Petya december elseje óta nem gyújtott rá. :)
Én nem kértem erre, szerintem tökre az ő döntése. Pedig mindenki nógatott, hogy "beszélj már a férjeddel, egy pici baba körül nem jó a cigifüst", de én amondó vagyok, hogy egy ilyen döntést senki kedvéért nem szokás meghozni. Csak saját, önálló, belső elhatározásból.
Érdekes ez különben. Én például mindig azt mondom, hogy dohányzom, csak több, mint egy éve nem gyújtottam rá. :D Leszokni képtelen vagyok, ugyanis imádok cigizni. De ha a következő 25 évet mondjuk átmeneti nemdohányzásnak fogom fel, sokkal könnyebb :)))
A fiamnak ne legyen cigiszagú anyukája.
Különben már párszor letettem a cigit, először akkor, amikor mélyponton voltam, és azt gondoltam, a testi épülésem a lelkem jobbanlevését, felemelkedését is előrevetíti: igazam is lett. Akkor 5 hónapig bírtam nikotinrudacska nélkül.
Másodszor bosszúból nyomtam el egy időre utoljára a cigarettát: egy szakítást követően, mandulaműtéttel kombinálva be akartam bizonyítani magamnak (és másodsorban a világnak), hogy bármit kibírok, nehezített pályán is. Sikerült :)
Három év dohányfüstmentességet követően kedvem lett cigizni. Nyilván rengetegen néztek hülyének, sőt, Sanyi (aki orvos) könyörgött, hogy ne csesszem el három év kemény munkáját. Miközben ott füstölt a bűzrudacska az ujjai között, igyekezett baromi meggyőzően állítani, hogy cigizni ostobaság. Elhittem? Na, mit gondolsz?
Imádok cigizni. Gondolatébresztő, beszélgetésinspiráló, üresperckitöltő, társaságösszehozó. Miközben undorító, büdös, rühellem, ha a ruhámon érezni, hányok tőle, ha a lakás olyan szagú, és egyáltalán nem tartom "E N T E L L E K T Ü E L"-nek. Mégis frankó dolog az ágyban rágyújtani, miközben a szerelmeddel beszélgetve a Holdat bámulod, vagy egy csajokkal trécselős kávézós kora estén a csésze fölött a hamutartót keresve magyarázni, milyen isteni dolog a Novarock-on osztrák punk tinédzserekkel megbeszélni a koncerteket :) Nyilván azt is cigivel a kezedben...
A kétcsíkos teszt óta csak néhányszor éreztem komolyabb késztetést, hogy rágyújtsak. A terhességem alatt sosem, a végefelé csak álmodtam róla és már attól őrületes lelkifurdalásom volt. Petya azt hitte, ez annak a jele, hogy nagyon szeretnék füstölni, de mondtam neki, hogy szó sincs ilyenről, ébren tuti hányingerem lenne tőle, csak alvó állapotban kísért :)
Szülés után sem kellett a cigi, mostanában is csak azért gondolok rá többet, mert kezd visszatérni a régi ritmus az életembe: futni járok, pörgök, jövök-megyek. De csak egy-egy pillanatra jut eszembe, hogy jó lenne most egy bagót elszívni, aztán máris elhessegetem a felhő-ördögöt, amelyik susogja a fülembe a cigimarketinget.
Leszögezem: mindenkinek szíve joga dohányozni. Azokat sem ítélem el, akik a terhességük alatt is dohányoztak. Nem vagyunk egyformák, mindenki más háttérből jött, másként szocializálódott, más idegállapotban esett teherbe, meg mittudomén. Annyi árnyalata van ennek! Ki vagyok én ahhoz, hogy el- vagy megítéljek bárkit?
Viszont azt tudom, hogy én képtelen lennék azzal a tudattal babát várni, hogy nem tettem meg mindent, ami rajtam múlt a kicsi egészsége érdekében. (lásd: inzulint is simán szúrtam, pedig azért az necces történet).
Most is ugyanaz a helyzet: nem tudok és nem is akarok rágyújtani. A gyerekemnél nincs fontosabb az életemben, és neki biztosan nem egy cigiszagú, egészségét károsító, magát szándékosan öregítő, a testi épségét romboló anyára van szüksége, hanem jó esetben egy sokáig mellette álló, támogató és szerető anyucira. Én ez szeretnék lenni. Miatta egyáltalán nem nehéz lemondani arról a büdös tíz centiről, sőt! :)
Petya is elhatározta magát. Abszolút támogatom, és rettenetesen büszke vagyok rá. Ő még soha nem szokott le. Azok közé az emberek közé tartozik, akik mindigis dohányoztak és azt hittem, mindigis fognak. De így jobb :)
A mai nap nehezebb volt számára, mivel újra itthon, a megszokott környezetben, a megszokott tevékenységek közben sokkal inkább eszébe jut az embernek az évtizedek óta hozzánőtt pótcselekvés. Ha ezen a szakaszon túljut, egy fokkal még nehezebb lesz a munkahelyén cigiszünetre invitálókat visszautasítani, a kínálókat leoffolni, a kísértést közösségben, (akár pozitív) stresszhelyzetben, kávé mellett legyőzni. Biztos lesz pillanat, mikor sírva könyörgom majd neki, hogy vegyen cigit, csak legyen végre nyugi :D Aztán majd lehiggadunk, és örülünk, hogy mégsem.
Hajrá, Szerelmem!!!!! :)
