Vajon mennyire általános, hogy egy két és féléves minden este olyan mesét kér, amiben egy rendkívül büdös oroszlán szerepel, de nincs hónaljstiftje, sem sztetoszkópja, és szegényt még megfürdeni sem hagyják???

Nos, hogy másoknál ez mennyire elterjedt, azt nem tudom. Mifelénk minden estés program. Ha a hónaljstift, vagy a sztetoszkóp kimarad, akkor reklamálás van, és a kételyek eloszlatására előre szólok, hogy a Nagyszerű Cummancs tökéletesen tisztában van mindezek jelentésével.

Az altatási ceremónia hatalmas változáson ment keresztül az elmúlt két és fél évben. Az első hónapokban gyakorlatilag nem volt, mivel az elsőszülött nem volt hajlandó aludni. A tátott szemmel gyanakvás művésze címet méltán kiérdemelt fiacska aztán elkezdett aludni szépen, napközben és éjjel is csodálatos szunyókálásokat rittyentve. (Itt üzenem a kételkedő és fáradt anyáknak, hogy a csoda megtörténhet! ;-) ) Mire Franciadrazsé megszületett, Botkó mondókákkal és dalocskákkal ringott álomba, és már jóideje átaludta az éjjeleket. 
A hálózsákos Maszkimusz első hetei csodásak és - egy virrasztóművész báty-előddel - hihetetlenek voltak, majd jött az a pár nap, ami családunk történelmébe "A Nagy Kiabálások Éjszakái" névvel vonult be. A kiabátor, azaz Cunami Kisasszony fáradhatatlan volt, de mi voltunk az ügyesebbek :) És mire megoldottuk, már ki is alakult az első kétgyerekes altatási rutinunk: Cummancsnak csak anya jó, így a kisebb így járt alapon apára cuppanva szunnyadt el. Anya mesél a nagynak, apán elalszik a kicsi, juhéjjj. 
Igenám, de Franka egyre érdekesebbnek találta az esti mesét, és mivel szeretett volna bekapcsolódni a programba, előbb apája mesélt neki, majd egy ideje a fürdés és esti cummogás után mindkettő ágyában elhelyez, és anya mesélni kezd. :) Előre szólok, hogy a kétgyerekes programoknak ez az egyik legjobb része. Este van, nyugalom, és csend, miközben fejből igyekszel olyan mesét prezentálni, ami nem unalmas, és még erkölcsi tanulsága is akad. Nem könnyű, na.
Ekkor jön a kívánságműsor. Ez végülis megy, pár évig csináltam többszereplősen is, még a rádióban. De ott valahogy mindig könnyebb volt: Robbie Williamstől kérem a Feel-t, igen, pörög, köszönöm, én is. Most ugyanez, ha Cummancsra levetítjük, úgy nézne ki, hogy elénekelnem is nekem kellene, és mondjuk annyi nehezítéssel, hogy lökjed trip-hop-ban. Khm, oké, igyekszem. 
Szóval, elkezdem a mesét az oroszlánról, akinek se hónaljradírja, se sztetoszkópja, és az a szerencsétlen büdös állatkirály még fürdeni sem fog, belelendülnék ezerrel - mire egyre hangosabban reflektál a kiságyból a spirálrugóhajú másféléves: Ószlán! ÓÓÓSzlán! ÓÓÓÓSZLÁÁÁÁN! 
Kész. Itt, ezen a ponton felhívom a figyelmét, hogy köszönöm a rendkívüli hájpot, de crescendoban nem annyira könnyű mesélni, így ha eleget lelkesedett, folytatnám csendesebben. Ezen rendszerint megsértődik, a fal felé fordul, és kettő másodpercig bírja is a szótlanságot. Ekkor szokott megörülni a majomnak, ami az alvótársa, és azonnal hangot is ad eme örömének, ami kétszer annyi decibellel jár, mint a korábbi Leó-nak szóló boldogság... Amikor végképp elszakad a cérna nálam, akkor csendben szoktam maradni, és ezen a ponton jön rá a leány, hogy jobb, ha suttogva gyakorol. Nemsokára elalszik, és néha addigra én is...

A királylány tehát BESZÉL. Mondatokat is. Például mesenézés közben angolul is. Szerinte Ő ezzel tisztában is van, legalábbis el szokta magyarázni: " - Noddy-t nézem. Angolul. Hold hands!" és már nyújtja is a kezét. Kinek van mersze kételkedni???
A Cummancs már keményebb dió. Az ő furfangja, mondhatni, megdöbbentően hiteles. Szerinte a cipzárok krokodilok, nehezményezi, hogy ő nem tudja még, mi az a színpad (szerintünk nem túl nagy baj), és állítása szerint sohatöbbé nem eszik kindercsokit. (Utóbbi kijelentését december nyolcadika környékén tette, majd kettő perc öttized másodperc múlva vetkőztette az újabb csokimikulást...) Spongyabob szerinte egy lyukacsos, beszélő kockasajt, a Mikulás nem fiú, hanem neme szerint is "mikulás". Mindent megmagyaráz, esküszöm, mindent. A "miért" kezdetű mondatokat már félve fogalmazom meg, ugyanis elképesztő, micsoda válaszokat kapok. Tegnap például arra az egyszerű kérdésre, hogy "Kisfiam, miért fekszel az ágy alatt?" azt találta válaszolni, hogy "...mert sosem hagytok békén", és közben szívből jövőn, jólesően rötyögött. 

