"...kitaláltam egy új módszert - nem is értem, más erre hogyan nem jött rá, hiszen olyan egyszerű! Körömvágó kisollóval szerkesztettem adáskészre a fejemet, amire talán a szimmetrikus jelző illett a legkevésbé. És, ha őszinte akarok lenni, akkor az ocsmány a leginkább..."
No, nézzük csak: Úgy 14 éves koromban rádöbbentem, hogy utálok mindent magamon. A szőke hajamat, ami szálegyenes (reggel, felkelés után is ugyanúgy áll, mint mikor lefeküdtem, sehol egy gubanc, egy kóc, vagy csomó! Ez felháborító!), a rövid szempillámat, a szeplőimet, a ruháimat, no és persze a testemet is (jóhogy!) Ezért aztán – 35 kilómmal dacolva – rettenetes diétába fogtam, semmi étel, csak víz és persze kíméletlen torna. Napi 2-3 órát felültem, guggoltam, hullahopp-karikáztam tudva tudván, rettentő kövér vagyok, és ez nem állapot! Családom kezdett nagyon furcsán nézni rám, mitöbb, szóvá is tették, hogy vélhetően meghibbantam. De engem semmi sem tántoríthatott el, tovább apasztottam (nem létező) kilóimat. Aztán jött az következő agybaj: mit nekem szőke haj! Nem elég szőke! Gyerünk gyorsan a festékboltba, szívassuk le hidrogénnel! Fürdőszobai szerencsétlenkedés eredményeképp, padlósárga hajjal büszkélkedhettem, amely szép lassan (FEKETÉN!!) elkezdett lenőni Ekkor áttértem a jó vastag hajpánt viselésére, gondolván, „ha én nem látom, más se látja”. Sajnos nem így volt, s mikor Kedvenc Nagyikám meglátta az eredményt, elhurcolt saját fodrászához, aki némi kulimász rákenése után kijelentette: „most egy darabig barna lesz, legyen kedves, ne nyúljon hozzá!" Mondanom se kell, a barna haj azonnal magával hozott jó sok változást. Ha már barnák vagyunk változtassunk mindenen'! Itt következett a „márpedig és rocker vagyok, és úgy is nézek ki”- állapotom. Nem voltam rest, mindkét fülemet 2-3 helyen kiszúrattam (kedves barátném egy délután alatt, tűvel-jéggel oda szúrt lyukat, ahova csak kértem), és minden cimpámon fülbevalók tömkelegét aggattam magamra. Természetesen karkötők, nyakláncok, csingilingik is fityegtek mindenhol, no és kockás ing a derékra kötve, és fekete szűk farmer, Jetta-val, ahogy dukál! Apukám reakciója, amikor megpillantott, elég sokatmondó volt: „Kislányom, úgy nézel ki, mint egy kőbányai mosónő!” J
Az úgy kezdődött (és kezdődik mindig), hogy a kamaszlányok megbuggyannak. Elkezdik magukon felfedezni az átlagostól eltérő, vagy az általuk szépnek gondolttól merőben más alkati sajátosságokat, és igyekeznek saját magukban az etalonnak vélt forma kialakítását. Nyilván ennek alapja, hogy amilyenek ők, az úgy pont nem jó, annak csakis a szöges ellenkezője lehet megfelelő; így a barna hajú szőke, a göndör persze egyenes, a magas alacsony, a telt inkább vékony szeretne lenni. A magas hangú mély és rekedt, a hebrencs inkább komoly, a szegény inkább gazdag, és a budapesti naná, hogy vidéki lányként képzeli a szebb, áhított idillt.
Korai ámokfutásaim talán legelső állomása volt, mikor másodikban kijelentettem: elegem van a hosszú hajamból, és holnaptól tökrövidet akarok. A szüleim elcipeltek a fodrászhoz, ahol komolyra fordult ebbéli igyekezetem, és a másnapi iskolai farsangon, ahol hitelesen hoztam a Linda-figurát, senki nem ismert meg. Baromira unatkoztam, és le kellett lepleznem magam az osztálytársaim előtt, hogy szóba álljanak velem. A tanulság gyerekek: soha nem szabad átgondolatlan időpontban felismerhetetlenné változtatni magunkat, különben rohadtul unalmasan alakulnak a dolgok.
Hatodikban felfedeztem, hogy szőke pihék nőttek a lábszáramra. Azonnali eltávolításukról szőrtelenítő krémmel gondoskodtam - édesanyám legnagyobb rémületére, hogy atyaúristen, ennek a lánynak pár év múlva olyan prém nő a testére, mint a botosjetinek. Az eredmény leginkább fura volt, és a pihék néhány hét múlva teljes pompájukban ragyogtak újra a lábamon, minekutána arra jutottam: bíbelődjön ilyesmivel a Holleanyó, tiszta gáz erre időt pazarolni. Így aztán fel is hagytam eme igyekezettel néhány évre.
