Smink nélküli, natúr mama vagyok, aki csakis otthon hozza világra csecsemőjét, azonnal sikeresen és boldogan szoptat, minden gond nélkül ösztönösen hordozókendőbe köti. Minimum tíz évig szoptatok, majd csakis bio alapanyagokból főzök, és csupa természetes anyagból készült ruhát adok a gyerekre. Mosható pelust is csak textilt használok, mosószappannal és ecettel mosok, emellett üde, friss, kipihent vagyok, és beteljesítem a szórakoztató feleség - kiváló anya - lepedőakrobata szentháromságot.
Naná...
A gyengébb idegzetűek nyugodtan ugorják át ezt a posztot, mivel rám egyáltalán nem jellemző, komoly stílusban küldök el benne embereket messzire. Akinek nem inge, ugye...
Szóval gondolkodom. Valamiféle számot vetés lehet ez, illetve rákészülés a következő szülésre-szoptatásra, az első hónapokra.
Azon gondolkodtam először, hogy Botkóval hogyan volt, és ez mennyiben fog módosulni A Mancival. Nyilván nagyonis, mert kevesebb lesz az időm, több a feladat, viszont rutinosabb leszek, és reméljük, kevésbé paráztatható. Nem, mintha Yokkerral túlpara lett volna minden, de azért az EEG, aztán a vérképmizéria jócskán felültette híresen kisimult idegrendszeremet. Ezt, ha lehet, most kihagynám :)
Végülis egész jól haladok: egyáltalán nem aggodalmaskodom a terhesség miatt. Pedig próbálkoznak rendesen :) A mai tarkóredőmérésen például a "hűha, épphogy utolsó pillanatban vagyunk" - kal kezdték, aztán, mikor látták, hogy ez nem jött be, elhangzott a "sajnálatos módon elég mélyen tapadt meg a lepény, közel a méhszájhoz" kezdetű mondat. Erre én elégedett rutinnal csak annyit mondtam: ó, az a legkevesebb, úgyis császár lesz, hiszen az első is az volt. A nénike még igyekezett zavarba hozni egy "miiiéééért volt császáááááár???" típusú szemöldökfelhúzgálós keresztkérdéssel, de mikor szakmai magyarázatot is kapott rá tőlem, abbahagyta...
Az különben nem olyan kibírhatatlanul bosszantó, ha egy egészségügyben dolgozó, akinek végülis valamennyire rálátása van, megkérdezi, miért nem hüvelyi úton született a fiam. Ám a sarki fűszeresnek, a gyógyszertárosnak, a szomszéd néninek, a játszótéren bárkinek, a Józsibácsinak, de még ha akarom, a közelebbi ismerőseimnek is: semmi köze ahhoz, hogy van-e tejem, és hogy természetes úton szültem-e...
Valahogy a barátnőm nagyijától nem tudtam rossznéven venni, mikor huncut mosollyal a szeme sarkában úgy engedett el szülni, hogy "aztán ne vacakolj sokat, nekem az első másfél óra volt, a másodikhoz meg már egy óra sem kellett..." Mert tudom, hogy csak jót akart, még ha az ő gondolataiban a császármetszés egyenlő az orvosi műhiba fogalmával is, és szerinte ez nem igazi szülés. Tőle nem veszem rossz néven, mivel elszigetelten élt mindigis, nem ismer másfajta életet, neki az az egy, az övé a helyes út. Nem az ő hibája, hogy nem tárult ki számára a világ, és az ő korában az volt a természetes, hogy az emberekben nincs semmi nyitottság.
De azért kicsit el van tévedve a bolygó. Botkológiai első sétáink másból sem álltak, mint hogy kivétel nélkül mindenkinek magyarázkodtam, miért szültem császárral, és hogy igen, szoptatok, nyugi. Nem is értem magamat, miért nem küldtem el a világ másik felére azokat, akik tökismeretlenül is egyből számonkérték rajtam szuperanyaságom, mintha olyan létezne egyáltalán, és ez lenne a két fő mércéje. Igazából rutintalan voltam, naív, és ettől túlságosan őszinte: az első körben kellett volna offolnom ezeket egy "kösz, viszlát"-tal, vagy visszakérdezni az aranyérproblémákra, esetleg a potenciára, vagy hüvelyszárazságra. Hiszen ez körülbelül annyira intim téma, és szintén kábé ugyanennyire tartozik másra. A mellem kapacitása totál az én, meg maximum a férjem dolga. Ehelyett szabályosan védekeztem, kimagyaráztam, mentegetőztem... Miért is?
