December 19-én Petya és Petra összeházasodtak. Hagyományosnak semmiképpen nem nevezhető esküvőjükre a 86-os busszal érkeztek, mivel 2009-ben az első hó nyilván pont ezen a napon hullott le odafentről, és a taxi egyszerűen nem érkezett meg. A 86-os busz viszont igen, úgyhogy, dacolva az intő jelekkel, mégis összekötöttük az életünket. 

A Karácsony ugyan borzasztóan alakult, mert apu kórházban volt... de azért Petyával (és Botkóval) igazán meghittre sikerült az első közös ünnepünk. Valódi saját menünk lett Karira, aminek semmi köze persze a hagyományoshoz, de megtehetjük, mert család vagyunk. 

Február eleji szilvásváradi kiruccanásunk roppant szórakoztatóra sikeredett, oda még biztosan visszamegyünk hármasban is :) És végre, harmadik nekifutásra lejutottam az Aggteleki cseppkövek közé is - de erről nem mesélek most.

Márciusban fordult a kocka, és ha jó forgatókönyvíró lennék, akkor most jönne a "Vége a hatodik résznek" felirat, de így csak pontot teszek a mondat végére. Pont ide.

 Ugyanis, még sosem voltunk azok. Biztos vannak kritériumai a viselkedésformának, és ez nyilván tanulható. Mivel Norbi felesége, aki egészen véletlenül oviskori barátnőm, szintén gyermeket vár (amint az az előző bejegyzésből ki is derül), felhívom gyorsan, és megkérdezem tehát: Hogyan kell terhesnek lenni? 

Sajnos semmi kézzelfoghatót nem tudok meg tőle erről, pedig nagyon igyekszik, tényleg. Viszont magamtól elkezdek csinálni olyanokat, amik miatt egész hitelesnek kezd tűnni az állapotom. Sőt, Petya is elkezdi ezeket. Például, egyre gyakrabban szalad a vécére "pisilni", illetve sokkal többet eszik, mint valaha. A lelkiállapotomat jellemezni sem nagyon merem, mert nagyjából a mindenkire megsértődök és a megnemértett hisztérika környékére aposztrofálható, ha valaki igazán szeretné (fene a gusztusát). 

A hasam rohamosan növekszik, a 12. hétre már bőven látja ratjam széles e világ, hogy Inszájderem lett :) A főnököm is, úgyhogy felesleges titkolózni - és dolgozni is, mivel a Hegynegy (vagy HiNi) influenzamizéria és apukám egészségi állapota miatt az idegeim kissé cincáltak. Maradjunk annyiban, hogy bőgök a konyhában a készülő vacsora felett, és mégis kinek kell egy tál telesírt húsleves??

(Apu betegsége akkor derült ki, mikor az én pozitív tesztem, úgyhogy ez a része nem volt könnyű...) 

 Október.

Norbi telefonál egy napsütéses déli órán, hogy nagy hír van ám arrafelé: úgy néz ki, hamarosan 3 helyett négyen lesznek, és ennek semmi köze a sebészethez.  Petra nagyon boldog, majd kiugrik a bőréből, de zárójelben megjegyzi, hogy irigy. Végülis a telefon innenső végén is előfordulhatna egy pozitív teszt éppen… de lehetetlen, hogy az első élesben próbálkozásra megfoganjon egy igazi, élő gyerek… ááá…

 Petra lelkesen fut már egy hónapja, és nem érti, vajon hogyan működhet a szervezete, hogy csípőben mégis egyre szélesebb. Régebben ez nem így volt. Egy kellemes péntek estén lemondja az esti sportot Noncsival, vagy hát dehogyis mondja le, csak dob egy üzit, hogy most ért haza, kabátostul és táskástul fekszik az ágyon, ahonnan valószínűleg 12-14 órán át képtelen lesz felkelni, és leendő férje nagyon szépen megkéri, hogy alukáljon egyet.

Ráadásul egyik szülőlátogatás alkalmával feltűnik neki, hogy nem esik jól dohányozni (úristen, az hogy lehet??), a kávé is béna, és valahogy émelyeg hazafelé a kocsiban. Erős gyanú aranyozza be a következő hétvégét, majd hebrencs kisasszony élete második terhességi tesztjénél már annak drukkol, hogy minimum kettő csík legyen azon a darab műanyag izén. Közben a Singles című film tesztelős jelenete pereg kockáról kockára a szeme előtt (tegyük valami kék mellé... nem, inkább valami fehér mellé...)

10 hosszú perc, fehéredő ujjak, kézbe készítve egy szál cigi (arra az esetre, ha mégsem…),és várakozás…

Kisfiam, kitalálod magadtól, hogy mi lett az eredmény, vagy hosszabbítsam? J

 Szeptember nyolcadikán Petya megkérte a kezemet. Ezt sajnos képtelen vagyok  megfelelően szavakba önteni, úgyhogy a gyenge próbálkozásokat elhagyva csak annyit írok ide: szerencsés vagyok J

A szeptember Kriszta és Bélus esküvője körül forgott. A lánybúcsú fontos állomását képezte a FEZEN székesfehérvári koncertsorozata, amelyre Petrus is nagy erőkkel, néhány doboz cigivel, sokkal több Jager-rel és megannyi korsó sörrel nevezett, mert akkoriban azt képzelte, szereti a sört (ezt az egy évvel korábbi Novarock fesztivál okozta nála, azóta szerencsére kiheverte). Mivel a hagyomány szerint a lányok közül valaki mindig fázik, valaki pánikol, a harmadik pedig sörözik – hát én vidáman elvállaltam a nevető-söröző szerepét.

