B.u. 3 héttel, azaz valamikor június végefelé kaptam egy hívást, hogy s.o.s. kellene reklámhoz a hangom. Petyával egyeztettünk, és mivel aznap szabadnapja volt, meg a varratszedéskor sem okozott gondot a távollétem, megbeszéltük, hogy oké, mozduljak ki, mondjak igent.

Mivel cefet cudarul voltam még, nemigen ment zökkenőmentesen a járás, taxival közelítettem meg a célállomást (tökjó helyen van a Neo FM), és a piszkos munka elvégzése után még Zoltánnal is volt időm beszélgetni. Hazafelé a taxiban már evett a lelkifurdalás rendesen, miszerint "otthon hagytad szegényt, milyen anya vagy te!" illetve "tedd a szívedre a kezed: nem a munka miatt jöttél, hanem, hogy kiszakadj a bezártságból!" és további, válogatott önsorsrontó gondolatok halmaza. A Zsigmond térnél már pergett előttem a kész film: Petya áll a szoba közepén vádlón, Botkó ordít az éhségtől, a lakás romokban, a Föld ivóvíztartalékai elfogytak, és az utolsó élő ember egy szomorú pillantással a kamera felé semmisül meg éppen a(z) /ki tudja, hogyan keletkező/ atomrobbanásban. 

A valóság: a Szundita (= B.) békésen szunyókál apa karjaiban, utóbbi mosolyogva fogad, és mégsem halt ki az emberiség amiatt, mert kitettem a lábamat itthonról. 

A júliusi, lakástól 50 méterre történő Krisztával pizzázás már egészen jól ment, az augusztusi, Zsoltiék esküvője előtti 3 órás fodrászGrétilátogatás pedig egyenesen kikapcsolódás jelleggel bírt. 

Azért kicsit, de csak egy egészen nagyon pici hangyabokányit rossz, hogy nem hiányzom neki... (psssszt!)