Azt se tudom, mikor hagytam abba az írást… Azt hiszem, egy olyan fájdalmas pillanatnál történhetett, amikor még volt kedvem gondolkodni. Utána már nem volt kedvem, és inkább nem hagytam kifolyni a billentyűzetemből azt, amit nem jó elolvasni. Nem jó, mert túlságosan fájdalmas visszaolvasni. Vagy mert terhel másokat. Én nem akarok az lenni, aki a saját nyomorát spricceli bele az éterbe, hogy mások szánalmán keresztül oldja fel önnön lelki fájdalmát.

Most mondjam, hogy tíz év alatt tíz halott?

Ez a blog különben sem erről szól. Szól a kedves és jó dolgokról, a pozitív eseményekről, az életünk olyan szakaszairól, amelyekre jó visszanézni, jó felidézni, érdemes nosztalgiával elővenni újra és újra, mert jó érzéssel tölt el a múltidézés.

Nos, hogy tömör legyek, az elmúlt két év minden, csak nem ez. A humorom fekete, a lelkem kérges, az eszem haragszik - de már látszik a fény Mordor mögött.

Ezért az alábbiakban a bejegyzés többi részét „láthatatlanná teszem”, hogy csak feketeövesek olvassák, saját felelősségre. A többiek inkább ugorjanak! J

2016 január, a fiam keresztanyja, imádott unokanővérem csomót talál a mellében. Egész évben kezelik, műtik, mindent megtesz, hogy meggyógyuljon.

Tünetmentes 2018-ig. Majd az utolsó helyreállító műtét előtti CT-n áprilisban észrevesznek egy foltot a tüdején. Júniusban már tudja, de előlünk a végsőkig titkolja, hogy az orvostudomány jelen állása szerint nincs olyan módszer, ami megmentené. Elutasítja a kemót, más alternatívákat keres, küzd a végsőkig alázattal, egy nyikk nélkül, panaszkodástól mentesen. Egyetlen egyszer kiált fel a fájdalomtól: az utolsó mozdulatában. A halála után tudom meg, hogy júniusban közölte vele az orvosa: kemóval 5 hónapja, anélkül 3 van hátra. Ő köszönte, maradt inkább kemómentes, de 3 és fél hónapig tartó teljes, szép búcsúval hagyta itt a bolygót.

2018 október másodikán, a névnapomon halt meg. Rohantam, de már elkéstem. Már csak az ágya végénél búcsúzhattam el tőle, majd öt perccel később rohantam a gyerekéért az iskolába, megmondani neki azt, amit józan ésszel felfogni nekem sem sikerült. A gyerek ekkor 9 éves.

Az ittmaradottak döbbent fájdalma, a gyerek lelkén a sötét árnyék viselhetetlen teher, majd nyolc hónappal később a nagymama, Andi édesanyja, és az én nagynéném, imádott Kati néni nem bírja tovább a terhet: megszakad a szíve. Június 3. A gyerekkel én közlöm a hírt. Kicsit én is belehalok.

Petra és Petya ekkor hardcore fokozatba kapcsol: magukhoz veszik a gyereket, és könyörögnek az apjának (aki eddigre a társa elvesztése miatti fájdalmában már szintén elengedte az életet), hogy nyilatkozzon a gyerek további elhelyezéséről. Ez megtörténik június 19-én, majd két nappal később ő is kórházba kerül. Július 3-án, azaz 1 hónappal Kati néni után hal meg. A hírt én közlöm a gyerekkel. Ordítani tudnék, ököllel arcon csapni az eget. Haragszom, és közben csendben, összeszorított fogakkal teszem a dolgom.

Sokan szentnek néznek minket, pedig egyáltalán nem vagyunk azok. Ennek a gyereknek itt a helye. Pont. Amennyit ő kap tőlünk ebben az élethelyzetben, azt mi is visszakapjuk tőle, tehát ez ilyen szeretetcserés lélekáramlat. Mindannyian épülünk, tanulunk belőle.

Sokan hátba veregetnek, hogy remekül csináljátok! Majd térjünk erre vissza tíz év múlva… Ha Ábel 20 évesen úgy látja majd, hogy rend van a világban, akkor sikerült. Addig pedig minden erőnkkel dolgozunk ezen.