Amikor én voltam akkora, mint most a Yokkermokk, meg amikor egy picivel nagyobb voltam már, és akkor is, mikor sokkal nagyobbra nőttem, anyukám minden este mesélt nekem elalvás előtt. De egyéves korom után már nem felelt meg bármilyen mese! Csak amiben malac is szerepelt. 

Mivel a magyar meseállomány alig pár malacos történetet őriz, anyu kénytelen-kelletlen minden este ugyanazt a néhány fabulát adta elő. Ő maga nem dobódott fel tőle különösebben, legalábbis erre engednek következtetni nosztalgikus visszaemlékezéseim például arra az esetre, amikor félig elaludt már szegény, én rákérdeztem: "-És aztán mi történt??" Anyukám meg azt felelte megriadva: "-Nem a vezeték volt a hibás!". Ebből úgy sejtem, csak számomra lehetett szórakoztató minden este a turcsiorrú és az ordasok szellemi tornája, vagy a 3 mazsolalény meg a furfangos farkas ingatlanos sztorija.

Rengeteg - szerintem elképesztően érdekes - történetettel bódítom a Cummancsot én is nap mint nap, azonban ezek halovány másolatai sincsenek azoknak a meséknek, amiket az apja mond neki. Ilyen alkalmakkor születnek az olyan, anya iránti lojalitásból nyomokban malacot tartalmazó elbeszélések, mint az "A malac, amelyik túl sokáig fürdött", illetve a feledhetetlen "A malac és az ombudsman" című história. 

Petya azt ígérte, hogy lejegyzi ezeket, de még nem tette, úgyhogy addig ez a poszt meglehetősen befejezetlen. Remélem, Szívem, érzed a nyomást! :)))))))))))))

"...ez az ötvenes hölgy egyazon igyekezetében rögvest hátraserénykedett a backoffice-ba, ahol közel 10 perces konferenciabeszélgetést rögtönzött hasonlóan jól értesült kollégáival, minek eredményeképpen még ötperces rájátszással elmesélte, hogy végülis nem jutottak semmire."

Tulajdonképpen lassan kereshetném is ezzel a kenyerünk egy részét, leszámítva, hogy egészen komoly előtanulmányokat illik folytatni egy patikalátogatónak. Pedig legalább annyi időt töltünk mostanában a közeli gyógyszertárakban, mint aki hivatásából fakadóan jár oda nap nap után. 

Gyógyszerésznek is állhatnék akár, hiszen kívülről fújom, mi az a "szimetikon", vagy, hogy milyen gyógyszereket szabad szednie egy szoptatós kismamának fejfájásra. Ha ilyen helyen dolgoznék, az azt jelentené, hogy nem babakocsival próbálnám megközelíteni ezeket a helyszíneket. Tudom, tudom, a minap már panaszládikáztam a közlekedésről, és kifejtettem, milyen cudar élete van egy olyan embernek, akinek a mobilitása nagyban függ az ehhez szükséges kerekes eszközöktől, illetve inkább az útviszonyoktól. Nyiff meg nyaff, de most akkor is muszáj hosszabbítanom.

Pár napja két receptet kellett (volna) kiváltanom a legédesebb Yokkermokknak, így csizmát húztam, meg babakocsit, és nekiindultunk az úrral. A kenguru aznap szóba sem jöhetett, mivel elég romos állapotban voltam egy huncutul sikerült, nem önszántamból át nem aludt éccaka után. Már az út felénél vadul keresgéltem a memóriámban, mint T1000-es a központi vinyóján, csak én nem John Connort akartam megtalálni, hanem azt a patikát, ahová maximum egy lépcsőn kell bejutni. (apropó: http://filmuniverzum.avpuniverzum.hu/?p=5377) 

Végigpörgettem a lehetőségeket a Margit hídtól az Árpád hídig, és nem dobtam hátast a választéktól... Végül találtam egy gyógyszertárat, ahol az a bizonyos egy lépcsőfok volt "csak" az akadály, és már majdnem mosolyra húzódott a szám, amikor szembesültem azzal, hogy az ajtó teljesen ellentétesen (és ráadásul befelé) nyílik a patikabelsővel. Úgy éreztem magam, mint az ordas koma a Malacos mesében: mellső kerekeink bent, anya és a kocsi fara meg kint, és onnan se ki, se be. Már majdnem esedezni kezdtem a patikusnak, hogy "légyszi, csak a hátsó kerekeimet hadd toljam beljebb", amikor egy köpcös hetvenes bácsi kisegített szorult helyzetemből: a botjait eldobván beemelte velem a kocsit az ügyesen megtervezett ajtón... 