Két dolgot gondolok ezzel kapcsolatban: az egyik az, hogy igen, köszönöm, az LLL nélkül is tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy az anyatej a legeslegjobb táplálék egy csecsemőnek, már amennyiben annak VALÓDI tápértéke van, és az édesanya képes szoptatni. Nyilván egyetértek abban, hogy tegyen meg mindent egy nő azért, hogy a kisbabáját anyatejjel táplálhassa, és komolyan hiszem, hogy igenis egy-két kivételtől eltekintve minden nő megpróbálja, akár kínozza is magát, akár mindezt hosszú hónapokig, csak hogy a legjobbat adhassa a gyerekének. Hiszen vigyázott rá 9 hónapig, most is mindent megtesz azért, hogy a kicsinek a legjobb legyen, mégis hogy a jó francba feltételezi azt bárki is, hogy DIREKT nem akar szoptatni? Nem egy nőt láttam ebben tönkremenni, zöldre kínozták magukat, depresszióba estek, és mikor végképp nem ment, nekiálltak mentegetőzni, hogy végülis miért jött képbe a tápszer. Eszem megáll, hogy bárki pálcát törjön az ilyen nők felett! Mert elenyészően kevés az a nőnemű lény, aki annyira önző, hogy a melleit féltse, és emiatt direkt apassza el a tejét. Sok, rengeteg, milliónyi oka lehet, miért nem megy. És van olyan is, akinek megy - mégis, más okokból kell elkezdenie pótolnia az anyatej mellett. Rosszul vagyok attól, hogy ezekben az anyákban miért kell halálos lelkifurdalást generálni, és állandóan beszólogatni nekik, amitől végképp csődtömeggé avanzsálják saját magukat, és ettől megkeseredett, önbizalomhiányos, stresszes anyákká válnak.
Kész vicc, hogy a nemrég szült unokahúgom férjét elküldte üres kézzel a patikus, mondván, ha nincs felírva, ő nem ad tápszert, próbálja meg anyuka szoptatni a kicsit. Mégis ki a fenének képzeli ez magát??? Majdnem én indultam el helyretenni a "kedves" hölgyet, hogy köszi, a húgi bőven elmúlt 18, és el tudja dönteni, mit szeretne kezdeni a babájával. MÉG nincs elég teje, és nem akarja szadizni a picit, mellesleg, akárhogy is legyen, a patikusnak akkor is kuss a neve és minden kérdés nélkül adjon egy doboz tápszert. Ennyi. Ez a dolga. Senki nem kérdezte a véleményét, a tanácsait is nyugodtan megtarthatja. És húgi köszöni szépen, azóta boldogan szoptat, csupán szeretett volna nyugodt lenni, hogy ha mégsem megy, akkor sem fog éhen veszni a csecsemője. Ezek után (és amúgy is) az elsőszámú tanács, amit kapott tőlem: "Csak és kizárólag édesanyádra hallgass!!! Még rám se. Ő fogja a legjobb tippeket adni; nem a védőnő, nem a gyerekorvos, és nem a mindenhonnan összeolvasott, szuperanyuk által kiszínezett tökéletes sztorik, amitől csak baromi frusztrált lesz minden friss anyuka."
A másik, amit gondolok, hogy ÉS HA NEM ÍGY LENNE??? Mármint, ha én önző és szemét módon, valamiért úgy döntök, hogy utálom a fájdalmat és tessék engem megcsászározni, vagy nem izgat ez az anyatej téma, én márpedig tápszeren nevelem fel a gyerekemet? Mégis ki a jó fenének mi köze hozzá, és pláne, mi a bánatért fáj ez NEKI??? Most őszintén, nem baromira mindegy, hogy a két házzal arrébb lakó Erikának miért kellett császárral szülnie??? Miért ítélkeznek emberek a másik felett, miért rögtön a legrosszabbat feltételezik, és miért nézik egymást teljesen tök hülyének?
Egy dologra jutottam: önigazolásképpen. Ugyanis, ha a másik ezt és ezt elcseszte, akkor én nyilván ezt nem úgy, hanem jól, tökéletesen csináltam, és csak egyetlen jó és helyes és járható út van, az enyém. Slussz-passz. Én tehát minta, hiper, szuper klassz anya vagyok, aki a legjobban csinálja, jobb az x-nél és szebb az y-nál.
A másokra lefelé nézés tesz minket vajon magasabbra??? Idiótizmus. Röhej. Pedig így megy ez.
Nők elképesztő vehemenciával esnek egymás torkának ezekben a kérdésekben. Például Fehér Anna 52 évesen várandóssága kapcsán is, amihez megintcsak senkinek semmi de semmi köze, és pláne, senki nem ismerheti az előzményeket. Én a részemről minden jót és sok boldogságot kívánok nekik a születendő gyermekükkel, valamint igenis hosszú életet, egészséggel.
A következő nagyon hasznos meglátást egy blogon olvastam, szintén egy kismama billentyűzetéből származik:
"Nem ítélkezem sem mások, sem magam fölött. Ez nem az én dolgom. Inkább a szívemre hallgatok, és megértést gyakorlok."
A hangsúly a sem magam fölött-ön van: bizony, ezt is meg kellene tanulnunk.
Hát, nagyjából ennyi. Előre leszögezem, hogy A Manci születése után az "ugye természetes úton született?" kérdésre a válaszom: "Igen, egy óra alatt vajúdással együtt, és két perccel később szoptattam, megevett rögtön 80 millit, majd megköszönte, felállt, és befeküdt a kiságyába."
A "Van tejed?" kérdésre pedig gondolkodás nélkül, csípőből tüzelek.
Én előre szóltam :)
