Ebben az összefoglaló bejegyzésben teszem közzé azokat a félbehagyott szösszeneteket, amelyek a blog szunnyadása alatt lettek elkezdve, és maradtak befejezetlenek. Okulásul, mivel elrejtve igen fontos emlékeket őriznek (random, az elmúlt két évből).

----------------------------------------------------

- Botkó, Franka, ébresztő! Vár az óvoda! - ébresztette őket reggel. 
Persze két külön helyiségben, mivel a kisfickó a szülői ágyban szeretett ébredni (minden hajnalban gondoskodott is arról, hogy megpucolva a saját fekhelyéről, a nap első sugarai már az anyja és apja között találják). A lányka nem szeretett a szüleivel aludni, neki a saját ágyacskája volt a kedvenc, ezért reggelente is onnan rikkantotta a paplan alól, jó mélyről: 
- Nem. 
- De igen, kiscsillag, ez sajnos nem képezi vita tárgyát! - rekesztette be a meg sem kezdett műsort az anyja. Homlokán ekkor szaladtak össze először a ráncok, mert tudta, mi következik ezután. 
- De én nem akarok óvodába menni!
Fél órával később megreggelizve, felöltöztetve, indulásra készen állt az ajtóban mindkét gyerek, de ez a félóra nem a frissességnek volt köszönhető, hanem a vad pániknak, hogy bakker, ma is elkésünk! 
----------------------------------------------

 Hány olyan blog van a világon, amibe eleinte buzgón írogatnak a tulajdonosok, majd kicsit később megcsappan az idő/lelkesedés/mondanivaló, és szép lassan elhervad a blog maga is. Ezekben szoktak így kezdődni a bejegyzések, úgy félévente, vagy még ritkábban.
Nos, hogy az én blogom milyen sorsra fog jutni, az is nagyjából kifürkészhetetlen. Sosem gondoltam bele ciklikusságot, de azért havi egy posztot megérdemelne, ha már itt őrzi a legédesebb emlékeinket. Úgyhogy ma megetetem :)

-----------------------------------------------------------

Mifelénk nem teljesen egyértelmű, mit tud egy három és egy négyéves. Általában lebukással derül ki, mennyi változás történik velük, mióta óvodába járnak. 

Az egészen pici nő például gyönyörűen énekel, és meglehetősen sok dalocskát ismer. Azokat szereti leginkább, amiket rögtönzött perfomance formájában elő is lehet adni, így a Ha én cica volnék... kezdetű pársorost előszeretettel énekli nagyközönség előtt is. Az eleje tele van vágyakozással, kitűnően érzékeltetve, hogy mennyire klassz lenne, ha ő cica lenne, majd a "de én cica nem vagyok" - nál jön a fordulat: szem lesüt, fejecske lehajt, és mély odaadással szomorkodva tolja el a szám B oldalát, amelyből kiderül: ennyire mélyen ember még sosem volt, minthogy egeret sem foghat. Vagy vegyük górcső alá a számolós dalt: egy mancs, két mancs, nem kell ide más - szól a rigmus. Franka az aprócska mutatóujjával a világon a legédesebb módon képes elmutogatni! 
A szókincse is fantasztikus, különösen azokat a költői képeit szeretem, amikor a tárgyaknak szürreális jelzőket tulajdonít. Ilyen alkalmakkor derül ki, hogy ő például nem szereti a "göndör gombócokat", mivel a zsemlegombóc felülete egyenetlen, ellenben a szilvásgombócéval, ami sima, és ezáltal finom. A Cuny szerint a fák kócosak, és a fürdőkádban minden este megtörténik a "hablemente". 

