"A TV és a Töki egymást kölcsönösen veszélyeztetik, így valószínűleg előbbi, amiből kettő is van gyerekszinten, felkerül a falra egy időre... A fényoszlop büntibe megy a sarokba, a könyvespolc pedig rögzülve rámerevedik a falfelületre, mint Hannah Montana matrica a nyolcéves kislányok tolltartójára."

Szerintem Botkónak nem ártana beszerezni egy trailert... A kölyök ugyanis halad, de hátrafelé, ami miatt állandó panaszkodás megy, anya pedig folyamatos foglalkoztatásra van ítélve. 

Egy átlagos délelőttön 3 percenként ugrok visszahelyezni a gyermeket a kiindulási állomásra, mivel hiába 5 centire van előtte a csörgője, ő megindul a szerinte helyes irányba, csakhogy egyazon igyekezetében csúszik elfele, távolodva a célponttól, mint a Titanic végén DiCaprio az amerikai partoktól... Már mikor elindul, erősen drukkolok, hogy legalább csak egyszer sikerüljön! Akkor talán rögzül neki a módszer, és legközelebb könnyebben rájön a megoldásra... Hát mindezidáig nem volt így. Szóval gyerek tolat, anya visszatesz. (Kábé olyan ritmusa van ennek a szeánsznak, mint a jó öreg írógépek sorvégi lapelőreugratási technikájának. És számomra körülbelül ugyanennyire szórakoztató is.)

Az még talán hagyján, hogy Botkó visszafelé megy. Nade, hová is megy ilyenkor? A legkülönbözőbb, természetesen tiltott, frászkerülgetős helyekre, ahol a legveszedelmesebb balesetek leselkednek rá: fotel alá, ahol nyilván be is üti a fejét, TV állvány alá, ahol naná, hogy van egy elfeledett konnektor, vagy apa számítástecnikai központnak álnevezett, valójában űrállomása felé, ahol a nagyonértékes mikrofonok és hangkártyák világában Botkó hirtelen új identitást kap: ő lesz az az elefánt, aki a porcelánboltban olyan hatékonyan alkot maradandót... Az előbbi mondat legalább annyira lett hosszú, mint amennyire én vagyok naív: a gyerek feledik évétől ugyanis illő gondoskodni a lakás barátságosabbá alakításáról. Lassú anyu persze azt gondolta: ej, ráérünk arra még!

Nos, tévedtem.

Ma a komódfiók is veszélybe került, valamint kezdem kapisgálni, hogy a kisgyermekes családokban miért nincs az asztalon terítő. Bármi, amibe csimpaszkodni lehet, erősen cool, főleg, ha a csimpaszkodás segítségével további dolgok mozdulnak el a helyükről (értsd: esnek le az asztalról, és mindezek lehetőleg törékenyek legyenek). Persze, én vagyok az idióta, hiszen mi a fenéért teszek az asztalra ilyesmiket egy héthónapos szőnyegcirkáló környezetében...

Eljött hát a nagy pillanat: anya négykézlábra ereszkedik, és körülnéz, vajon mi az, aminek erről a szintről költöznie kell??? Itt egy kiskönyv, ott egy labda... báááár ilyen egyszerű volna! De sajnos nem. Emitt apa gitárja. Nem egy óvott darab, ámde veszélyes, mivel a húrok csuda dolgokra képesek, ha nem zabolázza meg őket az ember. Amott egy konnektor: uzsgyi, vegyünk bele dugót! Ihol meg egy lelógó biszbasz - na, ezekre innentől semmi szükség! Biszbasztalanítást, de tüstént! 

A TV és a Töki egymást kölcsönösen veszélyeztetik, így valószínűleg előbbi, amiből kettő is van gyerekszinten, felkerül a falra egy időre... A fényoszlop büntibe megy a sarokba, a könyvespolc pedig rögzülve rámerevedik a falfelületre, mint Hannah Montana matrica a nyolcéves kislányok tolltartójára. Már csak a terítő van hátra: nos, a nappaliból az asztali futó időlegesen felfüggeszti sporttevékenységét, és átmenetileg dobozi pihenő pozícióba helyezkedik. A komódok fiókbilincset kapnak, és nagyjából ennyi.

A tolató Cummancs így már bátran közlekedhet lakásszerte, és a gravitációval kapcsolatos komoly kutatásait egy ideig kénytelen az etetőszékből suttyomban földre dobált tárgyak megfigyelésére korlátozni.

Trélert ugyan nem kap, de további tudományos munkáját támogatjuk és figyelemmel kísérjük, valamint ebben a blogban folyamatosan be is számolunk róla.