Drága kislányom és kisfiam!
Az alábbi blogposzt azért született, hogy egyszer majd ti magatok olvassatok arról, ki is volt a Nagypapátok, és miért nem lehet már velünk. Sokáig gondolkodtam rajta, írjak - e bármit ebbe a blogba, ami fájdalmas, mivel az ember szívesebben emlékezik a jó dolgokra, és mivel a leírt betűk súlya mindig sokkal nehezebb, mint a kimondottaké... de arra jutottam, hogy írok. 
-------------------------------------------

Ez a bejegyzés nem vidám. 

Amikor elkezdtem blogolni, még az első bejegyzések között megemlítettem, hogy apukám betegsége akkortájt jutott a tudomásunkra, amikor Botkóval voltam pocakos... A kezdeti sokk után bizakodva néztünk a jövőbe, egy kőkemény év után pedig reménykedni kezdtünk, hogy a műtét és a kemoterápia megtette hatását: apu meggyógyult.
Ajándékba kaptunk még 4 évet. De sajnos tavasszal újra szembe kellett néznünk a legfélelmetesebb ellenséggel. Apu 4 év kitartó küzdelem után, 2013. december hatodikán elaludt. Örökre. 

Amennyire az élet felkészíthetett erre, mi felkészültünk. Elmondhatatlanul hálás vagyok Jóskának, aki tavasszal figyelmeztetett rá, hogy "a Húsvét még biztos, a Karácsony már nem". Abban a pillanatban tudtam, hogy nem várhatunk tovább a költözéssel: amint lehet, jönnünk kell haza. Hogy a lehető legtöbb időt tölthessük együtt, és apu reményt nyerjen az unokáiból. A legjobb döntés volt, és ha Jóska nem ennyire kíméletlenül őszinte, akkor nem léptük volna meg ezt ennyire hamar. 

Az elmúlt háromnegyed év először a költözés két gyerekkel projekt miatt, majd a betegség előrehaladottsága miatt  volt embert próbáló. Tanultunk magunkról, egymásról, és közben mégis úgy tudtuk megélni ezt az időszakot, hogy őszintén egymásra figyeltünk. Rengeteg türelmet, erőt adott az a tudat, hogy talán ezek a hónapok az utolsók (mint ahogy sajnos így is lett). Egy átlagos költözés és összecsiszolódás valószínűleg tele van egymás iránti feszültséggel is, amit mi így kisebb nézetkülönbségekkel vészeltünk át, mindig szem előtt tartva, hogy minden nap ajándék. 

Augusztusban apu állapota nagyon rosszra fordult - akkor féligmeddig elgyászoltam őt, ami borzasztó volt, de egyben igazán akkor néztem szembe a valósággal, és ezután mégis kaptunk időt még, amit egyértelműen annak szenteltünk, hogy lelkileg a lehető legszorosabban éljük meg, és fejezzük ki egymásnak minden lehető módon, mennyire fontos a másik. Úgy érzem, ez maximálisan sikerült. A Csattogóvölgyi látogatás, a forrásvízért kirándulások, a közös autózások, a séták, a kukoricamorzsolás, és minden olyan alkalom, amit közösen vagy kettesben élhettem meg apámmal, egy életre megerősítettek abban, amit tudni ugyan tudtam, de mégis, ezek által sziklaszilárd bizonyossággal elkísérnek majd egész életemben. 

-----------------------------------------

Amikor az ember elveszíti egy szülőjét, az borzalmasan fáj. 
Amikor az ember elveszíti a gyereke nagyszülőjét, az kétszeresen fáj. 
Amikor el kell mondani az unokáknak, hogy a papi nem jön haza többet a kórházból, az kifacsarja a szívet.
Amikor a gyerek szemében ott a remény, hogy anya és apa biztos csak bénán próbál viccelni, az gyilkos.
Amikor a gyerek megérti, hogy ez nem vicc, az szívszaggató.
És amikor a gyerek megpróbálja megváltoztatni a megváltoztathatatlant, az egyben rettentően fáj, és mégis, fantasztikus, és gyönyörű!

Botkó, amikor megmondtuk neki, hogy a Tata meghalt, először sajnálkozva mondta, hogy kár, hogy nincs kettő a Tataából, mert akkor ha az egyik meg is halt, a másik még hazajöhetne a kórházból. Amikor megmondtuk neki, hogy sajnos ez nem lehetséges, akkor kerek perec kijelentette, hogy nem baj, mert az Emese hasában lakó kisbaba lesz majd a Tata. Ez a prompt megoldókulcs fogalmam sincs, honnan jutott az eszébe, de kétség kívül levezette magának a reinkarnációt. Utána kifejtette, hogy a Tata mostmár Angyal, vagy Tündér, és nyilvánvalóan levegőből van, ami egyben varázserővel is felruházza, és mostmár meg tud védeni minket minden bajtól. A Maoam cukorból az utolsót mindig Tatának rakjuk félre, és az ebédnél is üresen kell hagyni neki az egyik széket. Lehetőleg az ajtót is nyissuk ki időnként, hogy bejöhessen. És ha leírja a családtagok nevét, a Tatáét bekarikázza... mert ő már meghalt.

Franka nem érti... Érzi, hogy valami nagyon szomorú dolog történt, és tudja, hogy a Tata beteg volt, de még nem értelmezi a halált. 
Drága kislányom, nagyon köszönöm, hogy tudtad, hamar kell megszületned, hogy ismerhessétek még egymást!

----------------------------------
A Tata csibész gyerek, bohém kamasz, szerelmes fiatal, boldog vőlegény, biztonságos családfő, a legfantasztikusabb apa, csodálatos férj és társ, megbízható barát, vidám és türelmes kolléga, szeretnivaló após, csodálatos nagypapa, békés és optimista ember volt. 
És nagyon, nagyon, talán mindennél jobban szeretett Titeket. 

Isten Veled, Cini!