A Cummancs is tud ám meglepetéseket okozni! Nemrégiben vásároltam két pakli számkártyát, gondolván, hogy elkezdem a számokat mutogatni neki leírva, aztán az ujjai segítségével lassan összeadni is talán talán... Hazaértünk, elővettem a kártyacsomagokat, érdeklődve várta, mégis mi a tervem mindezzel. Izgatottan kiterítettem az első két kártyát, lesve pillantottam az arcára, vajon felkeltettem - e az érdeklődését, mire unott arccal , rutinos egykedvűen monoton eldarálta: "Három meg kettő az öt. És mi a feladat?"
"Tessék???" - szedegettem össze szilánkos állkapcsomat a padlóról. "Kisfiam, mégis mióta tudsz számolni?"
"Hát, egy ideje." - találta volt elkottyantani ezt a fontostalan dolgot a csemete. "És ismered a számokat??" - kérdeztem teljesen feleslegesen, merthogy nyilvánvalóan igen. Lebukással tehát kiderült, hogy a gyerek összead, és kapaszkodj, de ki is von. Egyelőre leginkább mondóka formájában, de ha kérem, simán elvonatkoztat, és anélkül is megy neki. Mindezt az óvodában tanulta, mint ahogy azokat a magyar és német nyelvű mondókákat, verseket is, amelyekből elég szép gyűjteményt tárol a vincseszterén, ám annál kevesebbet mond el itthon, kivéve, mikor elfeledkezik magáról, és ontja ezeket. A múltkor megkérdeztem, miért nem mond gyakrabban ilyeneket. A válasz tök érthető volt: a német nyelvű dalokban nem biztos, hogy helyesen tudja, és mivel maximalista picit, inkább egyáltalán bele sem kezd. Nehogy kudarcélménye legyen.

A rajzolással is hasonlóképpen járt el. Kedden még nem rajzolt, csak firkált. Aztán szerdán fogta a ceruzát, és tökéletes kukásautót rittyentett a papírra. Ámultam. Petya is. Azóta is. Valószínűleg ezek a dolgok Botkónál először fejben születnek meg, nagyon aprólékosan kigondolva minden részletet, aztán, ha fejben már elképzelte, hogy kéne kivitelezni, egyszerűen megvalósítja, és kész. :O

A pici nő is számol, körülbelül ötvenig, bár a tökéletestől még messze van, de cserébe irtó aranyos :) Mindenben a bátyját másolja, ugyanakkor mégis egy önálló, utánozhatatlan, csodás indivídum! 

----------------------------------------

Miért is lenne beteg a gyerek hétköznap, vagy legalábbis nem négynapos hosszú ünnepi hétvégén, Karácsonykor, vagy egyéb olyan alkalmakkor, amikor például elutaznánk? Nem tudom, ez másnál hogy van, de nálunk az esetek döntő többségében olyankor üt be a krach, amikor a doktornénink nem riasztható. 

Régen nem értettem, miért akkora para az anyukáknak, ha lázas a gyerek? Jóvan, lázas, kap rá lázcsillapítót, attól lemegy, megmutatja nyilván az orvosnak, az mond rá valamit, és viszlát. Ekkor még nem tudtam, hogy Mörfi a padláson szokott lakni, és ha a gyerek egyet köhhint, tutira leköltözik vagy három-négy napra... Oké, nem panaszkodom, a nagyobb szövődmények elkerültek minket, és így is fognak tenni, punk tum. Tulajdonképpen teljesen normális, ha egy szezonban (lásd: egy téli időszak alatt) adott aprótalpú 7-8 szüttyöt is benyel; a doktornénink ma megnyugtatott, hogy az immunológusok egyöntetű véleménye a témában az, hogy ha szövődménymentesen zajlik le a betegség, akkor az, hogy egyikből a másikba esünk, csupán sima pech-széria, de nem kell pánikba esni. (A szövődményes esetek más terület, ott nyilván még jobban oda kell figyelni.)

