Mindig van valami... Ha gyenge a gyerek izomzata, az a baj. Ha túl erős, akkor meg azabaj. Ha egy részen erős, máshol gyengébb, az is baj, de ha túlparázod, az a legnagyobb baj. 

Ha elviszed egy Dévényeshez, azabaj. Ha nem viszed el, gondatlan vagy, az is baj. Ha elviszed és megnyugtatnak, az nem baj, de ha nem viszed el neurológushoz, az már baj.

Ha elviszed a neurológushoz, az inkább neked baj, bár Botkó nehezen bírja, az is baj...

"Ideg Néni" szerint a diagnózis: semmi baja a kölöknek, csak könnyen ingerelhető = irritábilis. Szerinte ez nem baj, mivel (idézem:) nem átlagos, nagyon érdeklődő, okos, nyitott, éber csecsemő, aki emellé meglehetősen tudja is, mit akar, és igyekszik azt bármilyen módon elérni. (Vettük észre :D)

Ideg Néne azonban elküldött "pusztán csak megnyugtatásul, kizárni a csecsemőkori epilepszia lehetőségét" EEG-re. MI VAN?????? Na neeee! - és gondoltam, legjobb lesz, ha ott helyben elájulok. De két másodperccel később már nem tűnt jó ötletnek elájulni, hanem nyugiban végiggondolni a lehetőségeket. Kizárásos alapon a kölyök NEM LEHET BETEG. 

Itt elméláztam: miért is hordjuk a makkegészséges gyerekünket hülyébbnél hülyébb vizsgálatokra?? Láthatóan semmi baja, eszik, a maga módján hízik is, vidám, okos, édes, egyszerűen csak utál hason feküdni... Ha egy HASON-lattal akarok élni, azt mondom: kettőt tüsszentett és máris az országos tüdőgondozó intézet intenzív osztályán fekszünk... Hol itt a logika? Nincs nekünk jobb dolgunk, mint orvosokhoz járni?

Józan petrai eszemmel nyilvánvalóan nincs epilepsziája, sem más baja Botkónak, mégis, a gyerekorvos aszonta, menjünk, úgyhogy mentünk. Sosem bocsátanám meg magamnak ugyanis, ha az anyai ösztöneim esetleg rosszat súgnak, mégis van valami baja a fiacskának, és mi legyintettünk akkor, mikor a végére járhattunk volna. Úgyhogy elektródák a fejre fel, türelmes kisfiacska izzít, és hajrá EEG.

A vizsgálat 10 perces, ebből az első négyet méltatlankodta végig teljes odaadással. Utána már csak rutinból elégedetlenkedett, miközben fején a fura képződménnyel az apja ölében "lépkedett" (Neil Armstrong sem csinálhatta szebben, mikor Holdra szállt). A falon egyébként rettentő bizarr, fekete háttér előtt sötét színű nonfiguratív-jellegű "állatfigurák" díszelegnek, ha valaki arra jár, érdemes szemrevételezni ezeket. Én ugyan arra is kíváncsi lennék, kinek az ötlete volt egy szemmel láthatóan segítségre szoruló művész agyszüleményeit a neurológiai szakambulancia falán kifüggeszteni, pláne gyerekek közelében... de akkor szerencsére kevésbé izgatott mindez, inkább arra koncentráltam, csak legyen már vége és húzzunk innen.

Szabályosan menekülőre fogtam, mikor végeztünk. Itthon az járt a fejemben, hogy addig jár a korsó a kútra, míg végül elfelejti, hogy korsó, azaz addig keresünk valami bajt, míg tuti beleprojektáljuk a gyerekbe, hogy BETEG VAGY. Pedig EGÉSZSÉGES. Punktum.

Szerencsére tényleg az, mint kiderült, de az eredmény előtti éjszaka én zöldre aggódtam magam. Nem átallottam bőgni sem, bár ez inkább szólt a "tele a hócsukám a sok idióta vizsgálattal"-nak, mint a valódi félelemnek. Petya persze teljes szívből kiröhögött, mondván: "De szívem, nézzél már rá erre a gyerekre, szerinted így néz ki egy epilepsziás?" Miután volt szerencsétlenségem közelről látni ilyen rohamot, beláttam, hogy fölösleges parázni. A lelet szerint minden oké.

Érdekes végiggondolni viszont, hogy mikor a hasfájással vittük el a gyerekorvoshoz Botkót, meg sem hallgatott rendesen, mondván: majdnem minden kisfiú hasfájós. Viszont egy szimpla hason nem fekvéstől simán eljutott a dokinéni az egyik legdurvább csecsemőkori betegségig. Vajon ez normális???? Ha fáj valamije, azza nem kell törődni. De ha nincs baj, keressünk már egyet legalább??

Mindenesetre fura hozzáállás.

Félreértés ne essék, ha már felmerült, örülök, hogy a végére jártunk. Sőt, annak meg kifejezetten nagyon örülök, hogy elkezdtünk tornára járni Botkanccsal, ugyanis a gyógytornászunk egy tünemény. Cummancsot nem erősíteni kell, hanem gyengíteni: olyan erős, annyira feszes gyerek, hogy le kell építeni picit a schwarzeneggeri külsőből. És ugyan a kis akarnok elejétől végéig kitartóan végigkiabálja az amúgy nagyonis kellemes masszírozást és tornát, a végén mindig bealszik és hazafelé hatalmasat szundít. A TornaKriszti szerint nem is kéne járni vele hosszútávon, de mivel ártani nem árt, viszont sokat segít a fejlődésében (pl.a kezeivel szebben, finomabban tud majd fogni, koordináltabban kezd el járni, stb.), mégis szívesen hordom őt. Vasárnap költözünk, onnantól neccesebb lesz a bejárás, de sebaj. 

Teszem hozzá, a Dévényeseknek megköszöntük szépen, de nem mentünk. Itt ugyanúgy tudnak foglalkozni Botterdammal, és ráadásul ingyen van. Nem sajnálom a pénzt a gyerekemtől, szó sincs erről. De a saját pénztárcám ellensége sem vagyok: ha valami TB alapon is ugyanolyan jól működik, akkor miért ne? 

TornaKrisztinek meg majd sütünk egy fincsi egészséges tortát, megköszönve a türelmet, amivel a legkevésbé sem csendes és együttműködő Yokkermokkal foglalkozik. Nehéz pillanatok ezek az egész osztály számára... de ki mondta, hogy a Vuvuzela könnyű eset??? :D