"Március huszonnyolcadikán 3 órás elegáns késéssel meg is érkeztek a srácok, akik aztán egész ügyesen leszállították a holminkat a célba, ahol - tudván, hogy erősen felújítunk - egyetlen szobába halmozták egymásra az összes létező bútorunkat. Nos, ez a szoba a mai napig úgy van ám. Petya szerint sértő zsúfoltnak nevezni, szerinte egyszerűen csak alaposan be van rendezve."
Amint azt már bizonyára tudod, elköltözünk.
Hátra hagyva a Tüskés utcai kedves lakot, vegyes érzésekkel a lelkünkben (ezt lassan kúra-szerűen végezzük, állandóan keserédeskedünk, ha átcuccolunk innen-oda...) vidékies jelleget öltöttünk.
Az elköltözés előtti állapot felspannolt mivoltából fakadóan listakészítő természetem minden este írt egy feladatot (de minimum egyet) a naptárba, így mire a március elsejéhez érkeztünk, szépen telehalmoztam magunkat "jézusom, még ezt is el kell intézni, mielőtt!!!" elvégzendőkkel. Aztán pipálgattam okosba, hogy mit sikerült, és mivel vállaltuk túl magunkat. Jól van na, javítok: mivel vállaltaM ÉN túl minket.
Azt vágod, hogy egy jó fodrász kincs? Na ezért a fodrászt még gyorsan muszáj volt beiktatni, aztán menni kellett a jó turiba, az ilyenolyan dokihoz, a gyerekorvoshoz Frankát beoltatni, az Obiba, a Teszkóba, a Bauhauszba... Minden este el kellett tölteni legalább másfél órát azzal, hogy latolgassuk, a hajópadlót érdemes-e felújítani, vagy lamináljunk helyette, a falat vajon ki lehet-e bontani, vagy kell áthidaló is, a járólap hideg, de a konyhába nem való a laminált padló, és hogy a gyerekszoba méreteit helyesen jegyeztük-e le. Közben minden áldott nap készítettem valamennyi (a Petya szerint igen sok) dobozt vagy zsákot, amikbe a dolgainkat helyeztem bele, és csak gyűltek, gyűltek, oszcilláltak ügyesen mindenfelé. Eközben, mintegy fenyegető jelleggel, az új lakó cuccai is oszcillálni kezdtek a garázsban, kicsit izgultam is, nehogy az ő cuccaik is a metált bírják, és egy óvatlan reggelen közös bulit csapjanak - de szerencsére nem így lett.
Hogy hétvégente se maradjunk kihívás nélkül, ugyanezt lemodelleztük a célállomáson is, ahol a bent lévő cuccokat kellett evakuálni, majd átmenteni a másik házba, ahol viszont nyilván miért is lett volna kész bármelyik helyiség? Anyuék cuccai így jobb híján a két lakás közötti senkiföldjén, a teraszon landoltak, amíg a kisház lakhatóvá nem vált. Ne kérdezd meg légyszíves, hogy ez bekövetkezett-e azelőtt, hogy a mi cuccaink is leérkeztek volna, jó? Legyen elég annyi, hogy a zsákok és dobozok között igenis bizonyítottan létezik az ozmózis (tudom, mert nekem sosem volt világoszöld fésűm, és most mégis van).
Néha, amikor unatkoztunk, hívtunk néhány vendéget is, hogy elszórakozzanak a spontán kialakult káoszunkon, így 
természetesen ezidőtájt zajlott mindkét ház komplett nyílászáró-cseréje, belső burkolása és víz-gázvezetékelése. A kőműves, a burkoló és az ablakos jól megférnek egy teraszon, kipróbált kísérletből igazolhatom, és még a szüntelenül szakadó eső vagy hó sem szegi kedvüket, nekem elhiheted. Nem úgy a miénket - de végülis az kitérdekel :D
Valahogy úgy alakult ki családunkban a hagyomány, hogy a költözéseket egy - lehetőleg munkaszüneti nappal kísért - jeles napra tűzzük ki, mintegy szándékosan megszívatva magunkat azzal, hogy tutira sokkal nehezebb legyen költöztető céget szerezni, festőt vadászni, és egyben bármit beszerezni is. Ezúttal a Húsvét lett az ominózus hétvége, és mivel ennyire bátrak még mi sem vagyunk, inkább kicsit hamarabbra időzítettük a katapultálást. Március huszonnyolcadikán 3 órás elegáns késéssel meg is érkeztek a srácok, akik aztán egész ügyesen leszállították a holminkat a célba, ahol - tudván, hogy erősen felújítunk - egyetlen szobába halmozták egymásra az összes létező bútorunkat. Nos, ez a szoba a mai napig úgy van ám. Petya szerint sértő zsúfoltnak nevezni, szerinte egyszerűen csak alaposan be van rendezve.