Nyolcadikban a szemöldököm akasztott ki, de úgy véltem, a csipesz baromi fájdalmakat tud okozni, viszont én irtó okos vagyok, mert kitaláltam egy új módszert - nem is értem, más erre hogyan nem jött rá, hiszen olyan egyszerű! Körömvágó kisollóval szerkesztettem adáskészre a fejemet, amire talán a szimmetrikus jelző illett a legkevésbé. És, ha őszinte akarok lenni, akkor az ocsmány a leginkább :D A kozmetikus (akihez keresztanyám cipelt el a szemöldökömnél szerinte sokkal zavaróbb pattanásaim miatt), miután újraélesztettük, azt mondta, soha ilyet a “praxisa” alatt nem látott. Majd nekem esett gyantával és csipesszel - így tanulva az esetből, ezt a tudományomat is jegeltem pár évig.
A Kétbalkezes Kamaszlányok Kézikönyvében olvasottak alapján a szemnek jót tesz némi szeletelt uborka, de én juszt sem értettem, miért csíp olyan rohadtul az ecet - mikoris unokanővérem diszkréten felhívta rá a figyelmemet, hogy ezt a fajta pakolást illik mezei uborkából, és nem csemege/kovászos verzióból készíteni. Khm, jóvanna, miért nem írják oda rendesen???
Viszont még azon a nyáron döbbentem rá, hogy kövér vagyok. Ez igaz is volt, ezért kitaláltam, hogy hiába van nyár és 35 fok árnyékban, nekem, a vállalhatatlan külalakom miatt az egész forró évszakban tilos levetkőznöm fürdőruhára, és az emberiség ellen való bűn, ha szoknyát, netán sortot húzok. A tüzes hónapokat susogós melegítőben bekkeltem ki, ami miatt többen elkönyveltek stikkesnek - viszont látványos eredményt produkáltam: a forróságban csontsoványra izzadtam a zsírt magamról. Csakhogy nem vettem észre. Már alig nyomtam pár kilóval többet, mint a párnám, mikor a családom felfigyelt a jelenségre (azaz rám), és sürgős stopot nyomott.
Gimiben nagyjából végig totál lúzer voltam, például sosem lógtam el egyetlen órát sem... Ebből kiindulva lematekozható, hogy kábé mennyire voltam kedvelt jelenség a gyönyörű és népszerű csajokból álló lányosztályban. Csóró voltam és meg voltam győződve arról, hogy tök bénán nézek ki, ezért meg sem próbáltam csini vagy szép lenni: maradtak a Helloween pólók, farmerok... Első gimis voltam, mikor kitaláltam, hogy mindenképpen diszkóba kell mennem, ez élet-halál kérdése. Anyám először hallani sem akart erről, majd végül azzal a feltétellel mehettem mégis, hogy a két unokabátyám visz el - akik viszont ahhoz a további feltételhez kötötték ezt, hogy a normálishoz legalábbis közelítő kültakarót húzok magamra. Merthogy szerintük tényleg béna voltam :D Böcsületükre váljék, hogy ők igyekeztek biztosítani a szükséges alapokat az általuk megjelölt dress code-hoz, arról már igazán nem tehettek, hogy a méret nem stimmelt... Így esett meg, hogy egy fülledt júniusi estén egy hat számmal nagyobb Levi’s 501-ben és az akkoriban kedvelt traktor cipőben nekivágtam a nagy kalandnak. A testőreimmel éppen a dizsi felé vezető utsó kanyarba értünk (gyalog), és már látszottak a mulatóhely fényei, előttük a bratyók megannyi menő haverjával, akik épp intettek felénk... mikoris egyik kuzinom szólt, hogy “autó!”, én léptem kettőt jobbra, majd premier plánban, léviszben és traktorban borultam be a tátongó árokba, ahonnan csak néhány vörösen égő fejet jótékonyan takaró, sötétben eltöltött perc után merészkedtem elő. Szerencsére a rokonok és a haverok inkább aggódtak, mint röhögtek, bár lássuk be: lehet, az utóbbi jobb lett volna. Fél estén át sajnált lúzerlányként “buliztam” végig életem első, és ezennel egyetlen diszkóba menését (soha a büdös életben nem vágytam erre többet :D).
