Áldott állapotom kilencedik hónapjának vége felé sokszor megpróbáltam elképzelni, hogy milyen érzés lehet a szoptatás. Persze ez lehetetlen, mert akármennyire igyekszik az ember, egészen addig nem derül ki, amíg élesben meg nem tapasztalja. Ez szavakkal nem írható le, még körül sem nagyon, és úgy egyáltalán: a szoptatás olyan, mintha... - kezdetű mondatoknak nagyjából nincs értelme. Majd megtudod, édes lányom, azt jóvan.
Azzal valahogy nem különösebben foglalkoztam, hogy lesz-e majd tejem, és sebes mellbimbóm, mert egyrészt teljesen biztos voltam benne, hogy ez nekem menni fog, másrészt ha valami végzetes oknál fogva mégsem sikerült volna, hát azt sem éltem volna meg világvégének. Nagyon nyomatják mostanában a szigorúan csak anyatejes táplálást, de könyörgöm, minek növelik a lelkifurdalást még nagyobbra azokban a pórul járt kismamákban, akiknek valamiért nem megy?? Megpróbálta, biztos nem direkt nem akar tejet termeli, nem megy és kész. Na bumm.
Szerencsére lett is tejem, megy is a szoptatás, persze nagyon vidám dolog, hogy a sarki fűszeres is minden szégyenérzet nélkül kérdezi meg, van - e elég tej... Valahogy az ember nem szívesen értekezik idegenekkel a melle kapacitásáról, na. Még akkor sem, ha erre a szervére egy ideig kizárólagosan élelmezési célzattal képes gondolni. És még akkor is, ha amúgy minden szívbaj nélkül szoptat bárhol nyilvánosan, mert amúgy tényleg csak egy mell, minek ezt ragozni. De a kajálás a gyerek joga bármikor és bárhol, beszélgetni róla más tészta.
A fejni - nem fejni témakör egyenesen az őrületig fokozható, ez mostanra kiderült. Még terhesen elhatároztam barátnők tanácsára, hogy márpedig nem fejek, mert a cici okos (még jó, hogy a férfiak ezzel nincsenek tisztában, különben állítólag félnének tőle...), tudja, mennyit kell termelni, beáll az egyensúly és onnantól rém kényelmes életünk lesz. Tartottam is magam nagy erőkkel ehhez, pedig kérem szépen, tényleg nem volt könnyű.
Vegyük mindjárt a védőnőt. Nagyon kedves teremtés, de (maradjon köztünk) olyan érzésem van legtöbbször, hogy a tankönyvben olvasottakat meséli vissza, tapasztalat nélkül. Lehet, hogy nincs igazam, viszont akkor meg valószínűleg az én fiam egészen speciális, mert eddig amit kérdeztem tőle, arra nem kaptam használható tippet. Bezzeg amit nem kérdeztem, azt megtudtam még egyszer. Így a fejéssel kapcsolatban is. Hiába mondtam, hogy egyrészt nem szeretném erőltetni, másrészt csak úgy próbaként kísérleteztem vele és nekem nem megy, ő elengedte a füle mellett, és vidáman bizonygatta, hogy az milyen jó.
Anyósom (aki egyébként nagyon jófej, félreértés ne essék, igazán kedvelem) volt a következő, mikor meglátogatott minket. "Ez a kisfiú sokat sír ám, nem lehet, hogy éhes?" Nem. Most evett. Negyven percig. Nem, olyan nincs, hogy nem elég erős a tej, ez csak legenda. Igen, próbáltam fejni. Nem, nem megy. Igen, tuti nem éhes. De értsd meg, nem tudok fejni. Oké, megint megpróbálom. - és megpróbáltam. És mi lett? Hát naná, hogy nem ment.
Biztos voltam benne, hogy a gyerek nem éhes, mivel ennek vannak bizonyos tuti bizonyítékai, ismérvei, amiket Botkó mind gyönyörűen produkált. Így aztán mikor már anyu is azzal jött, hogy "Nem lehet, hogy éhes?", valóban elárulva éreztem magam. Előkerült a mérleg (amit pont a paráztatás miatt mellőztem addig), és természetesen azonnal be is paráztam, hogy kicsi fiacska nem hízik megfelelően, és akkor most biztos, hogy el fog fogyni, át fog látszani, zörögni fognak a csontjai, és ő lesz az első szopizva cicin éhen vesző csöppség széles-e-Budán.