Az alaposan berendezett szobában pedig egy-két nap alatt vidám bújócskázásba kezdtek a gyerekruhák... A mi felnőttruháink legalább zsákba vannak parancsolva, de a zabolázatlan gyerekruhácskákat ugyan mi fékezi meg? Semmi. Minden nap találok egy pár kislányzoknit az előszobában (elszökik, ugye? ugye??), de már kezdem megszokni.
A nagy költözés közepette egyetlen dolog találta csak meg a helyét az univerzumban, egyetlen szent ereklye tudta csupán, hol a helye: A Piros Csésze. Petya kávés csészéje. A szent csésze. Ő legalább tudta. Amint kitettük a lábunkat a Tüskés utcából, a csésze beült velünk az autóba (költöztetőre nem bízzuk, mert eltöri, és akkor oda a varázserőnk), és amíg a néhány napos ide-oda szaladgálás zajlott, ott is felejtette magát a kesztyűtartóban. Mikor az utolsó gyufaszál is lekerült jövőbeli hajlékunkba, végre a piros csésze is kiszállt az autóból. Addig nem. Petya szerint ez nem véletlen, tényleg jól jellemzi a tulajdonosa lelki állapotát: ott már nem lakott, itt még nem lakott... Hát a kettő között ingázott vele hű társa is. Ennyi :D
Sajnos a Cummancs nem bírta olyan jól az elmúlt napokat, megjártuk az ügyeletet is egy ijesztő krupp-gyanúval, és összeszedett egy csinos kötőhártya gyulladást is a fiacska, amit viszont nem sajnált el a húgától sem. A házfelújítás kellős szélén gyermekorvost keríteni sem egyszerű feladat (bár tüneményesen aranyos és fantasztikus orvosunk lett!), de ennek nehézségi foka erősen vetekszik a gyerek szemébe cseppentéssel. Egyszer próbáld ki, felér két óra spinninggel. A spinninggel töltött órák számát pedig nyugodtan szorozd fel a gyerekek számával...
Hogy hogy állunk most?
Ez a kedvenc kérdésem az elmúlt 12 napban. Még szerencse, hogy így van, mert ha nem hallottam azóta legalább 
83-szor, akkor egyszer sem. Általában azt válaszolom rá, hogy jól, imádok kempingezni a lakásban, és kedvelem a meglepetéseket is, ezért nem okoz gondot, ha bizonyos tárgyakat egészen meglepő helyeken látok viszont. A szerszámosládát például már tökre bárhol el tudom képzelni anélkül, hogy az enteriőrben különösebb feltűnést keltene. Most éppen a konyhaszekrénnyé csúfolt pulton állomásozik...
Oké, oké, most komolyan. Egész jól állunk. Anyuék háza az előszoba kivételével pipa. A miénk, nos, ha marketinges lennék, azt mondanám: aranyosan kaotikus. Egy frászt, nem igaz: a miénk a feje tetején áll, az ősrobbanás csúcsán. Innen szép ám feljönni, higgyed el. A gyerekszoba laminálva, és mind ott alszunk. A fürdő használható teljesen, és eddig volt konyha-szerűnk is. A mai nappal szűnt meg, amikor Petya elkezdte lebontani a spejzot. Apropó, mondtam már, hogy a por meglehetősen sunyi egy matéria? Dacol a nejlonnal, ajtókkal és a leggondosabb takarítással is, és nem hiszed el, de képes jelen lenni egyszerre mindenhol. :O Csak a hajamban lévő mennyiség viszonteladásával fellendülhetne a közeli DCM üzleti forgalma.
Mindezt leszámítva odavagyok a vidéki élettől! Minden nap jön valaki látogatóba. Igaz, aki jön, mind el is csodálkozik, hogy két gyerekkel ezt hogy vállaltuk be így, dehát mindenkinek megvan a maga extrém sportja. Ma megkaptam a magamét a szomszédnénitől is, miszerint már 12 napja itt lakunk, de még nem mentem át egy jót dumálni. Hja, kérem, itt minden számon van tartva... és kérve is. ;-)
Összegezve tehát: sosem állítottam, hogy normálisak vagyunk, de mostmár legalább senkinek nem maradtak halvány kétségei sem efelől. Arról pedig, hogy két ivadékunk mit gondol erről, már csak egy következő bejegyzésben fogok beszámolni, de most elhúzok aludni, mert baromira szúrják a gyufaszálak a szemhéjamat...