Pénteken leviharzottam Kismarosra, ahol szintén alkohollal vígasztalódtam abbéli szomorúságomban, hogy mi a jó francot keresek én bárhol máshol, mint a szerelmem???

Majd mindezeket kiheverve az esküvőn (ahová a másik felemet nem hívták meg, különböző kényes körülmények miatt) még egy rájátszással, reggelig tartó pálinkázással koronáztam meg szeptemberi kalandjaimat.

Nem, ez a bejegyzés nem arról szól édes kisfiam, hogyan kendőzzük el a problémáinkat alkohol tartalmú italok segítségével. Mindössze azért érdekes ez nekünk, mert hatodikán fogantál…

Snitt.

 Mondjuk 2009. Május 1-től. Nem mintha előtte nem történt volna semmi, sőt… inkább hallgassuk is el J De a mi családunk szempontjából mégiscsak ettől a naptól érdekes a történelem. Kivéve az ősrobbanást, mert ha az nincs, mi sem vagyunk, és akkor most légyszi ne térjünk ki az evolúciótagadásra meg hasonlókra…

Szóval, azon a kellemes májusi napon Petya és Petra véletlenül kicsit nem figyeltek, és egymás mellett kötöttek ki. Mivel a Norbi sem figyelt, miatta össze is szűrték a levet (hát így bízzon meg az ember a barátaiban??), és pár nappal később már együtt is laktak. Ennek az oka elsősorban Petra viharos családi viszonyainak köszönhető, és nyilván végig nem gondolt, idióta döntés eredménye, de akkor pillanatnyilag jó ötletnek tűnt összebútorozni. Ha belegondolok, roppant csúnya vége is lehetett volna, de egyelőre nem lett J

Egy hónap múlva Petra már élete első terhességi tesztje felett aggódott, amit persze fogalma sem volt, hogy kell lepisilni, de rutinos másik fele higgadtan felvilágosította (jóvanna, soha előtte egyszer sem voltam felelőtlen, még amikor elveszítettem a fejemet, akkor sem… vagy csak nem emlékszem). A tesztelés 10 kétségbeesett perce alatt történetünk egyetlen női főhőse csendesen mantrázta a “léciléci, legyen negatív” háromsorost, miközben partnere halálos nyugalommal és szája sarkában megbújó vigyorral szemlélte. Az eredmény: negatív! Petra fellélegzett, majd 3 másodperccel később már picit sajnálta. Önmagát pedig roppantul szégyellte.

A júliusi kirablásunkat csak időben helyezem el itt, különben nem fontos túlzottan, Prága amúgy fantasztikus volt és kalandokkal teli. Megmentett fotók róla eltárolva a szokott helyen. 

Augusztusban dupla keresztmami lettem, Ábel (a cselekmény alanya) nem kifejezetten látszott boldognak tőle, de ezt a hőségnek tudtam be. És egyszercsak elérkezett a szeptember…

 Sokáig és kitartóan ellenálló anyagból gyúrtak. Oké, jó adag ebből a Csakazértsem-ség és a Majdazténjobbantudom-ság… Mindegy is a valódi ok, a lényeg: mindigis úgy gondoltam, a mindennapjaink csak nekünk érdekesek, mások számára unalmasak vagy érdektelenek, rosszabb esetben bosszantóak, idegesítőek és bénák. Éppen ezért nem vezettem soha idáig naplót, blogot meg végképp nem. Az események zajlanak, a hozzájuk kapcsolódó gondolatokat pedig vagy azonnal emésztjük, vagy többet úgysem lesz érdemes időt pazarolni rájuk.

Akkor változott meg makacs tiltakozásom, amikor Prágában kiraboltak bennünket, és a készített fotóink háromnegyede valami gyagyás enyveskezű miatt örökre elveszett (a tárgyainkkal együtt, de az nem érdekelt különösebben). A fotók természetesen szintén csak nekünk, és talán egykét közeli barátnak, családtagnak voltak érdekesek, de az pont elég ahhoz, hogy az ember sajnálja. Nagyon. 

Így aztán a megoldás az internet áldásos örökké eltároló és bármikor, nagyjából bárhonnan hozzáférhető tulajdonságával függ össze: a fotók azóta a neten (is) tárolódnak, a történetek pedig ezentúl itt.

A  miértje elsősorban nem a magunk számára való megőrzés, hanem a fizikai és szellemi folytatásunk, Botkó számára történő konzerválás. Hátha egyszer majd kíváncsi lesz arra, hogyan pattant ki a szülei fejéből az a képtelen ötlet, hogy közös jövőt tervezzenek…