"A békés Cummancs ugyanis nem gondolta, hogy annak a csokiizének arca is van, és mikor megpillantotta a fejszerkezetet, örökre azt hitte: kinyírta a Télapót. Állítólag ez nálunk családi tradíció: Petya élénken emlékszik rá, hogy ez a történet a régmúltban már egyszer minimum lezajlott, valahol 1980 környékén, Nagykanizsán. Így nagyképűen kijelenthetem: mifelénk a Mikulás-Kimúlás hagyomány. "

Az életünk érdekesebbnél érdekesebb események sorozata! Annyira sok minden történik, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Minden nap hoz valami új élményt... Soha nem unatkozunk.
Például ma Petya felfedezte, hogy új dal van a pelusos dobozon... 

Nem hittem a fülemnek, amikor beszámolt róla, de a hír igaz: a Déemmes pelenka dobozán immáron lecserélődött a dalocska. Hihetetlen, nemde? Hogy mik nem történnek? Micsoda változás, mekkora flash? Mostantól akármi bekövetkezhet, ha már a pelusos dobozon lévő kétsoros kotta sem a régi. Csuda izgalomba jöttem, azonnal mentem is csekkolni, hogy esetleg nem kamuzik-e. És nem! Valóban, a dal nem a régi. Ez egy új. 
Hát nem fantasztikus??? 

Azért ennél sokkal jelentéktelenebb dolgok is történnek velünk... Például két évvel a polgári esküvőnk után végre gatyába ráztuk magunkat családostul, és az egyházi szertartást is bevállaltuk. A gyerekek keresztelőjével összekötve annyira lélekemelő volt, hogy napokig a hatása alatt voltam. :) Összejött a nagycsalád, végre mindenkit megvendégelhettünk úgy istenigazából, és utána még kimenőt is kaptunk, anyuék bevállalták az alvás-felvigyázást, mi pedig Petyával csaptunk egy görbe estét. Nálam ez úgy nézett ki, hogy ittam két deci száraz vöröset... Őrült veszélyesen élek.

Egy szem fiacskánk, a Budai Ekho mostmár a TV-ből hallottakat is ismétli, így szigorúan SpektrumHome - mán lettem. Abban nincs vér, és az erőszak is kimerül a kertészkedős műsor metszőolló-használatában. Amikor Ulmann Mónika feltűnik a színen, Botkó lenyűgözve áll a képernyő előtt, és átszellemülten rebegi: "Holka!" (=Kutiholka, a műsor címe). De nem csak súgógépre dumál, magától is blattol egészen bonyolult szavakat is. A kedvencem, mikor a fotelban csúszdásat játszik és közben azt ismételgeti fülig érő vigyorral, hogy "Veszélyes! Veszélyes!" Ilyenkor büszkén gondolok arra, milyen sikeresen is nevelünk, és bizakodva tekintek a jövő felé, amikor végre meg is érti, amit mond.

A Mikulás témakör idén is hozott meglepetéseket. Főleg Botkónak. Gyönyörűen tudja mondani, hogy "Mikuás", így "L" nélkül. A Karácsony is megvan neki, tudja, hogy "fa" és "dísz", illetve reggeltől estig mutogatja és elmagyarázza az ablakban világító giccseket, tudniillik az "lámpa", és ha nem esett volna le elsőre, akkor "viágít". A szó eleji "L"-ekkel nincs baja, de a szó közbeniekkel nem túl toleráns. Viszont kárpótol azzal, hogy belebújik az apja cipőjébe, és ezzel tulajdonképpen ő maga egy remekbe szabott kis "L" betű, emiatt természetesen elnézzük neki a nyelvi gyengeségeket. Egyelőre.
Szóval, a Mikulás téma idén sem múlt el esemény nélkül. A csokimikulás Botkó szerint egy elmegyenge dolog, teljesen a frászt hozta rá a tény, hogy a ruha alatt arc is van. Épp mással foglalkoztunk, mikor a járókából suttyomban felnyúlt az ablakpárkányra, és elkezdte bontani a külső burkolatot a jólnevelt édesipari termékről. Nagyjából annál a résznél értünk be a nappaliba, mikor Cummancs rémületbe fagyott arccal, rettenetbe merevedett szemekkel meredt a pirosruhásra, és görbülő szájjal kísért sírásbakezdéssel azt hajtogatta, hogy "Mikuás, Mikuás!". A békés Cummancs ugyanis nem gondolta, hogy annak a csokiizének arca is van, és mikor megpillantotta a fejszerkezetet, örökre azt hitte: kinyírta a Télapót. Természetesen ennek ellenére tovább bontogatta a szerkóját, és egy váratlan mozdulattal helyszíni gyomorátültetést is megkísérelt rajta, a mutatóujja csokoládéhasfalba mélyesztésével. Állítólag ez nálunk családi tradíció: Petya élénken emlékszik rá, hogy ez a történet a régmúltban már egyszer minimum lezajlott, valahol 1980 környékén, Nagykanizsán. Így nagyképűen kijelenthetem: mifelénk a Mikulás-Kimúlás hagyomány. 