Jó érzés azonban, ha az ember ivadékai figyelnek a szavára. Például abban az esetben, ha segítséget kér
valamelyik. 
- Anya, tudnál adni nekem egy jó nagy takarót, hogy betakarhassam vele a gyerekszoba-kanapén az apát, meg magamat, meg a Szrankát?
- Persze, kicsim, máris jövök, esetleg addig nézd meg a TV alatti polcon... 
Kisvártatva a gyermek: - Erre gondolsz? 
Nos, a kiragadott típuspárbeszédből tisztán látszik, hogy fogalmam sincs, ki a felnőtt :D Egy két és féléves így fogalmaz?? Összetett, körülírt, egzakt kérdéssel áll elő? 
Petya szerint a gyereknek egyetlen baja van: hogy újságírók a szülei. Ebből születnek azok a mondatok, mint a kertben a kopár bokor felett eleresztett "Anya, ez meg miféle installáció???"

Ha esetleg néha nyelvbotlunk, a jóravaló két és félévesre bizton számíthatunk, ő mielőbb igyekszik megfelelő óvatossággal kijavítani a csorbát, ügyelve, hogy még véletlenül se gázoljon a lelkünkbe. Például, ha hozzá intézzük a mondanivalónkat, de véletlenül Frankát mondunk Botkó helyett, akkor ez a gyakorlatban így néz ki:
- Légyszives, ne tedd oda a teádat, Cuny!
- ...vagy másnéven Cummancs. - hangzik a fiam szájából egészen diszkréten a korrekció. 
Ha pedig nekem háttal ül a konyhaszéken, de megkérem, hogy foglaljon inkább a másikon helyet, akkor hátra sem fordulva, mégis kostatálva a kérésemet azért pontosítási igényt támaszt: 
- Úgy érted, én?
Érzem, hogy ebből fog megszületni az "Ezt módosítsd, kérlek!". :D (jut eszembe: ezt mindig öröm visszaidézni :))

Szeretek velük beszélgetni, határozottan :) Igaz, a Cuny (=Cunami, rövidítve) meglehetősen szótagirigy. A ragozással remekül boldogul, viszont minden szóból kispórol minimum egy szótagot. A kukurikút következetesen kurikúnak, a kukoricát kuricának mondja. Legutóbb, mikor egy szobalétra tetejére mászott fel teljes odaadással, Petya rászólt, hogy "óvatosan kislányom, kapaszkodj!", mire a Mászókai Mussz válasza ez lett: "- Kapkodok!" Ragozás stimmel, na. A többi meg majd alakul. 
A nagy szótőkeresésben is el szokott néha veszni a kisebbik gyermekünk... A "Ne edd meg a havat!" felszólításra, amit természetesen figyelmen kívül hagyott, kiragadta a lényeget az elhangzottakból: "HAV." Ennyi. Szótő: pipa. Szerinte. Viszont minden nap rengeteg puszit oszt ki nekünk, és mostanában rászokott, hogy kezeit széttárva az ölünkbe borul, és imádnivaló hangsúllyal azt rebegi: Édesem!

A lányom tehát beszél. Dumál. Magyaráz. Gajdol. Őrületesen jó hangja van, és elképesztő mimikája. Rajongással legeltetem a szemem rajta naphosszat, de a nagyobbik tesóján nemkülönben. Ő már előrébb jár a kommunikáció rejtélyes ösvényein,ugyanakkor a kicsi még mindig tud új vetületeket megvilágítani számomra, amik eddig kiaknázatlanul parlagon hevertek. (oké, pont az ilyen mondataimért szoktam sajnálni a gyerekeimet :D de vigasztal a tudat, hogy az apjuk adja a másik ívet, úgyhogy remélhetőleg a féloldalasságnak mégcsak a látszata sincs jelen beszélgetős mindennapjainkon :))

Végezetül mellékelek a királylány étkezéséről még egy fotót, amely alapján jogalkotóink figyelmébe fogom ajánlom, hogy alanyi jogon térítésmentesen minden kisgyerekes családnak járjon lemosható falfesték, mivel ez minimum annyira jogos, mint Vörös Gábornak a Slash koncertjegy. 

Uff.