"Kiérvén a dizsiből ugyanis Férfiasan Vezető Petra csüggedten realizálta, hogy 5-5 cm-re a Pözsótól minden irányban áll egy másik jármű, így aztán vagy beül a kocsijába és színjózanul diszkógömbre töri, vagy meghagyja ugyanezt a feladatot Petyának, aki legalább részeg. Utóbbi könnyebb megoldásnak tűnt, úgyhogy felszólítottam a vállalkozó kedvű személyt, hogy kezdheti a rombolást."
Nemrég vezető egyéniség voltam, de mára elmúlt.
A műsorvezetést imádtam, nem is munka volt. Hanem nem. Szerintem kevés dologhoz értek, de a rádiózás ilyen. Szerénytelenség nélkül állíthatom, mindent kipróbáltam, ami rádióval kapcsolatos: műsor szerkesztés, vezetés, riporteri feladatok, pici oknyomozás, netes szerkesztés, technikusi feladatok, vágás, komplett műsor összerakása, élő- és előre rögzített adás, komoly és vidám műsorok, zenei szerkesztés... Közel sem teljes a lista. A műsorvezetés rádión kívül is frankón megy, élő stand up-os vagyok, szóval igen, tök beképzelt vagyok ezen a téren.
De elmúlt. Most más a fontos...
A háztartásvezetés, na az is ment nemrég. Tudom is, miért múlt el kicsit, de mégsem hibáztat az ember egy meg sem született Inszájdert, nem? De. Úgyhogy erről mélyen hallgatunk, és úgy teszünk, mintha még most is kiváló feleség lennék, oké?
Ami a legfájóbb viszont, hogy ritka vagány sofőr voltam! És ez vajon hová lett? Ki lopta el a férfiakat megszégyenítő, rózsaszín kalapban autózó, üvöltve zenét hallgató Pözsós csajt??? Azt, amelyik 1200-es Ladán kezdte, hátsókerék meghajtással a jeges úton. Azt, amelyiket a benzinkúton már ismerték, mert férfitrikóban, papucsban állt be tankolni, és sosem kért segítséget, max egy ingyen kapucsínót. Azt, amelyik nem tudta kikapcsolni nyáron sem a fűtést, és télen a nem működő ablaktörlőjével hajnalban megidézte szélvédőjén a Flying Windows képernyőkímélő animációját. Azt, amelyik minden reggel 5:30-kor gördült ki a garázsból, fékezett egyet a péknél, majd Jedyvel továbbhajtva biztosan begördült a stúdió elé 5:50-re. Azt, amelyik ingyen javíttatta Peugeot 206-osát a szalonban, mert sosem felejtett el szűk rózsaszín cuccba bújni, mikor ráhajtott egy sziklára és elcsapta a tűzkarikát, vagy hogyishívják azt az izét...
Valahol a Dunakanyarban hagytam el a képességemet, Mounika! Idegállapotba kerültem, és elmúlt. Azóta nincs. Nyista. Kampó. Vége.
Először egy randin bizonytalanodtam el, amikor a férfinép hatására elfelejtettem, hogy kell remegő lábak nélkül kuplungolni. Nem sokkal később, miután végigvezettem fél Európán, a legdurvább városokon is, rájöttem, hogy saját hazám fővárosában mégis félek volán mögé ülni. Külhonban egy román kamionos simán megesz reggelire, mégis jobban idegesít, hogy a belvárosban képtelen vagyok parkolni.
Egy szúnyogmentes nyári éjjelen történt, hogy ügyesen leparkoltam a helyi diszkó előtt, ahol műsorvezetés címszó alatt volt jelenésem, Petyával. Az esemény után Petya nálam aludt (nem kell semmi pluszra gondolni, aludt, na), és mivel én voltam a sofőr, ő a boldog utas, hát már a kora esti órákra vidám részegségbe burkolózott. Ez nem látszott meg a műsorvezetésén, de kapaszkodj! - az autóvezetés is ugyanolyan jól megy neki ilyenkor! Stólbuci csak jelenthet, azzal a különbséggel, hogy (azóta) hites uram nem ül volán mögé ittasan. Kivéve aznap éjjel, 5 kemény percre. És az én könyörgésemre. Mindannyiunk és a többi autóval ott parkoló javára.
Kiérvén a dizsiből ugyanis Férfiasan Vezető Petra csüggedten realizálta, hogy 5-5 cm-re a Pözsótól minden irányban áll egy másik jármű, így aztán vagy beül a kocsijába és színjózanul diszkógömbre töri, vagy meghagyja ugyanezt a feladatot Petyának, aki legalább részeg. Utóbbi könnyebb megoldásnak tűnt, úgyhogy felszólítottam a vállalkozó kedvű személyt, hogy kezdheti a rombolást.
És akkor jött a meglepetés: Petya slusszkulcsot átvette, belibbent a sofőrülésre, fütyörészve egy szempillantása alatt kitolatott, az autón egyetlen karcolás sem esett. Majd kiszállt a kocsiból, rogyadozó lábakkal visszaadta a slusszkulcsot, diszkréten büfizett és beájult az anyósülésre.
Asszem, kellett két perc gondolkodási idő, míg el mertem hinni, amit láttam, de azóta megtanultam, hogy az ilyen meglepetések mindennaposak tőle...
És utána valahogy hová lett a jogos Ítványom??? Miért gondolom, hogy nem megy?
Yokker előtt, mikor még vuvuzelaszó nem színezte a mindennapjainkat, elviselhető volt az élet autómentesen. A fővárosban sokkal kényelmesebb és időnként gyorsabb Békávé válni, vagy bringává menni. A parkolás katasztrófa, a levegő büdös, a dugó kibírhatatlan.
Mégis, nagyon terhes koromban (= 8-9 hónapos hasszerkezettel), mikor moccanni is nehéz volt, nagyon jól jött a fenekem alá az autó, és benne a sofőr, azaz Petya. Honvéd és MÁKkórház, minden nap. Na, az lett volna szép tömegközlekedve. Botkós életünk is így indult, már a kórházból is gépjárművel érkezett haza a kis Csomag Úr, és azóta is szeret autózni.
Budai GyK, Lászlókórház, bevásárlóközpontok, Kismaros és Nagykanizsa, mind-mind csakis autósan Botkósítható helyszínek. És most, hogy Inszájder II. is képbe került, kicsi Petra mélyen elgondolkodhat, hogy leckéket vesz a Budapesti autós közlekedésből a világ legjobb sofőrjétől, aki a hótlazán is precízen vezető Petya.
Ideje lenne. Mármint, ideje mindenkinek lenne erre, de mersze...
Álljon örökül ez a bejegyzés itt annak emlékére, hogy egyszer még tudtam vezetni, most meg épp elmúlt. De újrakezdődik :)