A karácsonyi készülődésről csak az ügyvédem jelenlétében vagyok hajlandó nyilatkozni. Félek, hogy felizgatnám magam. Azt azonban bátran elmondhatom, hogy Töki mandarinfüggő: minden nap jelentős mennyiséget tol be, és cummog el alaposan, nem feledkezve meg a két étkezés közötti nasi-lehetőségről sem, amire gondosan készül. Hogy hová rejti el és aztán honnan varázsolja elő a mandarinszeleteket, egyelőre titok, bár könnyebb dolgom van, mint a kiflicsücsökkel, ugyanis a mandarinnak legalább van szaga. 

Franka mindezen eseményekről nem hajlandó tudomást venni, mivel sokkal jobban lefoglalja ennél az, hogy üldögéljen és pakoljon. Szorgalmasan gyakorolja a teázást és a hasrafordulást is, bár "bátyja huga" kategória, ami annyit tesz: ő sem rajong kifejezetten az autodidaktizmusért. Szerinte igenis az én feladatom lenne állandóan azt figyelni, ő éppen milyen mozgásformák elsajátításában igényel segítséget, és nyilván leszek szíves neki mindebben nonstop segíteni. Igyekszem, na, de a járókában eltöltött súlyos tízpercek kiválóak arra, hogy míg anya lezuhanyozik (mer az fontos édeskicsilányom, higgyed el, na), addig Te szépen megörülsz annak, hogy jééé, tudok hasrafordulni! Szép lenne, de egyelőre Yokkermokk-szerűen intézi Franka az ilyesmit, és ha valami nem megy elsőre, akkor nyilván méltatlankodni kell. Értem én. Vagyis kénytelen vagyok beletörődni. Mást nemigen tehetek. Cummancs is edzett ebben a témában, úgyhogy nagyjából feldolgoztam, hogy én, az anya-motor cipelésre vagyok kitalálva. 

Az újabban Juliska névre hallgató apácaimitátor, azaz Frankusz ezen kívül boldogan használja a kezeit mindenfélék fogdosására, a pajzsmirigybeteg flamingó nála is tuti befutó, mivel a hosszú vézna nyak kiváló fojtogatnivaló. A nemrég tulajdonába került babatornázó 3 lelógó fabizgeréje pedig egyszerűen lenyűgözi, és olyan fokú pakolászásra motiválja, amitől a megregulázott faáru hangos táncba kezd és legszívesebben azonnal menekülne, ha nem lenne IKEA-biztosan felfüggesztve. Kislányunk másik új neve a Bözsinéni, pedig nagyon szeretjük. Botkó viszont egyszerűen csak "kislány"-ként is képes aposztrofálni, ami azért meglep. A testvérszerelembe az ilyesfajta "lekislányozás" meglehetős kommersz-gyanút csempész, így félek, Botkó átalány-szóhasználata mögött nem csak a nemek közötti különbségek kezdődő pedzegetését fedezhetjük fel. Majd kiderül. Azért még reménykedem, hogy a "nők" kategória nem merül ki nála ennyiben, mert ha mégis, már most sajnálom szegény leendő menyem. 

Anya persze mindkettőt rajongással imádja, de sosem ígértem, hogy én nem leszek elfogult Mamma. Mikor Frankát töltöm, Botkó leállhatna a talpam csikizésével, mert sajnos tényleg igaziból röhögök ám olyankor, nem csak olyan nemigaziból, mint általában szoktak a gyerek által csiklandozott felnőttek. Remélem, egyszer majd megérti. Mert ha nem, lassan nekem is befigyel egy csomag TenaLady a rázós helyzetekre.

Csak reménykedem: azon ugye nincs dalocskás kotta???

 

Szerző: Gizibaba  2011.12.16. 23:20 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gizibaba.blog.hu/api/trackback/id/tr923468761

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása