Terhességem hajnalán az első elhatározások és alapvetések között szerepelt, hogy a gyereket nem szoktatjuk a lábujjhegyen járásos, zajkizárásos alváshoz, a saját dolgunkat legalább ezzel tuti nem nehezítjük. Majd szépen beleszokik ebbe a háztartásba a csemete, és vígan durmol a lakás zajaira. Slussz-passz.
Ezt a lakást nagyon szeretjük, sajnos. Azért sajnos, mert egyetlen szobás, és a többi helyiség is nagyjából egybenyitott a szobával. Elköltözhettünk volna ugyan, volt is erre vonatkozó tervezés, de aztán abban maradtunk Petyával, hogy amíg a gyerek pici, addig nemigen van szükség nagyobb élettérre, sőt talán hasznos is, ha egyben lakunk Csomag Úrral.
Hát a Töki nem így gondolja! Utálja, ha zajonganak, mikor ő alszik, méltatlankodva kéri ki magának a parkettarecsegést (azta, B.e. észre sem vettük, hogy recseg!), a billentyűzetkattogást (tetszik érteni?? a billentyűzetet, ami alig hallható), a lift hangját, és a csapból vizet folyatást. A köhögésre vad pánik tükröződik gyanakvó képén, a tüsszentésre idegösszeroppanás közeli állapot kerülgeti, de még az ágyrugó szisszenésére is összerezzen. Azt most nem emlegetem fel, hogy ha együtt alszunk el, és én ki merészelek lógni mellőle a nagyágyból, az első próbálkozó mozdulatokra szem kipattan, vádlón rám mered, és szinte hallom: "Áhhhá! Tudtam, hogy erre megy ki a játék!"...
A fura csendrendelettel egy időben elkezdődött egyfajta különös, előre megkoreografált, mozdulat-minimalizált élet a lakásban. Aki látta a Bin Jip-et, annak lehetnek elképzelései erről, de még az is halovány utalás csak arra az "átlátszó vagyok és egészen kicsi" típusú létformára, amit Petyával művelünk.
Megtanultunk például suttogva kiabálni. Komolyan. Erre akkor jöttünk rá, amikor a mosógép csöve kicsúszott a kádból, és éjjel 11-kor realizálva a fürdőben 2 centi vastagon álló Kisbalatont, cifrán "felsuttogtam": Szívem, b...meg, úszik a lakááááás!" Másik felem hasonló rikkantással felugrott, és "kirohant" a fürdőbe, ami körülbelül úgy nézett ki, mint amikor a lajhár menekül, de az is lassítva.
Bezzeg Boti a Tescoban remekül alszik! Az összes bevásárlóközpontot imádja. Így aztán megdőlt az az elhatározás is, hogy nem visszük el a kölköt ilyen zajos helyekre, mert nem tesz jót az alakuló idegrendszerének. Hát fogalmam sincs, annak jót tesz-e, de az alvókájának egészen biztos. Legutóbb például a Westendben csicsikált 3 órát egy kávézóban, míg apa netezett, anya meg felruházkodott az őszre, majd apa táskavásárlása közben a Nike hátizsákok árnyékában ráhúzott még negyven percet.
Mivel itthon képtelenek vagyunk plázányi mormogó, monoton embert imitálni, újabban bevetésre került a hősugárzó (kiváló!), és időnként a porszívó is. Utóbbit sajnos este 10 után nem ér társasházban üzemeltetni... de megannyi furfang siet a segítségére nap mint nap az ügyesen improvizáló szülőknek. Már egy liter tejért is az Ósünbe járunk, hiszen közben körmönfontan megoldódik a délutáni alvás problematikája is. Azt hiszem, az előző 5 életemben ennyiszer összesen nem voltam bevásárlóközpontban, mint az elmúlt 3 hónapban. Ha valaki kívülről figyel, tuti azt hiszi, mániás pénzherdáló feleség vagyok, és szegény férjem meg gyerekem iddogálják ennek levét csendesen. Szigorúan CSENDESEN!
Hát ja, kérem. A szükség nagy úr! :)
