Egy szabálytalanul parkoló autó nehezíti a továbbhaladást a közeli bank előtt, ezért felhívjuk a babakocsival közlekedők figyelmét, hogy ha tehetik, válasszanak másik útvonalat a mai napon. Sárgán villognak azonban a jelzőlámpák a merőleges kisutcában, emiatt az átkelés nehézkes. Az útburkolat hibája miatt használhatatlanná vált a gyalogosátkelőhely a szemközti park mellett, így kérjük, válasszák a legközelebbi lehetőséget. Igen ám, de karbantartási munkálatok miatt lezárták az arrafelé tartó út egy szakaszát. És akkor arról még nem is szóltunk, hogy a budai kockakövek önmagukban sem könnyítik meg a babajárgányos nekifutásainkat...

Igazából hova gondolok én, amikor már a házból sem egyszerű kijutni a négykerekűvel. Lift ugyan van, de éppenhogy beférünk (és ez most kivételesen nem önirónikus célzás jelenlegi méreteimre), és így is még öt kemény, nagyon is valóságos lépcsőfokon kell levinni a járművet. Először még pozitívan gondolkodtam: ha már nem fáj a császáros sebem és ér emelni is, vígan felkapom a kék csodát, és leviharzok vele azon a kis semmi lépcsősoron. Nincs akadály!

A komor valóság, hogy mégcsak nem is a kocsi súlya nehezíti ezt, hanem a karjaim véges mérete: keresztben egyszerűen nem érem át normálisan a szerkezetet. Sebaj, majd a tolókarnál fogva engedem le, hazajövet pedig húzom fel gyerekestül, és már meg is oldódott a kérdés.

Így történt, hogy egy langyos-bágyadt és a Vapianoban jóllakott őszi délutánon Botkó akkorát bukfencezett a babakocsiban, hogy két napig bőgtem a riadalomtól. Ugyanis az az átkozott tolókar megadta magát a rögzítésnél, és összecsuklott az egész szerkezet a lépcső felénél, minekutána kétségbeesve hívtam fel Petyát, hogy azonnal rohanjon haza ellenőrizni velem a gyerek minden egyes négyzetmilliméterét, nem lett-e bárhol piros, kék, zöld, lila, bibis, vagy bármilyen másmilyen, mint szokott. Miattam majdnem elmaradtak a 4 órai hírek...

Ez a probléma egy frankó textilmózessel oldódott meg. Elég hülyén nézünk ki, mikor leérve a lifttel gyerek mózesestül a lépcső tetején kirak, kocsi levisz, mózes és gyerek vissza, majd hazaérve ugyanezt reverse üzemmódban is elnyomjuk, az arrajárók teljes körű szórakoztatására. Ma például a postás derült nagyokat, hogy a levélszekrény harapja le a mutatóujját...

Viszont az autóstársadalom kiemelten gyökér példányai által okozott útakadályokkal nincs mit tenni. Őket aztán nem izgatja, hogy miattuk kell visszafordulnunk és megkerülnünk az egész háztömböt, hiszen értsd már meg, hogy nekik pont ott kell megállniuk és nem bírnak 50 métert gyalogolni és kész. Nem is kifejezetten a saját kerülőutam izgat ebben, hanem például ilyenkor eszembe jutnak a kerekesszékesek, akiknek ez még nagyobb gáz. 

Aztán ott vannak a remekül megtervezett, éppen a járda kellős közepén jó helyen lévő villanyoszlopok is. Egyértelműen kár lett volna a járda valamelyik széléhez közelebb elhelyezni őket, így sokkal szórakoztatóbb, ahogy bénázgatnak körülötte a friss mamik. A hiányos kockaköves gyalogosátkelők egyértelműen viszik az első helyezést, villamossínpárral amortizálva tovább az átkelési hajlandóságomat. Gondolom, a kövek valamelyik nemzeti ünnepünk előtt még hiánytalanul szolgálták eredeti funkciójukat, azóta békétlenebb időket élünk...

Na nem mintha a hiánytalan kockaköves utakkal jobban járnánk. Ugyan valószínűleg nem minden kisbaba olyan finnyás, mint Botkó, de az én fiam kifejezetten rühelli a nagyobb rázkódásokat. Azt a babakocsit még nem sikerült megtervezni, aminek a kerekei, rugózása képes kivédeni, vagy minimálisra tompítva elviselhetővé halkítani ezeket a bukkanásokat. Úgyhogy kényszer-zötyögünk, és közben fújolunk.

Mindezek után igencsak minimálisra korlátozódik a babakocsis mozgásterünk. Komolyan, a legkisebb akadályt még az jelentette, mikor a Vuvuzela gyűlölte a járgányát. Most, hogy végre szereti, remélem, sikerül elmagyaráznom neki, miért indulunk útnak mégis inkább kenguruval, annak ellenére, hogy 5,2 kilós Őcummancssága súlya alatt anya dereka lassanként remekbe horpad. Ám így száguldozhatunk lépcsőkön fel és le, zebrákon át és szét, szabálytalanul parkoló autók mellett-között-és néha -fölött is, határt csak akrobatikus hajlamom szab a boldog szárnyalásnak. 

Nem mellesleg pedig, én is jól kidőlök, mire hazaérünk. És akkor jöhet az összebújva szundikálás, mielőtt újra útra kelnénk...