Oké, elméletben ez olyan szépen hangzik, és komolyan, meg is nyugodtam, de tényleg. Már csak azt nem értem, hogy a gyerekeknél az szerzett vagy veleszületett képesség, hogy rendelési időn kívül, általában délután 4 elmúltával lesznek lázasak, és amennyiben fokozható, lehetőleg mindezt szombaton. Az enyémek legalábbis tökre tudják ezt a sztenderdet hozni. Óvodakezdés óta, két betegségmentes hét után, ha közeleg a szombat, valamelyik rendszerint olyan délután fél öt magasságában ül le, mint az iszap, lesz forró és lázrózsás, és ezzel arányosan borzasztóan nyűgös. Anya pedig pánikbeteg. Persze, lázmérés, csillapítás, és aggódás felsőfokon, és csekkolás félóra elteltével, aztán hálálkodás az égieknek, hogy hat a cucc. Gyermek jobban lesz, csibész újra, és iszik rendesen, ha épp fotoszintetizál is átmenetileg. Néhány óra múlva replay, de legalább kezelhető a dolog. Nade, mi van, ha a kísérő tünetek nem teljesen egyértelműek? Ha épp a feje fáj, vagy csípi a pisi, a lábára mutogat, és nem hajlandó bevenni az orvosságot?
Eddig mindig megoldottuk, és eztán is így lesz, de azért ebben a szezonban lefőtt párszor a kávé nálam, mikor Botkó előadta a panaszait... Hogyaszongya: "Anya, fáj a fejem." Itt nálam enyhe pánikroham, mert az ugye nem jó, és annyi baromságot összeolvas az ember. Komolyan megkönnyebbültem, hogy lázas is, mert így valószínűleg kísérőtünete a láznak, és nem valami más, aztán rákérdeztem, mégis hol fáj? Hát kérem, körbemutogatta az arca szélét, és kétszer is hangsúlyozottan a torkára bökött. Kérdezem: Gyöngyöm, a torkod fáj?? - Neeem, anya! A fejem, így: - és újra elmakettezi elölről, a torkát hangsúlyozva. 

Mondjuk Botkó a könnyebbik eset, mert ő már igazán szépen kifejezi magát. Franka is, csak abból érdemes gyököt vonni, mivel szereti kiszínezni a saját állapotát a korábban bátyjától hallottakkal. Elmeséli, hogy neki iszonyatosan fáj a lába, mert az előbb nagyon megütötte, csúnyán beverte, és semmiképpen nem veszi be a Nurofent, mert az undorító, és ő sohatöbbet olyat. Ezt így, ezekkel a szavakkal. Miközben összesen a torka piros. :O
A láb-,fétis amúgyis erős a lányomnál, mert amikor sokáig ül elmélyülten a szőnyegen, egyszercsak legörbül a szája szeglete és keservesen panaszolja el, hogy "Anyám, elzsibbadt a lábacskám, megszirmozod?" (=megmasszírozod) Nade ez nem is tartozik ide, merugye nem betegség.
És tegnap sírva közölte, hogy kéne egy bot. Mikor megkérdeztem, hogy milyen bot, azt mondta, olyan, amire támaszkodva majd tud járni, mert sebes lett a lába, és most annyira de annyira fáj, hogy valószínűleg sohatöbbet nem tud majd ránehezedni. Megnéztem a "sebet", nem akarod tudni.

A kórságok lefolyása is egészen sajátságos két csemeténknél. Franka nagyon csaj olyankor is, Botkó pedig abszolút pasi. 37,5-nél már totál készen van, csak ölben cipelhető, hideg takaró kell hozzá, langyos málnaszörp, és sok türelem. Amikor végre lejjebb megy a testhője, hajlandó máshogyan is kommunikálni, de addig semmi nem jó. Éjszaka például közénk vackol, ül a sötétben, és mikor negyedóra múlva megkérdezem, hogy nem akar-e esetleg a párnára feküdni és aludni, szemrehányóan kioszt: "Dehogynem!" Amikor beteg, sohatöbbet és semmiképpen nem vesz be gyógyszert, de amint jobban lesz, örömmel kóstol meg bármilyen orvosságot. Egyszer a pajzsmirigyhormonomat is majdnem, de végül csak vaklárma volt, hála a magasságosnak. (én meg azóta egy szem gyógyszerrel a vánkosom alatt alszom - oké, majdnem úgy, de többet nem készítek az éjjeliszekrényre, az zicher). 
Napközbeni lábadozásai alkalmával a nagyszerű Cummancs, aki kiválóan ad össze két egyjegyű számot, maximális kényeztetést igényel. Ha elheverhet az ágyunkon, miközben kipárnázom, hogy kényelmesen nézhesse a választott meséjét, ölében rizskoch, mellette kulacsban a langyos málnaszörp, redőny félárbócra leengedve, hogy ne süsse a képernyőt a nap, akkor már csak egy baja van. "Kisfiam, minden oké?" - "Igen, anya, csak azt nem értem, miért KELLETT idefeküdnöm, mikor ez a párna nagyon kényelmetlen??" :O
Hányós vírus esetén Franka a könnyebb eset (pedig csak Boti kapta meg a Rotarix oltást). A kicsi nő nemrég kijeletette, hogy "Anya, hányás előtt örvendeztem."  Hosszú másodpercek múlva esett le, hogy öklendezett, de mivel (túl a nehezén) boldog megkönnyebbüléssel mesélte el, tökre azt hittem, hogy tényleg az örömről beszél :O

