"Boldogság az, amikor percekig csendben gyönyörködsz a gyermekedben, aki szemenként eszi le a szőlőt a fürtről." (-ismeretlen szerző-)
A szerző ismeretlen, mivel lassan magamra sem ismerek, sőt, tovább megyek: azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány. Keveset alszom, sokat harapok :) de ez azért szerencsére nem teljesen igaz. Bár érthetetlen módon még mindig óriási vagyok (és ez sajnos nem a teljesítményemre vonatkozik), az arcom és a fogaim kivannak, és a hátam a lábaimmal javarészt 90 fokos szöget zár be "felegyenesedés" címszó alatt, mégis minden nehézség ellenére, eddigi életem legfantasztikusabb korszaka köszöntött be: testvéreket nevelünk :)
A testvér különleges faj, jómagam sosem tapasztaltam meg, hogy mennyire. Így aztán evidensnek tűnt, hogy az én gyerekem "több, mint eggyen" lesz. És bár tervezés nélkül, de többen is lett, aminek hozadéka a testvérség. A testvér ekkorában úgy néz ki, hogy a "nagy" örül a "kicsinek", széles vigyorral pillant rá már kora reggel, mutogatja, és folyamatosan hozza a takaróját, hogy azonnal terítsem a hugira, mertkülönben.
A testvér egymásra vigyorog, kívül rekesztve az Apát és az Anyát, cinkosul, mint az igazi bajtársak.
A testvér ahányszor csak lehet, buccol, és megállapítja a másik testrészeit: mutatóujjával kijelölve, melyik micsoda. Keze, lába, hasa - és a veszélyesebb részek, szája, szeme... Itt szoktam szólni, hogy értem, köszönöm, és jó lenne, ha a párosra tervezett szervek azok is maradnának. A testvér általában felváltva üzemel: ha az egyik alszik, a másik ébren használja ki szülei kapacitását, feszegetve annak határait. Amint az ébren lévő álmosodik, az addig alvó tutira pitymallatot érez és csibészes ásítással folytatja a szülői foglalkoztatást. Álló nap felváltva drimbölünk, egészen délután 5-ig; onnantól kritikus túlélő-valóságsóvá transzformálódik a hármasunk: Petya hazaérkezéséig sérülésmentesen kell megúszni Botkó kanapéhuszárkodásait, valamint a szoptatási időben lehetőleg a járókába biztonságba helyezni a 15 hónapost, hogy a kéthónaposnak egyben maradjanak az alkatrészei. 
A tesók bírják egymást. Botkó szeretettel figyeli Frankát, ahogyan cumizik, és amikor kiesik a cumija, azonnal segít visszahelyezni azt, az esetek nagy százalékában sikerrel a szájába, de egyszer az orrával is kísérletezett már - szerencsére észrevettem. Ha a cumi kiesik, néha tesz egy kört Botkó kezében az előszoba felé is, és egyszer megfigyeltem, hogy az ólálkodó Cummancs amiatt olyan segítőkész, mert ilyenkor az előszoba jótékony takarásában suttyomban megkóstolja a kóbor cumit, majd misemtörtént fejjel érkezik vissza a nappaliba, és adja vissza az eszközt jogos használójának. Franka pihenőszéke a komoly báty-nak is kedves, és mivel utóbbi több ízben megkísérelt beleülni a maga szerény 11 kilójával, inkább kapott egy saját fotelt, amiben reggelenként a köntösében fogyasztja el a betevőt.
A lánytestvér elég sokat kiabált az elmúlt hetekben, amit a fiú igencsak nehezményezett, pedig állítólag nem zavarják egymást a gyerekek a sírással. Ez nálunk erős cáfot kapott, ugyanis Botkó minden Frankasíráskor vádlón mutogat a hugára, és követeli, hogy hallgattassuk el. Dolgozunk az ügyön, mostanra az éjszakai 5-6 órás folyamatos ordibálások leredukálódtak napi össz 1 órára :) Azt is az esti evés előtt szokta megejteni Frankusz, mivel a fürdetés előtt és után pont ráér a szája erre.
Botkó azóta kéredzkedik ölbe, amióta a húgát is folyton ott látja. Elirigyelte tőle a kényelmet szerintem. Eddig tökjól elvolt a saját lábain, de mostanában újra egyre többet használja a miénket.
Frankusz is leszokott a kollektív virrasztásról, már nem okoz neki olyan nagy örömet, hogy éjt szó szerint nappallá téve a fürdőszobában üvöltsön másfél órát, míg anyája vagy apája (segíteni próbálás után már minden elképzelhető ötletből kifogyva) ignorálni igyekezvén a keservet, tehetetlenül passziánszozik inkább a telefonján, amíg csak tart a panaszáradat. (A fürdőszoba kényelmes, a szőnyege puha és megnyugtatóan zöld, a passziánsz viszonylag ébren tart még hajnali kettőkor is - csak egy tipp mindazoknak, akik hasonlóan jártak...)
Az Ordibátusz Frankusz Maszkimusz pedig alaphelyzetben sokat cipelődik, de még így is lényegesen kevesebbet, mint a bátyja anno. Az utóbbi napokban megjavult, és egészen jól üzemel, ami annyit tesz, hogy ő a legszófogadóbb, legkedvesebb és legmosolygósabb kéthónapos, akit ismerek. :D
Tesókat nevelni érdekes, örömteli, szórakoztató, fárasztó, de mindenképpen hálás feladat.
Ha két hónapon belül képes leszek újabb posztot írni, időmilliomossá minősítem magam - addig íme még egy fotó családunk bővülésének bizonyítékáról, akiről mostanában egyre több gyanakvás-gyanús kép készül... Csak úgy mondom... :D
