Szerintem engem taszítanak a turisztikai célpontok.
Mi vagyunk az a család, akik rendszeresen ráfaragnak a lefoglalt, tervezett szobafoglalásokkal, habár kezdem azt hinni, hogy a gyerekeink mázlisták, csak a 18+ korosztály szenvedi ezt az átkot. Ha belegondolok, hogy amióta gyerekeink vannak, még nem sikerült lelépnünk Petyával egy árva hosszúhétvégére, de még egy nyavalyás éjszakára sem, hangosan felzokognak bennem a női hormonok. Mert nem-hi-szed-el, de MINDIG közbejön valami.
Eddigi életem során például háromszor próbáltam meg Aggtelekre eljutni, ebből kétszer hiúsult meg a barlanglátogatásom. Elsőre egyszerűen zárva volt. Másodszorra, egy osztálykiránduláson ugyan már elindultam a barlang felé, és épp az ajtóban álltam, amikor muszáj volt másfelé venni az irányt, mert a gyomor és bélrendszeri panaszok általában magasról tesznek rá, hogy te épp kirándulsz. Az osztály a túravezetővel barlangba le, én (mosdó után) pedig a buszba, ahol egy órás várakozás és dögunalom lett a sorsom, amíg a többiek csodát láttak.
Oké, harmadszorra azért sikerült, és megállapítottam, hogy tényleg csodás ez a cseppkőbarlang, ám azóta sem jöttem rá, milyen rontás lehet rajtam, ami miatt nekem nem ér elsőre látnom hazánk jeles tájait. Általában csak minden harmadikra sikerül, ezért elkezdtem gyanakodni, hogy valami számokkal kapcsolatos átok sújthat. (apropó; 1:57-től itt a lényeg: https://www.youtube.com/watch?reload=9&v=TpvY2STNAJ0&ab_channel=Kenderlovag07)
Eddig Gyulára is kétszer próbáltunk meg eljutni, és ráadásul itt még egyszer sem volt egyikünk sem. Mindenki dicsérte, hogy mennyire gyönyörű hely, hogy irtó romantikus, hogy pont az a kettesben lelépős célpont, hogy csudajó lesz, meglássuk!... Nos, mi nem láttuk meg. Mert el nem hiszed, de hallod! Ebbe a Gyulába is csak belebútt a gyász!
Most harmadszorra, már januárban lecsaptunk rá. Hogy akkor tavasszal mostmár tényleg. Erre jött a covid, vele a zárás, karantén, maradjotthon, nemennyélel, zárkózzálbe. Nyáron nem fért bele a kettesben utazás, és még nem is merészeltük volna. Az ősz az olyan jónak tűnt! Olyan izgalommentesnek, olyan kézenfekvőnek, magától értetődőnek. Szinte már túlságosan is adta magát. Ott kellett volna elkezdeni gyanakodni... de már késő. A lefoglalt időpontunknak ezennel lőttek.
Tegnap a király bedobta a gránátot: szerdától minden zárva.
Rendben, oké, értem én, hogy úgyis gáz lett volna, mert hasít a covid, meg csak oda menjél, ahová muszáj. Országos Cecília szemöldöke is magasabbra kúszott volna, ha megneszelte volna utazási törekvéseinket. Nem ez a helyes magatartás ezekben a vérzivataros, vírussal megterhelt időkben. Este nyolc után se lenne romantikus kézenfogva andalgás, séta a holdfényben! Nem ám! És különben is, ez legyen a legnagyobb problémám, hogy idestova 11 éve nem sikerül lelécelni a kicsi grincsek elől kettesben a férjemmel pár napocskára. Hát milyen cukik már a gyerekek, különben is, te szülted (oké, az egyiket nem), ti vállaltátok, akkormeg ne nyavalyogjál! Hát nem? Három a magyar igazság, meg egy a ráadás, hát nyilván nem fog ez négynél korábban összejönni, nem? Hádde nem???
2020. november 17. Ekkor mentünk volna harmadszorra Gyulára. Csak aztán... mégsem mentünk.
