Már nem azért, de itt az unatkozó Yokkermokk. Nem tudom eléggé hangsúlyozni a jelzőt! Ha jobban utánaszámolok az ujjaimon, akkor már több, mint egy hete hanyagolnak. Programtalan, sivár, üres mindennapok ezek, sehol egy izgalmasabb vuvuzeláznivaló, sehol egy hiányzó kockakő... 

Úgy kezdődött, hogy anya meg apa egy unalmas péntek délutánon lepasszoltak a Mamikának, akivel elindultunk sétálni. Nem mondom, igazán jó kis séta volt, több, mint négy órán át gurulhattam vígan, bebugyolálva. Eleinte nézegettem a faleveleket, de aztán inkább szunyáltam egy nagyot.

Mire végre visszaértünk a bázisra, nem hiszed el, de apa meg anya totál átvariálták a kérót! Hirtelen úgy érezték, remek gondolat, fekete zsákokba gyűrni a ruháinkat (pszt, apának van a legeslegtöbb), és barna dobozokba gyűjteni az egyéb kellékeket. Nekem marhára nem tetszett, meg is lódult a panaszládikám igen rendesen, úgyhogy közel fél órán át hangosan veszekedtem velük. Mondjuk ebből olyan 28 perc amiatt volt, hogy a fal mindig visszakiabált, és azt nem hagyhattam annyiban... 

Azt hittem, itt vége, másnapra megjön az eszük. De nem!! Ezek ketten folytatták a garázdaságot: szombaton a maradék józan eszük is teljesen elment, valahová a dobozok és a zsákok közé tehették... de tök totál üresre rámolták a Frankel Leót! Mikor már azt hittem, ez fokozhatatlan, vasárnap reggel körbefényképezték a lakot, majd olyan gyanús köralakú cuccot rendeltek, amit rohanvást lapátoltak be a szájukba... Ekkor annyira ideges lettem, hogy a gyanakvószékben megállíthatatlanul osztottam a gyanúsítottakat (ne szerénykedjünk,egy komplett bírósági tárgyalás lett a végére...), de hiába! A második séta helyett aznap megérkezett két fura ember, akik felkapkodták az összes maradék dolgot a lakásban, és a feleselő falak között maradva hármasban még elnézegettük egymást. Én meguntam, szerintem ez nem olyan érdekes, úgyhogy elaludtam.

Mikor kinyitottam a szemem, már megint máshol voltam! Komolyan, hallod, teljesen olyan, mint a Harry Potterben a hopp-por, vagy mi: kicsit alszok, és máris máshol találom magam! Nem hiszed el, de már félek elszunyókálni lassan... Szóval a kocsiban ébredtem, és azonnal kajálni akartam nyilván, úgyhogy rendre utasítottam anyát, hogy engedelmesen vegyen az ölébe. Örömteli félórás cummogás után újabb feleselő falú részlegben találtam magam - hát ezt mostmár tényleg nem hiszem el! - gondoltam, és teljes odaadással gyanakodni kezdtem. Ezeknek elmentek otthonról! Vagy ezek úgy, ahogy vannak, elmentek otthonról... Sajnos velem együtt. Mondjuk azt nemtom, mikor megyünk végre haza, mindenesetre én otthagytam Petyka Papának meg Zsuzska Mamának a konyhapulton egy üveg frankó bort (ne kérdezd, mi az, én se tudom, csak apa is mond néha ilyet és akkor ez olyan férfidolog biztos), Zsuzska Mamának meg egy csomag fürdősót, és a biztonság kedvéért három fotót is, hogy ha sokáig nem mennénk haza, majd megismerjenek és beengedjenek. Ja igen, levelet is hagytam persze.

De tökmindegy különben, mert másnap - és most ki nem találod, mi jön - MEGINT OTT ÉBREDTEM a Frankel Leóban. Rezignáltan vettem tudomásul, hogy mikor a 17-es villamos eldübörgött a szüleim háta mögött, azok  elég rendesen elhallgattak, aztán kivettek a kocsiból. Mikor a járdára értünk, a szempilláim alól kilesve láttam, hogy Petyka Papáék közelednek az októbervégi napsütésben, az anyáéknak meg olyan sós lé csillámlott a szemében, ami nekem is szokott egy nekiemberesedett vuvuzelaszóló alatt. Anya jobban sóslézett, aggódtam is, hogy ha nem vuvuzelázik közben, akkor hová ez a nagy sópazarlás.

Aszittem, minden jóra fordul és végre hazamegyünk, fel is mentünk a lifttel, de hallod, a lakás még mindig feleselő falas maradt! Kicsit sajnáltam, hogy nincs velem a Kockásfülűnyúl legalább, mert anyáék miminum félórát karattyoltak, a végére kénytelen voltam elővenni a zord tekintetemet, hogy legyen már valami. Jól megnéztem magamnak Zsuzska Mamát, mert olyan néznivalóan szép és jó hallgatni a hangját. Aztán el sem csodálkoztam, mikor elindultunk. Állítólag haza, de ez hülyeség, mert hát otthon voltunk. Otthonról haza menni meg milyen már?? 

Mindenesetre azóta itt vagyunk ezen a baró helyen: nem mondom, egész jó itt. Persze az anyáék továbbra is el vannak foglalva egy rakat tökfelesleges dologgal, apa például legózni szokott ilyen uncsi fadarabossal, azt mondja, kisfiam, ez lesz a komód. Még nem szóltam neki, hogy nekem nincs is komóm, hátha magától is felfedezi a tévedést. 

Anya meg járatja a fehér ruhavizező és szagozó kockáját, amiben a ruháim megszabadulnak a nemmondommegmilyen foltoktól. De a kedvencem akkor is az anya vasa lova. Sokszor felnyergelte, mióta itt vagyunk, persze nekem nem mutatja meg rendesen... Úgyhogy tök nem veszem be, hogy vas.

Azért mostmár befejezhetnék a mással foglalkozást ezek ketten, különben kénytelen leszek valami érdekes elfoglaltságot találni itt. Ma például próbálkoztam a rakottkrumpli kóstolással, de apa nem hagyta, ezért csak a jénaiba sikerült beleharapnom. Délután félig lenyeltem a sapkám kötőjét, de asszem, az hülyeség volt kicsit. Viszont ma hoztak egy ilyen nagy ezüstszínű hasábot a lakásba, ami biztos valami nagy cucc lehet, mert apa azóta rajongással beszél róla. Aszongya, hűt ő. Pedig inkább úgy helyes: hűt EZ. Szerinted kijavítsam?? Holnap belenézek valahogy, már eldöntöttem. Ha már úgysem megyünk haza, legalább addigis szórakozzunk jól.

És most, ha nem haragszol, olyan marha uncsi ez az este, hogy elcipeltetem inkább a pelusomat a kiságyig és szunyálok egyet.

Remélem, mikor felébredek, nem valahol egész máshol leszek már megint! Tök veszélyesen élek... Az ember álmában se felejtsen el gyanakodni. Ez alap.

Na csá,

A Cummancs