Ekkoriban talán mondanom sem kell, hogy igazi Bundesliga frizurával tündököltem, amit csodával határos módon hamar beláttam, hogy nem kéne, és szépen hozzánövesztettem a felső tincseimet az alsókhoz - akkor köszöntött be a Demjénrózsi csak jelenthet - korszak. Soha ennyi hajat egy fejen még senki sem látott - kivéve, aki ismeri Pompom-ot.
A meg nem értett rocker gimnazista harmadév végén jöttem rá, hogy nekem majomszerűen alacsony a homlokom, ami azért fullciki, mert minden okos embernek magas ez a testtájéka. Úgyhogy, ha a természet nem bánt kegyesen velem, akkor majd én jól kibabrálok a természettel: és már estem is neki szemöldökcsipesszel a hajvonalamnak, aminek az eredménye előszöris, hát... természetellenes volt. Bár simán eljátszhattam volna Wednesday-t az Adams Familyből. Christina Ricci-t megszégyenítő külsőmbe csak egy hiba csúszott: azzal nem számoltam, hogy ahol előbb még másfél centi mélyen hajam nőtt, ott a bőröm nem napbarnított, hanem nem. Pár nap egymáshoz barnítás után, mikor már azt hittem, oké a téma, elkezdett visszanőni a hajam (így nem tanul az ember a szőrtelenítős sztorikból), és babapopsi simaság helyett férfias borosta vette át a hatalmat azon a testrészen, amit felénk legnagyobb sajnálatomra nem szokás csadorba rejteni. Nos, ekkor kitaláltam, hogy mese nincs: a borostát ki kell szőkíteni, hiszen az nem látszik. A hidrogénezés eredményeképpen ami eddig fekete volt, szép sárga lett, így egy hajpánt segített át a kritikus heteken. Mikor úgy tűnt, kezd rendeződni a dolog, előkaptam a szempillaspirált, és minden reggel alaposan átkentem a rút sávot festékkel - hiszen a fekete csak néhány árnyalattal tér el a hajamtól... Itt azt hiszem, vége lett a homloktáji ámokfutásnak, de Robi barátom hálásan vette tudomásul, hogy kezdek emberihez közelítő külsőt felvenni, és egyik látogatása alkalmával szívből megköszönte nekem, hogy (idézem:) “ezeket a kis hajakat már nem ápolod!” :D
Valamikor ebben az időben kezdődött a szanaszét szolizott csöcsibaba korszakom. Pamela Anderson legalább nem push up-hoz folyamodott, így le sem tudta venni esténként a melleit... Bezzeg én! :D Nade, ezt nem kell mindenkinek az orrára kötni, csak akinek ugye feltétlenül szükséges. A mélyen dekoltált ruhák, a szűk nadrágok, az irracionálisan magas sarkú körömcipők, méregdrága parfümök és valódi HP viselkedés tükrében egyszerűen fogalmam sincs, hogy lehet, hogy bárki szóba állt velem... Igaz, egy barátom egyszer “elrabolt”: beültetett a kocsiba és elvitt a nagymamájához valahová nagyon vidékre, ott leültetett a vályogház lépcsőjére, és közölte, hogy nagyon szeret, de ha nem hagyom abba ezt az “én ...tam a Föld nevű bolygót” típusú hozzáállást, akkor a büdöséletben nem áll velem szóba többet.
Asszem, ez használt :D
Nem is tudom, mi lehetett a legszörnyűbb: mikor minden bulin fájt a fejem, vagy mikor (a fejfájós rész után) minden buliról elköszönés nélkül léptem le? Az egyik percben még vígan boroztam a sarokban, a következőben pedig illaberek... Másnap mindig megkaptam a huszármiatyánkot a cimboráktól - jó érzés, hogy volt, aki aggódott értem :D Kösz, srácok. :)
Lássuk csak... mi is van még?
Amíg tűnődöm, addig most Ti jöttök: ide nekem a coming out-tal, ki mekkora lúzer volt tinikorában? Oké, van egy barátom, aki pasiként tinikorában bedaueroltatta a hosszú haját, hogy lágyan leomló ondolált tincsekkel villanhasson a csajok előtt - hát, nem jött be. :D De ilyen sztorija mindenkinek van!!!
Te bevállalod, hogy kommentben leírod?
És akkor íme Tünde sztorija, aki eddig a legbevállalósabb: (ezúton is külön lájk érte)
"Bevallani is furcsa, mi mindent ki nem próbáltam – mit kipróbáltam, szerettem! – az „áldott” kamaszévekben! Minden tiszteletem Drága Édesapámé, akinek birkatürelmét máig csodálom, főképp az alábbiak miatt.
