Egy évvel ezelőtt, azaz 2010. június nyolcadikán reggel 7 órakor két teljesen bepánikolt lény, egy férfi és egy nő lépett be a MÁKKÓRHÁZ portáján. A nőnek hatalmas pocakja volt, és látogatásuk célja erősen összefüggött annak tartalmával. A férfi sietősen hívta a liftet, míg társa a telefonjáról elindított egy parkolást - nehogymár ezen a napon kapjanak Mikuláscsomagot, és/vagy komolyabb idegbajt. Még a meglévőnél is komolyabbat :)
A felvonó a harmadik emeletig vitte őket, ahol egy fehér ajtó előtt fékezve csengettek be. Szülészet - mutatta a felirat. Többször is elolvasták, a nő magában betűzte is, egészen addig, hogy a szó már nem is szó volt, csak betűk egymás utáni halmaza, és így teljesen értelmetlennek is tűnt egy pillanatra... de mire a kedves nővér ajtót nyitott, már újra összeállt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az ember ilyen helyekre minden reggel ellátogat.
Odabent mérsékelt sürgés-forgás fogadta a megszeppent újoncokat: kismamák és hófehér arcú, halálra rémült kispapák olvastak magazinokat, innen-onnan pedig halk vajúdás zajai szüremlettek az egyébként egy másik szituációban akár barátságosnak is mondható folyosóra (de vajon milyen másik szituáció esetén kopogtat az ember be ide???). A nővér kedvesen felvette a legszükségesebb adatokat, majd hellyel kínálta az érkezőket. A doktor úr még nem érkezett meg - közölte, de pillanatokon belül várható. A doktor úr, aki a legtökjobbfej szülészorvos széles-e-univerzumban. Motorral közelít általában, mert az gyorsabb. (Egyszer majdnem nem engedték be a szülészetre emiatt, mert motorosszerzkóban és bukósisakkal a hóna alatt valahogy nem képzel el az ember egy nőgyógyászt.) A várakozók tűkre ültek, és igyekeztek asszimilálódni.
Nehezen ment, azaz ők érezték csak így, mert ha a másik, a társalgóban ücsörgő párocskát kérdezték volna, valószínűleg ők ugyanilyen kívülállónak látják önmagukat, történetünk alanyait pedig nagyonis odavalónak. Egy vadidegen a kórházban ugyanis teljesen odaillő jelenség, nemde? És a másikok szempontjából ők is vadidegenek voltak. Valakiknek, azaz nagyon sokaknak átlagos vadidegenek. Egymásnak viszont éppen AZ ÉLET voltak, vagyis annak a nemsokára születő ÉLET-nek a létrehozói, aki miatt ezen a reggelen bármennyire is szívritmusgyanúsak voltak, mégiscsak megjelentek a szülőszobán.
Szavakba lehet önteni vajon, amikor az embernek MÉG nincs gyereke? Vagyis azt a pillanatot lehet-e, érdemes-e definiálni, amikor már hónapok óta növekszik belül valaki, igazából már "láttuk" is, tapasztaltuk a mozgását, ismerkedünk az első tulajdonságaival, felruházzuk még egy pár másikkal, beszélünk hozzá, viccelődünk vele, neveket adunk neki... DE MÉG nincs idekint? MINDJÁRT lesz csak itt, nemsokára, pillanatokon belül, de MÉG nem.
Fura helyzet, egészen leírhatatlan érzelmekkel. Várakozás, kíváncsiság, félelem, boldogság, izgalom, szeretet, szerelem... és még rengeteg féle emóció, szinte felsorolhatatlanul sok. És mindeközben az események sodra zajlik, vagy éppenhogy nem zajlik, és ezzel nyújtja hosszúra a csodát.
A nővérke hirtelen újra megjelent, és CTG-re hívta a nőt. A tappancsok felkerülése és a vérnyomásmérés alatt a puttonyos csak arra tudott gondolni: minden rendben lesz. Így kell, hogy legyen. Közben befutott a dokibácsi is, és azonmód utasította a nővért, hogy mivel terhescukros alanyról van szó és programozott császármetszéssel fog szülni, készítse elő eszerint a kismamát a műtétre.
Innentől felgyorsultak az események: beöntés, zuhanyozás, kísérlet a borotválásra (amire nem volt szükség, mert alanyunk előző este "vakon" elintézte (:D), zöld köpeny, szülőszoba. Infúzió bekötve, cukormérő és inzulin előkészítve, szőlőcukor úgyszintén. Férfi idegességében összevissza fotóz, nő félelmében poénkodik. Gyermek a hasban vígan szunyókál...
7-re érkeztek. Azt hitték, hamar zajlik az ilyesmi, ha már kés alá kell feküdni, akkor sittysutty, legyünk túl rajta!!! De a szülőszoba szemközti falán ketyegő óra szerint 9:07 perc van, és még mindig "előtte állunk"! Mi lesz már, jajistenem, legalább VALAMI történjen!
A szülésznő szerint az előző operáció után fertőtlenítik még a műtőt, így egy kicsit még várni kell, de nyugalom, hamarosan érkezik az aneszteziológus. Nevezett személy rendkívüli jókedvében sebtiben el is magyarázta, hová fog szúrni, mit kell érezni majd, meddig tart a hatása, miért nem ér mozogni utána, és miért tilos felemelni a fejet 6 órán át. Szép kilátások - gondolta a nő... Felvágnak, fájni fogok, és még a gyerekemet se vehetem a kezembe, mivel moccannom sem szabad majd. De ki bánja, csak legyen végre itt az a pakolászó valaki, aki a hasamban matat 9 hónapja, és aki az utóbbi két hétben annyit rakosgatta bent a játékait (köldökzsinór, lepény), hogy végül tényleg meggyőzött: ki kell onnan jönnie!
Végre elkezdődött!
A férfi kintről nézte az eseményeket, őt nem engedték be a műtőbe. Félelmeit tetézte, hogy még sosem látta ilyen kiszolgáltatott helyzetben asszonyát: kiterítve a műtőasztalon, vérnyomásmérővel a karján, infúzióval a másik kézben, épp egy spinális bénítóinjekció után, és egy hasi vágás előtt. Fotózott. Aztán megbánta. Ki akarta törölni a képet, mert méltatlannak érezte, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetben örökíti meg a feleségét. De aztán valami azt súgta, mégse dobja sutba a felvételt.
A nő érezte, hogy matatnak a hasán, és bár előre figyelmeztették, hogy érez majd mindent, csak a fájdalmat nem, mégis meglepődött: micsoda egy groteszk helyzet ez! Emberek állnak körülötte, belenyúlnak a testébe, és ő vígan cseverészik, sőt, viccelődik velük közben! A szemfényvesztő fűrészelős bűvészmutatványok jutottak eszébe, aztán rádöbbent, hogy ez vadi igazi, itt ennek most nem egy kalapból előhúzott kisnyúl lesz a vége, hanem egy hús-vér fiúcsecsemő.
Szinte végig sem jutott ezen a gondolatmeneten, mikor érzett egy nagyobb lökést, és felsírt VALAKI az orvos kezében. Csak annyit látott, hogy nyálkás és piros, de közben tudta, hogy ilyen szépet még soha életében nem tapasztalt! Kicsordultak a könnyei örömében, és igazából fogalma sem volt, hogy mit érez, csak azt, hogy nagyon szereti ott azt a valamit, és elöntötte a mérhetetlen hála az iránt a néhány ember iránt ott a műtőben, akik most mind azon dolgoztak, hogy ez a piros nyálkás lény megkapja a legtöbb törődést, amivel egy ilyen anyából kiszakított kis élet elindulhat.
A férfi nem mert odanézni, hátralépett az ablaktól egy pillanatra, de aztán újra visszakényszerítette valami különös vonzalom: az ott a fia! Az a teremtmény, aki 9 hónapig titokzatoskodott az anyja hasában, néha belerúgva az apja kezébe, és akit kétszer is meglestek ezalatt az idő alatt, de mégis teljesen idegenek még egymásnak.
Az aneszteziológus félve kérdezte, hogy "Milyen neműnek is ígértük a gyereket?". A nő elbizonytalanodva felelte: fiúnak. "Hátőőőőőő.... " kezdte a doki, aztán nem bírta ki és elröhögte: "oké, ez tényleg fiú... :)))" A nő fel sem fogta igazán a poént, de tulajdonképpen bármit mondhattak volna neki, semmi más nem jutott el az agyáig, csak az, hogy KINT VAN!!!! MEGSZÜLETETT!!! És hogy nemsokára látják egymást.
A mellkasában hirtelen szorító érzést érzett, az arckifejezéséből rögtön látta a vicces anesztes, hogy baj lehet, és megkérdezte, érez-e valamit. Igen, a mellkasom rettenetesen fáj - válaszolta a friss anya. Egy fél másodpercre átvillant rajta, hogy ha most baj lesz, akkor is élete legszebb napja ez, és maximum nagyon boldogan hal meg. De szerencsére csak a mellhártya visszahúzását érezte, aztán ez a fura nyomás el is múlt. Már csak fázott, és tűrte, hogy összevarrják, kitisztítsák, mert tudta, most fog találkozni VELE.
Végre készen lettek az orvosok az utómunkálatokkal is, és kitolták a műtőből. Az ajtó előtt a férje várta, karjában a kisfiukkal. A legfantasztikusabb érzés volt a világon ezt a két embert együtt látni, az újszülöttet megsimogatni, és közben a férjet csókolni. Soha így még nem volt szerelmes senkibe, mint most a férfiba, akitől ezt az ajándékot kapta. És soha így még nem szeretett senkit, mint ezt az egészen kicsi, gyűrött, zöld körmű, E.T. és Yoda mester rokonára emlékeztető, csúnyán szép és szépen csúnya, csodálatos csomagot. Megállt az idő.
Drága Kisfiam, Botkó! Boldog Születésnapot kívánok Neked! Nagyon, mindennél jobban szeretlek.
Anya
