Itt Yokkermokk.

Panaszládikázni jöttem, mert anyáék ma tök izék voltak. Délelőtt épphogy beájultam a jól megérdemelt cummognivalón, amikoris kivettek az ágyamból, amit én természetesen a szokásos vuvuzelasztikus méltatlankodással fogadtam. Naná, érted, pont kezdtem egy kiadós pakolásról álomképeket pörgetni, erre tessék. Az ember gyereke így veselkedjen neki a délelőtti vacAkolásnak...

Aztán persze kiderült, hogy mire fel ez a nagy felzavarás: el kell menni megnézni a Mancit - mondta az apa. Csak abban reménykedtem, hogy ez a Manci valami tuti csaj, ha már így le kellett mondanom miatta a szunyókáról, de sajnos anya kiábrándított, hogy a Manci a tesóm. Mondjuk ez tök gyanús, mert akinek van tesója, az általában egy háztartásban lakik az illetővel, én meg elég sokat vagyok itthon, mégis: egyetlen árva Mancit se fedeztem még fel semelyik sarokban, pedig gyakran körülnézek, elhiheted...

Apa beszerelt az autóba, ahogy szokott, aztán elpilledtem, úgyhogy mire feleszméltem egy hatalmas épületkomplexuS vagy mi előtt álltunk, és az anya arról magyarázott, hogy én is jártam már itt párszor, csak nem emlékszem. Rögtön tiltakoztam, hogy dehogynem! - persze ez kamu volt, és különben szerintem anya összetéveszthet valakivel. Naná, hogy nem jártam még ott, én biztos megjegyeztem volna azt a helyet, ilyen félhomályos hintaszékes cucc, egy néni ücsörög bent, és egy szerkezetet nyomkod, ami meglehetősen goMbterhelt. Mindenesetre anya vízszintes lett, apa meg én pedig a hintaszékbe ültünk, és onnantól nemtom, ők mit csináltak, de én egy félórát cummogtam a helyszínen szerzett szalonNAcukor papírjával. Időnként felnéztem, de semmi érdekes nem volt, azon kívül, hogy egy TV-n feketefehér meg narancssárga képeket néztek egy ilyen érdekes nonfiguratív alakzatról. Gondoltam, milyen hülyeség ezért idejönni, három perc alatt különbbet tapicskolok kajás kézzel az etetőszék tálcájára, de ők mégis el voltak ámulva a mocorgóstól, és elérzékenyülve gyönyörűnek, meg aranyosnak nevezték. Furák néha, meg kell hagyni...

Mellékelek egy ábrát erről a Manci nevű nonfiguratívról azért, ha már egyszer ennyi macera volt vele...

Aztán egész délután olyan helyeken jártunk, ahol csomó színes pakolni meg néznivaló volt, és az apa elmagyarázta, hogy nekem veszünk autósülést. Hiába próbáltam felhívni a figyelmét, hogy ejnye, fater, most is abban ülök, minek nekem másik??, ő kitartóan azt állította, hogy ez szükséges. Majd nem sokkal később egy csomó babakocsit is végignéztek, ami megintcsak a józan ész határát súrolja: mégis minek nekem két, azaz kettő ülés egy babakocsin?? Igazán kedvesek, hogy ilyen alternatívákat ajánlanak, de bőven elégedett vagyok a jelenlegi kékkel, abban is hatalmasakat lehet méltatlankodni meg nézelődni. 

Hazafelé még kiosztottam anyát, hogy erre semmi szükség nem volt, aztán jobbnak láttam egy kis teán becummogva horpasztani egyet. 

De most komolyan, anyáék megzizzentek. El is veszítettem az összes illusztrációmat azzal kapcsolatban, hogy ők lehet, mégiscsak okosabbak... Még szerencse, hogy itt vagyok, és időnként kontrollálom a szitukat, különben ki tudja, mi lenne itt???

Az este neurotikus pontja az volt, mikor anya azt találta mondani a Mamikának a telefonban, hogy a "második unokátok". Komolyan fontolóra vettem, hogy meghibbantak. Szerinted szóljak, hogy csak ők vizionálnak Mancit, mert én esküszöm, egyet se látok?? 

Még meggondolom. Most inkább bepótolom a délelőtti szunyálást, mert holnap reggel hatkor fel kell anyáékat ébresztenem. Nem tudom, miért ragaszkodnak ehhez, és néha tök nehezemre esik, de a kedvükért kitartóan kiabálok pontban hatkor.

Úgyhogy csá,

a Cummancs.