"Megérkezett, önhatalmúlag határozva születési dátumáról, és csupa páratlan számmal jelölt napot kiválasztva, páratlan órában és páratlan percben Lakatos Franka Dea, a leggyönyörűbb göndör fekete hajú kislány, akit valaha láttam! 2011. július 21-én, 11:49-kor tudatta mindenkivel, hogy nem örül a fényes-hideg műtőnek, de köszöni, jól van, és kérne egy kis kaját, ha lehet :) "
Az úgy volt, hogy elhatároztuk: elutazunk apósékhoz. Az utolsó nagy túra szülés előtt, utána nem rohangálunk. A fennmaradó két hétben bébiszittert fogadunk, kitöltjük a köldökzsinórszerződéses papírokat, összerakjuk a kórházi csomagot, elhozzuk a kiságyat,és várunk. Szerintem sejted, hogy nem így lett...
A bébiszitter - jelölt ugyan eljött szerdán, de aznap este majdnem elpukkant a hasam. Ez persze csak másnap derült ki, mert nekem fogalmam sem volt, milyen egy masszív méhösszehúzódás, ami ugye a "fájás" maga. Utólag megtudtam, hogy nekem olyanom volt ám :) Ugyanis jött ez a hidegfront, minekutána a Tescos pénztáros néni fejcsóválva annyit mondott szerda délután: Aranyom, ez a gyerek nem marad már bent sokáig, nekem elhiheti! Akkora hasa van, hogy az hihetetlen, és még tetejébe ez a hidegfront is...
Naná, hogy megsértődtem. De nem csak rá, mert másnap reggel a kórházban a dokim is így fogadott: "Nem tetszik az arca, ezt még ma meg kell csinálni!" Ha nem tudtam volna, hogy a hasamban lévő gyerekre gondol és a sürgősségi császárra (tök hülye neve van, mintha azonnali uralkodóvákoronázásra utalna), tuti arra jutok fejben, hogy mivel extrém rútul festek, muszáj azonnal arcplasztikázni, vagy rosszabb esetben arcátültetni rajtam. Szerencsére "csak" szültünk. Egyazon igyekezetemben kiszóltam a szülőszobából a folyosón várakozó legszűkebb családomnak, Petyának és Botkónak, hogy "szülünk", és megadóan bebattyogtam a legközelebbi előkészítőbe.
Ott aztán végre volt időm pánikba esni. Az egész világ aznap szült, így rengeteg időt vett igénybe, míg bekerültem a kés alá. A nálam ilyenkor szokásos ámok-telefonálásba kezdtem, hívtam mindenkit, aki eszembe jutott. A frászt hoztam több barátomra, mikor elváltoztatott (különben dehogyis, csak halálra rémült) hangon elhadartam, hogy mindjárt szülök, és én erre most nem vagyok felkészülve. egyébként sincs még otthon a kiságy, a kórházi csomagom sincs összerakva, a mini bébiruhák sincsenek mind kivasalva, és nem akarok zsibbadt lábakat, oxytocint, és szükségem van a következő napokban is a hasizmomra. Tökegyedül vajúdtam, erre azért így utólag büszke vagyok - bár az igazsághoz tartozik, hogy azt, hogy vajúdtam, is csak utólag tudtam meg. Akkor sima "szét akar repedni a hasam, és vajon kik és miért szúrkálják késekkel??" érzésem volt, ami arra utalt, hogy az első szülésnél ejtett varrás mentén szépen nyílni kezdett a puttonyom. És nem a helyes irányba...
Hiába, no: varrás mentén repedtem. Nem is kicsit. Olyannyira, hogy hála a hashártyámnak, még élek, de mire a Legjobbdoki kivette Frankuszt, már csak egy sejtsoron múlott, hogy még itt vagyunk.
Ugyanakkor: ITT VAGYUNK!!! :) Megérkezett, önhatalmúlag határozva születési dátumáról, és csupa páratlan számmal jelölt napot kiválasztva, páratlan órában és páratlan percben Lakatos Franka Dea, a leggyönyörűbb göndör fekete hajú kislány, akit valaha láttam! 2011. július 21-én, 11:49-kor tudatta mindenkivel, hogy nem örül a fényes-hideg műtőnek, de köszöni, jól van, és kérne egy kis kaját, ha lehet :) 51 centis és 2790 grammos csomagnéniként elvitték megfigyelni, mert azért mégiscsak nem járja 35. betöltött hétre születgetni, de estére már hozták is csemegézni az anyájához.
Ezt a blogbejegyzést hetek óta írom. A kétgyerekes anyaság a legjobb dolog a világon! És a legstrapásabb is :) Legalábbis blogot írni mellette elég necces vállalkozás. De sebaj, majd belejövünk :) Napirendet teremtünk, időt szakítunk, összeszokunk. Örülünk.
NÉGYTAGÚ CSALÁD vagyunk.