Elkezdtem ámok-tejszaporítani. A sarki gyógyszertáros néni lett a legjobb barátom, minden nap negyedórát értekeztünk arról, hogy nála hogyan volt a fiánál, a lányánál, melyik készítményt hogyan kell hatékonyan alkalmazni, és vittem-e már a homeopátiás szóróanyagból is, hogy át tudjam alaposabban tanulmányozni. Még az erre vonatkozó szakirodalmat is kölcsönadta. Ittam teát, kétfélét. Szedtem bogyókat, amik mellé tilos mentolos dolgokat fogyasztani, emiatt egy speciális fogkrémre is beruháztam (aranyárban mérik). Aztán kapszuláztam is, és végül nagyon nehezen, nagyon utálva az egészet, rácuppantam a "Riskagépre". Én lepődtem meg a legjobban, mikor működött...
Amikor elfogyott alólam a paráznivaló, és végre megnyugodtam, hogy a tejtermelésemmel az égvilágon semmi baj, a gyerek nem készül éhen halni, jött pár stresszmentes hét. Aztán nem hiszed el, de az egész kezdődött elölről! Naná, mert léteznek ezek az úgynevezett növekedési ugrások, amikor pár napig többet eszik a kis szippantyú, felszaporítja az adagot, aztán újra beáll a rend. Nekem ezt is sikerült túlaggódnom, ezért persze, hogy megint vad kalkulálásokba kezdtem, és olyan ügyesen kételkedtem saját magamban, hogy a kiegyensúlyozott másik felemet is sikerült megingatnom.
Egy bágyadt augusztusi estén meggyőztem róla, hogy a gyereknek márpedig tápszeres kiegészítésre van szüksége. Addig töprengtünk, míg elhatározásra jutottunk: bekeverünk egy adag cuccot, és ha elfogadja, akkor éhes. Ha nem, akkor más baja van. Eredmény: úgy bepuszilta a 80 milli tápszert, hogy izgulhattam végre máson... konkrétan, hogy visszajön-e egyben az egész. De nem jött, hanem egy vidám büfit követően Botkó ásított párat, majd kalimpálás nélküli mély álomba zuhant és fel sem ébredt reggelig.
Döbbenet.
A fiam éhezik! - vettem tudomásul lemondással... Mégiscsak vége a világnak, akármennyire igyekszik a Greenpeace... Hát hol van az igazság? Nem volt elég a cukorbaj?És különben is, nyolcadikban miért nem velem táncolt a Geri a banketten??? Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?? - ástam magam kedvenc szokásomhoz hívem még mélyebbre, szinte lubickoltam az önsajnálatban... Néhány napig kétségbeesetten tápszereztünk, mikor egyszercsak rájöttem: a fiam NEM éhezik! Csak olyan, mint az apja: amit elé raknak, azt utolsó szemig megeszi. Feladatnak tekinti, és teljesíti. De ha kevesebb van, akkor simán beéri annyival is. És mire a gondolatmenet végére értem, újra utolértem magam MELLesleg is - így történt, hogy lejöttünk a szerről.
A Töki slank. Tudomásul vettük. Nem tudom, kitől örökölte, de nem dagi baba. Formás, gyönyörű, izmos, arányos bébi. És karcsú. Szűk csípő, deltás vállak. Igazi férfi-forma :) Sima anyatejes vacsitól is tökugyanannyit alszik, mintha teletömjük tápszerrel... És ugyanolyan elégedett. Persze nem mondom, hogy sohatöbbet, mert nagyonis megnyugtató dolog tudni, hogy ha nincs más, akkor tápszerrel is ugyanolyan szépen felnő az a gyerek. De ha lehetséges, nem kívánom magam többet kikészíteni idegileg ilyen baromságokon, nem fogok naphosszat fejni, mert van jobb dolgom is, és nem hiszem magamról azt, hogy a világ legbénább anyukája vagyok, ha nem küzdök körmömszakadtáig az anyatejért.
Bármire képes lennék ezért a kis szuszogó csomagért, de van egy határ, amin túl már nem használok, hanem ártok a folyamatos megfelelni akarásommal. Úgyhogy visszatértem a kezdetekhez: elhiszem, hogy én csinálom jól, mert én vagyok az anyukája, és mindenki máshoz képest helyzeti előnyöm van, mikor eldöntöm, hogy az én gyerekemnek mi a legjobb. És ahogyan döntök, a biztosan a legjobb döntés. :)
