Yokkermokk nem lusta. Hanem nem.
Már párnapos korától sokat van ébren (elég csak egy bejegyzést visszaolvasni, és kiderül, mennyire sokat... Khm...)
Az első kinti pillanatától kezdve nagyon ügyesen tartotta magát, semmi nyeklés-nyaklás, ami egy újszülöttnél normális lenne. Helyette izgágaság és nyugalommentesség jellemezte, igazán ügyelni kellett, nehogy egy óvatlan pillanatban kiugorjon az ember kezéből.
Később ez fokozódott a hasfájással, amikoris bébiBotkó táplálkozás közben tekergett állandó jelleggel (feledhetetlen pillanatok voltak ezek a melleim számára...) Majd a kalimpálással történő kitartó edzés eredményeképpen igen hamar eljutott a történet addig a fázisig, amikor aggódni illik az ágyról lebukfencezés vagy a pelenkázóról bázisugrás lehetősége miatt.
Napjainkban a sportszerű Cummancs élete így zajlik:
Reggel hangos méltatlankodással ébreszti a szüleit, mivel hogy képzelik azok, hogy hatnál tovább merészelnek aludni?? Nyilván lusták, mint a lajhár, és igazán rájuk fér egy kis erkölcsi nevelés. Így aztán apával illik kiabálni is egy sort, miközben két kézzel megcibáljuk a haját, anyát meg elég csak megcsikizni (merugye hajnalban a táplálékszerző magatartásforma egyik megnyilvánulása gyanánt úgyis át KELL költözni a szülői ágyba, punk és tum).
Miután apa és anya mélyen magukba néztek (főleg, mivel a szemükön kifelé ilyenkor még nem látnak), kivánszorognak a nappaliba, ahol Yokker átlényegül hálózsákból kalimpálós ruhába, és a reggeli torna ezzel le is bonyolódik: pelenkázás közbeni szökési kísérlet és lábfej-szájbapróbálás formájában. Naná, hogy baromi vicces feneket ide-oda dobálni pelusozáskor, és jól ki is kell röhögni a puttonyost, ha szólni merészel, hogy "kisfiam, ne riszálj már!".
A szülők kávét tolnak intravénásan, majd a reggeli elcummogtatása után kezdetét veszi a járókában a felaggatott dolgok leszedegetése, szépen, egyenként, ügyesen. Ha ez megvolt, jöhet a "vegyetek ki innen azonnal" rész, miután a meleg és bársonyos szőnyegen lehet nagyokat gurulgatni. Időnként összejön a szőnyeg egyik végéből a másikba közlekedés, olyankor a szőnyeg széléről Klintísztvúdos pillantással ér csak anyánkra nézni, hogy "hé, mucci, valaki ellopta a sárga téglát!". Akkor anyaautomata jön, és visszahelyezi csemetéjét a kiindulási pontra.
A nap nagyrészében azonban a legkedvesebb foglalatosság a hasrapördülés-hanyatt vágódás gyakorlása. Ahhoz képest, hogy nemrég gyűlölködve kellett még reagálni a hasrafektetésre, kisfiacska szerint szeretni továbbra is tilos, de azért mégiscsak folyamatosan kell azt gyakorolni. Ha hasra fordul Botkó, máris "ölele" van, és hanyatt gurulás, ami szintén borzaszó, úgyhogy még több "ölele" következik. És nyilván az egészről én, az anyja tehetek, akivel emiatt kiabálva veszekedni kell, és bármiféle kísérlet arra, hogy segítsek valahogy, értékelhetetlenül rossz cselekmény a részemről.
Akkor ugye elérkezünk ahhoz a részhez, mikor a hasizomgyakorlat ideje jön: ölbe ültetés van soron. Töki már a pihenőszéket is unja, ha rendesen be van kötve, emiatt leginkább az etetőszékébe könyörgi magát, ami korai. Szerinte késői, már rég ott kéne ücsörögnie... De ha már ezt a lehetőséget a nagyonszemét szülei elveszik tőle, akkor legalább az ölükben felülés gyakorlása maradjon meg örömforrásnak. A végkifejlete pedig: egyenes háttal stabilan csücsülés, egy fogzó, de még fogatlan félévestől, aki amúgy türelmetlen kivárni azt a részt, mikor lábra szokás állni.
A Vuvvancs ugyanis unatkozik. A mihamarabbi önfoglalkoztató szórakozási lehetőségek, úgymint fiók kirámolás, TV kapcsolgatás, apa küytüjeinek elrontása, gitárhúrozás, zongoratanulás pedig olyan mértékű motivációt jelentenek, amelyet - lássuk be - még a nagyon kedves gyógytornász nénik sem tudtak űberelni.
Sebaj. Yokkermokk mozgásban, visszatarthatatlanul :) És ez így is van rendjén.
