Amíg Botkó puttonylakó volt, eleinte élénk konyhai élet zajlott nálunk: ráértem kísérletezgetni, sütni, főzni, gasztronautát játszani. Oké, néha egészen perverz ízekkel is bepróbálkoztam, de egy terhes nőnek ez nem különösebben róható fel. 

Aztán jött az Édes élet, vagyis a cukorbetegség, és onnantól Schobert Norbi főzött nekünk. (Érdekes, hogy a gyerekvárás felett végig a Schobert család szelleme lebegett, mivel a futást kénytelen voltam felfüggeszteni, és kínomban Rubint Réka néni lett a virtuális legjobb barátnőm. Akkor szoktam le róla, mikor álmomban S.Norbi hozzánk költözött egy időre, mivel válságba került a házassága...) A fitnesszcsalád valahogy nem bírt kimaradni a 9 hónapból. Mondjuk nem csodálom, tényleg jó kis várandósság volt :)

A diabetikus cuccok halmaza tehát beáramlott a háztartásunkba, de nem csak úgy magától! Különböző helyekre jártunk "beszerezni". Megterveztük az utat, milyen sorrendben hajtjuk fel a light joghurtot, a szénhidrátszegény péksüteményt, a mindennapi kismama betevőt. Könnyűnek tűnik, de az állandó orvoshoz rohangálás miatt összevissza napokat éltünk, és néha olyan érzésem volt, a dokik direkt teremtik meg ezt a kihívást, nehezített pályássá téve ezzel a finist. (Csak egy példa: a diabetológiára éhgyomorra kell érkezni, és a vámpírtámadás után ott tölteni az egész délelőttöt, mert a doktornőhöz kábé csak délután egykor jut be az ember lánya. Közben oldd meg, hogy legyen nálad a diabos kajád, mérj cukorértékeket, és időnként megszúrd magad egy kis inzulinnal...)

Mindez azonban békés húsvéti körmenet sebességéhez hasonlít mindahhoz képest, ami a szülés után jön :)

Fogalmam sincs, más hogyan csinálja, de mi tuti valamit nagyon elcseszünk. A háztartásvezetés jelenleg nem sorolható első számú erényeim közé, és eme ráta igen jelentős hányadát az élelmiszer-beszerzés és -előállítás problémaköre teszi ki. Valahol a fűszerespolc környékén kezdődött, ahová ha jól emlékszem, minimum 5 hétig nem volt időm benézni, így fordulhatott elő, hogy étolajból hirtelen lett 3 üveg (egy is alig fér el), cukorból meg egy hónapig semmi. A péksütemények néha elfogytak, sokszor megszáradtak, de legtöbbször nem is voltak (fullciki). A főzés gondolatáig sem igen jutottam el, bár éhen azért nem vesztünk, hála anyunak és Márti anyósnak.

Aztán némileg javult a helyzet, mostanában már olyan, egészen komolynak mondható vacsorákat is van időm elkészíteni, mint virsli (!), rakott krumpli (!!), sőt, egyszer majdnem csináltam palacsintát is. Botkó azonban máshogy gondolta, szerintem félti a vonalaimat, csak ez lehet az oka, hogy a tészta kikeveréséig sem jutottam el. 

Mikor már rettenetesen ki vagyunk éhezve valami saját készítésű melegételre, valahogy csak szakítunk időt a kotyvasztásra. És erősen hiszünk benne, hogy később visszaáll a régi rend. Ha mégsem, a Schobert család erre is készült megoldással... :)