-----------------------------------------------

Azt mondják a régi öregek, hogy ahol nemigen van esemény, ott sok a szöveg. Gondolkodtam is, hogy nálunk a gyerekek alig-alig vannak lekötve történéssel, és biztosan ezért beszélnek annyit, ráadásul állandóan. Aztán utánaolvastam a témának, és nemcsak a régi öregek, de az újak is megegyeznek abban, hogy ez állítólag korosztályos. A négy meg az ötévesek persze ezt nem tudják, csak ösztönösen jön belőlük, mint Szellő Istvánból az "átható tekintet 2.0".

Sok beszédnek sok az alja, sok gyerek meg mégse hallja! - tartja az ősi mondás, ha ugyanis a szülők valamelyike beszél sokat, annak java elvész az egy méter tíz körüli kiskorúak jobb és bal oldali füle között. Valahol félúton történhet, és az is lehet, hogy a nyitott szem vagy a vigyorgó száj az oka, mindenesetre brit tudósok bebizonyították, hogy minél több a felszólítójel a mondat végén, annál kevesebb a reakció a gyerekek részéről.

A brit tudósok persze idén is elvégezték a tudományos kísérletet arról, van-e a gyerekekbe elrejtve egy titkos relé, amely vakáció üzemmódban azonnal behúz, és mindenképpen reggel hétnél korábban ébreszti fel a vizsgált populációt - nos, jelen mintavételi csoportban ez a relé továbbra is kiválóan üzemel. Ugyanez a szünet végére veszíti el a tulajdonságát, rendszerint addigra, mire a szülők ugyanezt teszik a türelmükkel. 

A gyerekek tehát reggeltől (cca 06:30) estig (kb. 22:35) folyamatosan értekeznek, vívnak, beszélgetnek, csacsognak, csicseregnek és dumálnak. Botkó az "r" hangot még mindig hanyagolja, emiatt ha utánozósat játszunk, gyakran használom a "rovar", a "rotor" és a "triceratopsz" szavakat, egészen addig, míg halálosan meg nem sértődik, hogy szívatom. (UPDATE: azóta B kedvenc mondata ez: Egy drága trapéz trükkösen drukkol a trambulinnak, miközben trombitál egy triceratopsz.)

Maszaki Mussznak nincs gondja a beszéddel. Legalább annyira lazán kezeli a magyar, mint az angol kiejtést. Így kerülnek a háztartásunkba olyan szava, mint a táVor, a fesztiBál, az eltorNaszolás, a Komolyfelhő, és ha a kisasszony kap egy tetkós matricát a karjára, akkor biztos úgy mos kezet, hogy a víz ne érje, csak "a mignonok körülött".

-------------------------------------------------------

Hát így. 
Bízva abban, hogy a blognál is elmúlik az álomkór, és nem kell két év múlva újabb zip-elt verziót hoznom, kívánok boldog, időmilliomos-blogolós 2016-ot mindenkinek! :)