"Gondolom, minden kisgyermekes családban van egy "még bevállalható" amortizációs index, ami megmutatja, bizonyos életszakaszokban mennyi a megengedhető tönkretevés adott háztartáson belül. Szor kettő, vagy három - ezen változó a gyermekek számától függ."

Jóideje nem tudósítottam már az aktualitásokról, de erre nyomós alibim van ám. 9 kilót nyomós. Botondnak hívják, és állandóan mászkál. Mindenfelé. Többnyire ráadásul a tiltott helyek felé, a(z) - eddig azt hittem, biztonságos - lakásban. Ilyen csudaizgi helyek a félméteren lévő fali konnektor, vagy a padlóig lógó design-tükör, ami mögé minden alkalommal be kell kukucskálni, hátha van mögötte valaki tényleg. Anya frásztkapási gyakorisága egyenesen arányos a gyermek haladási sebességével, ami viszont napról-napra javul. A legjobb részideje 5 méteren 3 mp. Mármint, a gyereknek. És ez komoly.

A ruhaszárítóra felcsimpaszkodás, a kádban álldogálás, és a fel sem tudom sorolni, mennyi őrülten veszélyes tevékenység ellen úgy védekezek, hogy becsukom a nappali ajtaját. Onnan aztán se ki, se be. Anya se. Így alakult ki az egész napos szőnyeg tetejére rittyentett szimbiózis, amely többórásra nyúló szeánsz csakis sétával, vagy alvással szakítható meg. Addig anya táplálkozik (igen, séta közben is), vagy zuhanyzik, és/vagy háztartást vezet. Utóbbiakat szigorúan itthon, a környék lakosainak megnyugvására.

A szőnyegen felhalmozott tárgyak azonban csodát rejtenek! Ha azt hittem, hogy a gyereknek játékboltban vásárolt szórakoztatási kellékre van szüksége, hát tévedtem. Még szerencse, hogy sosem hittem azt. Hanem nem.

Ugyanis, a gyereknek - egészen friss megfigyeléseim alapján - a következőkre van szüksége ahhoz, hogy lekösse magát: a) apa szemüvege, b) anya laptop tápja, c) anya telefonja, d) apa telefonja, e) a és b egyszerre, f) az összes többi, felváltva. De minimum a szemüveg. (Szegény keret, egy hete adta fel végleg, így Petya mától vadiúj, és szerinte gigaronda barna kerettel villant.)

A Töki nagyon válogatós. Nem felel meg neki bármilyen játék; a legtutibb, ami csillog. A ShowMustGoOn már egy ideje átörökítődött az eggyel ifjabb generáció rácsos ágyára, míg a Gyanúsítottak társulata a sarokban várja, hogy felszámoljuk a tárgyalótermet, egészen augusztusig. (Akkor költözik ugyanis az új bíró az épületbe.) Yokkernak van ugyan saját mobilja is, de az nyilván meg sem közelíti az igazit, és ezt a gyermek cirka 5 másodperc alatt levette. Sőt, azt hiszem, annyi sem kellett neki: a gyártók minden igyekezete ellenére a Cummancs egyszerűen fel sem fedezte az utalást a mobiltelefonra abból a színes, műanyag, sokgombos, villogó masinából, amit játéktelefon néven helyeztek forgalomba  a tervező-kivitelező gondos eljárás után. Ennyit a gyerekeknek készített átverésekről...

Mivel a saját, használatban lévő készülékemet mégsem engedhetem a nyálcunami martalékául, utolsó kétségbeesésemben előkotortam a régesrégi szonierikszonomat, és az elfuserált akksi segítségével életet leheltem bele (tudván, hogy néma kijelzővel a siker kizárt). Így azonban, a hosszas küzdelmek árán újraélesztett készülék körülbelül 40 másodpercre lekötötte a cummadékot, mialatt sikeresen kikapcsolta a hangszóróját, így ítélve "majdnemörök" némaságra a szerencsétlen jószágot. Mindeközben azonban meg talált szólalni az IGAZI, működőképes telefonom, így aztán a tökéletesen kitervelt elterelő hadművelet egyetlen másodperc alatt vérzett el teljesen. Töki radarja levette a szitut, és abban a pillanatban vetődött az asztalon villogó telekommunikációs eszközre, okozva ezzel dupla bánatot nekem: egyrészt, hogy lerombolta a tökéletes terv illúziómat, másrészt, hogy mostaztán - félelmetes nyálelválasztásának köszönhetően - végleg elkaszálja az anyját a külvilágtól. 

A terv tehát nem jött be. A telefonom viszont megúszta (szó szerint), és azóta a komód tetején lakik, ahová még a legnagyszerűbb kilenchónaposok sem tudnak felmászni. 

A drága elektronikus kütyük (lásd: távirányítók, kábelek, mikrofonok, processzorok és laptopok) legalább olyan izgalmas felfedeznivalók egy álldogálóművésznek, mint a vizipipa szipkája (zsinórral persze, hiszen az csillog is), vagy a műanyagba palackozott házibor. Most vagy az van, hogy a Yokker kiszimatolja a káros cuccokat és kifejezetten ezekre megy rá, jobb hamar túlesni alapon, vagy pedig tényleg olyan baromi érdekes egy palacknyi sötétpiros lötty??? 

Nem beszélve a radiátorról, ami csakis a tűzforró állapotában elég barátságos, de akkor nagyon. Tökkencs erősen kedveli. Mindezt kifejezendő, Uri Gellert is megszégyenítő elszántsággal odamászik, feltámaszkodik rá, és beszél hozzá, időnként puszilgatja is. A tenyere piros a forró fűtőalkalmatosságtól, de ő esküszöm, meg sem érzi! Félelmetes. És szereti. Minden helyiségben megtalálja, és boldogan üdvözli a vasbarátot, és hiába barikádozok ezerrel, mindig megoldja, hogy közelről ölelhesse...

A laptopom egere időnként last minute módon menekül csak meg, a piros pöttyös kávésbögrémet  pedig egy tisztességes biztosító már semmire sem tartaná. Akkora veszélyeztetettségi rátája van, mint ide Los Angeles...

A használati tárgyainkra komoly veszélyek leselkednek tehát, elsősorban a fenyegető szökőár, ami a fogzás problémaköréből eredeztethető (aprópó, kisfiam, mikor bukkan végre elő a Tutkó Botkó Protkó???), másrészt a Tökkencs kezecskéi árthatnak nagyot, melyek nem eléggé kifinomult technikájának köszönhetően az apróbb-sérülékenyebb eszközeink a gyermekvállalás martalékává lesznek. Dehát ez van. Gondolom, minden kisgyermekes családban van egy "még bevállalható" amortizációs index, ami megmutatja, bizonyos életszakaszokban mennyi a megengedhető tönkretevés adott háztartáson belül. Szor kettő, vagy három - ezen változó a gyermekek számától függ. 

Nálunk augusztusig csak egy barbárt kell túlélnie a szenzitívebb alkalmatosságoknak, aztán sorsukat a jövőre bízzuk, teljes megadással. Ha ez így folytatódik, pár év múlva a bútorokkal együtt anya hátát, apa térdeit, és a legutolsó csavarokat is cserélhetjük majd... 

De hát ezt akartuk, nem? ;-)