Az előző rész tartalmából:
Botkó óvodás lett, majd Franka is bekapcsolódott a műfajba május elején. Petya és Petra tovább hosszabbítják a lakásfelújítást, kertrendezéssel karöltve. Fáradtak. Mamzi nyugdíjba vonul, és eleinte nem találja a helyét. Így lepi meg őket a nyáriszünet...
Igen, tudom: jó régen nem írtam a családi blogba. Sőt, semmilyenbe sem. Igazából semmi más oka nincsen, minthogy nem volt rá időm. Olyan időm, amikor összeszedve a gondolataimat, leülve a billentyűzet elé, megfogalmazzam a mindennapjainkat. Sietős, intézős, cselekvős mindennapjaink voltak.
Most igyekszem összeszedni, mennyi mülozban teremtüvé elevé isemük... Illetve, mennyi minden történt velünk azóta, hogy bagatellizáltam idetolni kedves ábrázatomat.
Előszöris, részt vettem a hagyatéki tárgyaláson, ahol tulajdonomba került többek között egy erdőrészlet :O Ne kérdezd meg, hol van (kábé azért megy), és hogy mit fogok vele kezdeni. Azt hiszem, meghagyom az őzeknek. De azért kalandos, hogy ilyen nemű vagyonnal rendelkezem! Lassan megéri majd eltenni láb alól :D
Tavasszal Franka szemüveges lett. Kiderült, hogy nem szimplán gyenge az egyik szemmozgató izma, vagy tengelyferdesége van, hanem irtó rosszul is lát a jobb szemével. Hogy ezt kikorrigáljuk, kapott szemüveget is, és szemtapaszt is, bár előbbivel szívtunk jócskán, mivel egy lassan hasznavehetetlen optikus bácsi jelentősen elkottázta a keret méretét, így a laikus szülők is csak később ébredtek rá, hogy a gyermek túl kicsi szemüveget kapott. Nem a méret miatt gáz ez, hanem, mert a fókuszpont is rossz helyre esett, így nagyjából nem sok értelme volt az első okulárénak. Hanem a második! Szép is, új is, kék is, mint az Apáé, és ráadásul végre elkezdhettük leragasztani is a jó szemet, amivel rákényszerítjük a gyengét arra, hogy nézzen, és előbb-utóbb lásson is.
Most lát :) Egészen azóta, hogy felvette a szemüveget. Az első pillanattól hordja, le sem veszi soha, ugyanis amint felvette, megállapította: anya, végre látom a szobát! Nos, ennél a mondatnál tartottuk Petyával mindketten jó ötletnek elbőgni magunkat... Szegény lányunk annyira carul látott, hogy mikor végre szemüveg, addigra ez lett belőle :( de most már rendben van! Két hete a szemészdoktor velünk örvendezve állapította meg, hogy fáradozásainkat siker koronázta, leányunk látása a gondos hadviselésnek köszönhetően rohamtempóban javul.
Megvolt az első óvodai anyák napi ünnepség. Aki nem élt meg még hasonlót, annak elmondanám, hogy lehet bőgni német nyelvű körjátékon is, simán. :D Mint ahogy lehet észbekapni utolsó pillanatban lejáró műszaki vizsga okán, így lélekszakadva rohanni az autószalonba, ahol (megint) elnézően mosolygó férfiemberek sajnálnak meg és segítenek fél órán belül, hogy visszaérjek az ünnepségre. Mivel reggel gumicsizmában rohantam el otthonról, így az anyák napja is ebben ért - ami miatt már nem csak az autószerelők, de az ovis anyukák is rendkívül sajnáltak szerintem. Fullciki, de az első igazán jelentős ünnepségre így sikerült beesnem. Ezzel együtt nagy élmény volt, és emlékezetes marad, az zicher.
Május elején jubiláltunk Petyával, ugyanis öt egész esztendeje már, hogy egy tavaszillatú májusi csillagfényes égbolt-hátterű díszlet alatt azt gondoltuk, jó ötlet belezúgni egymásba. Igaz, utána kicsit felpörögtek az események, aminek hatására megjártunk rózsaszínt, bíbort, szürkét és feketét is. Tagadhatatlan, hogy minden kapcsolat eljut a kisgyerek születésével egy olyan helyzetbe, amikor simán ki tudnád kaparni a másik szemét :D De ha sikerül túljutni ezen (azaz végeztél a szemgolyókkal és alaposan kezet mostál), vissza kell lépkedni a bizonyos kályháig és újra felkérni a másikat egy táncra. Valószínűleg tök hülyeség erről egy nyilvános blogban írni, és csak azért teszem, mert az a "vád" ért, hogy nálunk minden klappol. Háh! Na nem. Nálunk sem klappol minden, mivel tudok annyira Darth Vader lenni, ami még egy Petyának is sok :) Igazából az van, hogy a fáradt házaspár szépen kimenekül esténként a saját életéből, és elfelejti élvezni azt. Asszisztensként néz a másik felére, ami valahol igazi felvállalt szerep is egy házasságban, ám nem mindegy, milyen arányokkal operálnak a felek. Szerencse, sőt, igazi kincs, hogy megvan az a képesség a kapcsolatunkban, ami restaurálja a lepattogzott zománcot. Öt év elteltével is annyira rajongom a férjemet, mint az első napon. Igen, tényleg.
