán predesztinálta is jelenlegi szaporaságomat, csak akkor még nem is sejtettem, hogyan... De mivel a történet hosszú, így külön posztot érdemel, tehát folyt. köv. eggyel fentebb :)