Majd akkor úgy lesz, hogy nem ülünk ám itthon, hanem jövünk-megyünk. Szokja ez a gyerek a közlekedést, mert nehogymár miatta bezárkózzunk! Hiszen annyi gyerekbarát program van, és annyi jó hely, ahová kisbabával is simán lehet menni, nyilván mi ahová csak lehet, ellátogatunk majd. - gondolja a naív anyuka és apuka.
Az igazság az, hogy a franc se gondolta, hogy létezik bébi a Földön, aki gyűlölködik a babakocsira, és ha belekerül, először csak lilára ordítja a fejét, majd hirtelen nem vesz levegőt, és várja a hatást. Nem marad el, ez garantálható...
"Nem igaz, hogy az embernek nincs öt perce egy kisbaba mellett magára, hiszen zuhanyozni sittysutty le lehet, egy borotvával a szőrtelenítés is pikkpakk megoldható, a fodrász háromhavonta simán belefér, a kozmetikus is. A manikűröst és a pedikűröst meg hírből is alig ismerem, hálistennek sosem volt rá szükségem."
Ebből a megvalósulási faktort nem merem ideírni, legyen elég annyi, hogy Töki és én összeköltöztünk a nagyágyba, és volt olyan nap, mikor Petya este hazaérkezve kivette a kezemből a csemetét, hogy igyak valamit... Hurrá, fitt anyuci :)
Aztán nem a gyerek javult meg, hanem a szülei lettek némiképp immunisak szegényre: már nem volt tragédia, ha sírt a Vuvuzela, az az öt perc kibírható, míg anya reggelizik, főz, vagy épp fogat most. A többi időben úgyis élelmezés folyik, Cummancsoskodás, szeretgetés, összebújás. És a séták is megoldódtak a jó öreg Kenguru nevű szerkezet segítségével :)