Oké, heverjük ki, amit az előbb írtam, és akkor elmesélem, hogy az idei esős nyáron lett kedvenc gumicsizmám, Az Egészen Pici Nő (Franka) megtanult keresztrejtvényt fejteni, folytattam a bútorhackeléseket, összetörtem két telefont, sírtam. Megjavították, örültem. Botkó 4 éves lett, sírtam. :) És örültem. :) Átkárpitoztattam két fotelt, és elzavartam Petyát Kínába. (az élmény a mai napig kitart nála, ha majd eldöntötte, végülis milyen volt, esküszöm, elmesélem :D)
A nyáriszünetben felfedeztem a gyerekeken egy relét, amely szünet üzemmódban azonnal behúz, és reggel legkésőbb 6:20-kor ébreszti őket. Ez a relé csakis szünetben működik, azóta többször is teszteltem. Amint vége a szünetnek, 8:00-nál hamarabb képtelenség felébreszteni a csibészeket.
Botkó meséket ír, Franka meséket mond. És egyszer két napig neveltünk a lakásban egy csigát.
Májusban újra futni kezdtem, bár a tempómat tekintve nem vagyok valami nagy tűz. Viszont kitartóan és rettenthetetlenül vagyok képes korán kelésbe torkolló motiváltságot tanúsítani hónapokon keresztül is, aminek következtében újra találkoztam Paszuly kutyám elfeledett testvérével - aki annak idején majdnem szintén az enyém lett, de ezt most nem mesélem el. Ha az ember reggelente fut, akkor láthat gyülekező fecskéket, megörülhet a faluvégi kishídnak, és találkozhat össze váratlanul egészen kivételes emberekkel. Futni jó, szerintem, épp nekem találták ki. És ezen mozgásforma közben is van ideje az embernek a mezőn legelészni, hovatobább számtalan alkalommal rálelni különös növényekre is. Egy klasszikust idéznék: "Futás közben is sikerült kiszúrnod egy kv@ négylevelű lóherét???" - kérdezte Petya egy harmatos reggelen szeretettel. Merthogy igen.
Egyetlen egyszer hagytam ki egy hetet a futásból, amikor az epehólyagomban keletkezett komplett Stonhenge egy csendes hajnalon úgy döntött, bemozdul. Mire kiért volna a háziorvos, már fel bírtam kelni a padlóról, így lefújtam a spontán ugráltatását. Igen, tudom, meg kell műttetni - rajta vagyok a témán.
Franka szülinapjára tortát készítettem. Sütőnk még mindig nincs, ezért előre gyártott tortalappal operáltam, és bár nem lett olyan szép, mint Botkó rendelt Spongyabob tortanadrágja, de azért az én kutyám kölyke... kölyköm tortája... Kittym Hello-ja... kezem munkája. Piszkosul finom lett, ez tény. Ezen kívül szülői munkaközösségben készült, azóta is rendkívül népszerű bábszínházat eszkábáltunk Petyával, amit természetesen fel is avattunk kézbábokkal, a gyerekek és a saját legnagyobb megelégedésünkre. Egyszer csinálni fogok egy "A Dolgok, Amelyeket Készítünk" rovatot a blogba, ahová felsorakoztatom büszkeségeinket. Mármint azon a kettőn kívül, akik minden nap meglepnek olyanokkal, mint "Anya! Mit csinál a Pókember, ha pont mentés közben kell kakilnia?" és "Anya, ha nagy leszek, űrhajós leszek, és egyenként hozom le nektek a csillagokat az égről!"... és időnként olyannal is, hogy: "Anya, ne nézz igy ràm, mert megint rémálmaim lesznek éjjel!". Khm, ezt majd még módosítom a szoftverében.
Állatkert, és kerti sütöde építés is szerepelt nyárirendi pontjaink között, utóbbi kapcsán kiderült, hogy a gyerekeinkre simán rá lehet bízni egy komplett vacsorát, mivel tisztességesen és kitartóan megsütötték saját szalonnájukat, majd jóízűen el is fogyasztották azt. Az egy héttel később próbált "tegyél wok-ot a tűzre direktbe" kísérletünkről mélyen hallgatnék inkább, és remélem, a szomszédok se láttak semmit.
A napokban ügyesen (?!) levágtam a gyerekek haját, elmentem a szülői értekezletre, és elkezdték sarjaink a 2014/2015-ös nevelési évet. Meglepődve konstatáltam, hogy elsőként született Lakatos Botond Oszkár nevű ivadékunk tökéletesen számol el kábé ötvenig, és ad össze számokat fejben, vagy von ki egymásból az ujjai segítségével. A leírt számokat is felismeri. A nevét már rég le tudja írni, de az állítólag majdnem az összes négyévesnek megy. Roppant gáz, hogy én hat évesen úgy mentem suliba, hogy nem tudtam olvasni és írni?? Manapság a gyerekek többsége iskolás korára bőven elsajátítja a számok, a számolás, az írás és olvasás alapjait! Naívan ezt én nem tudtam, és naponta lepődöm meg azon, micsoda fantasztikus dolgokra képes egy óvodás elme.
A Pici Nő pedig kiválóan tud énekelni és mesélni, a legszórakoztatóbb élmény, amikor este az ágyunkba kéretzkedve belekezd egy egészen hétköznapi mesébe, aminek főhöse természetesen az apja. Csicsergő hangon hol volt hol nemel, mi meg diszkréten a tenyerünkbe vinnyogva gurgulázunk. Nem szemétségből, hanem mert eszméletlenül aranyos! :)
Annyit még a végére elárulok, hogy néha beugrom helyi celebnek is, de nem kiabálunk el semmit, így pszt!!! ;-)
Hát így állunk. Petya az SAP konferencián, az aprótalpúak szuszognak, én pedig csendesen merengek az elmúlt fél évünkön...
Ígérem, hogy gyakrabban írok.
De tényleg.