Első pálya kipipálva! - gondoltam beképzelten, majd beálltam a sorba. Mikor sorra kerültem, még tartott a nagyképűségem, ám a patikusnéni győzött: laza negyedóra várakoztatás után fogalma sem volt, van-e olyan szer, amit felírt az orvos, illetve ha van is, létezik-e rá TB támogatás. Messzebbre megyek: halvány lila dunsztja sem volt, egészségkártyára elszámolható-e. A legrémesebb mégsem a tudatlanság, hanem a buzgó tudatlanok!!! Ugyanis ez az ötvenes hölgy egyazon igyekezetében rögvest hátraserénykedett a backoffice-ba, ahol közel 10 perces konferenciabeszélgetést rögtönzött hasonlóan jól értesült kollégáival, minek eredményeképpen még ötperces rájátszással elmesélte, hogy végülis nem jutottak semmire. Viszont a másik recepttel is kiderült, hogy baj van: nincs narancsszirup a holnapra elkészülő cucchoz. Mélységes lemondással egyeztem bele a sima cukorszirupos megoldásba, csak hagy szabaduljak innen - mivel a körmönfont Vuvuzela épp ezekben a pillanatokban kezdett bemelegíteni. Nem úgy van a'! - gondoskodott róla a néni. Cirka következő 10 percbe került, míg felvette az adatokat a gépbe és megrendelte a készítményt, majd visszaadott némi aprót. 

Ezen a ponton tűnődtem el, hogy voltaképpen időnként meg tudom érteni azokat a munkáltatókat, akik nem kérnek a "hivatásukba" évtizedek alatt belepállott, megfelelően lassú és információ-tűzfallal körülvett, ön-nem-képző ötvenesekből. Mégis hogy a bánatba lehetséges, hogy annyi tehetséges és okos, képzett szakember nem talál munkát, mikor ez a nő úgy dolgozik több tíz éve, hogy fogalma sincs, mit értékesít??? Ezt a típust sosem fogom megérteni.

Kifelé menet már sajnáltam, hogy nem kenguruval jöttem, de mivel a másik recept még a kezemben volt, muszáj volt találnom egy újabb, babakocsival is bevehető gyógyszertárat.

Naná, hogy nem sikerült!

Ekkor sietett a segítségemre Szuperhíró Petya, aki eldobott tollat-mikrofont, és kiszaladt a rádióból egy röpke patika-randira. A "kedvenc gyógyszertárunk" előtt talált meg minket a délután, és én boldogan másztam meg az 5 lépcsőfokot, míg apja és fia kívül maradtak eszmét cserélni. Mondanom sem kell, hogy amit kerestem, az itt sem volt, sőt, a TB támogatásról sem volt információjuk, viszont megrendelték másnapra és megígérték, hogy egészségkártyára is kifizethetem. 

Küldetés teljesítve! - áradt szét bennem a büszkeség, de azért a kérdés nem kicsit foglalkoztat: hogy az öreg ördögbe lehetséges, hogy a környékünkön egyetlen gyógyszertár sincs akadálymentesítve??????????????????????????????????

Gázszor gáz.

Az élet folyamatos változások sorozata. Még talán némi periodikusság is rákényszeríthető, ha nagyon akarjuk... 

Egy ilyen vélt vagy valós periódus végéhez - és egy másik elejéhez érkezvén, keresédes érzésekkel, soksoksoksok gondolkodás után, továbbállunk.

Elhagyjuk az első közös OTTHONunkat.

Azt, ahol a szerelmünk kezdődött.

Azt, ahol a lánykéréssel beteljesült.

Azt, ahol az első gyermekünk fogant.

Azt, ahová hazatértünk vele a kórházból.

Nehéz.

És ugyanakkor habkönnyű, mert a következő állomás egy hatalmas, tágas, gyerekbarát, kertes, csodaszép, csendes otthon, amire hetek óta nem szűnünk meg gondolni, és amit fejben már be is laktunk a minden esti órákhosszas beszélgetéseink alkalmával :)

Minden szomorúság, minden szívszorító emlék, minden bizonytalan pillanat ellenére tudom, hogy jó lesz.

Mert EGYÜTT megyünk. 

"Ha véletlenül kezdenék elfeledkezni arról, hogy anyán és apán kívül vannak egyéb tartozékok is, akkor Mamika esti fürdetés előtt elénekli párszor a "Jönnek a rokonok" kezdetű saját szerzeményét, amiben felsorolja a fél iwiw-et, merthogy annyian vannak állítólag. És nem szabad kihagyni senkit. Hogy mindig tudjam, ez milyen fontos dolog."

Itt Yokkermokk, egy rövid időre. Elbitoroltam anyám laptopját, amíg azt hiszi, délutáni alszok.

Ma rájöttem, hogy egy igazi mázlista kell, hogy legyek. Az élet császára. Ugyanis, minden normális kisgyerekkel szemben nekem nem kevesebb, mint 7 nagyszülőm van!

Nyugi, anya nem ivott alkoholosat, tényleg annyi van, még ha vér szerintivel csak a normális mennyiségűvel bírok is. Mert ugye, van a Pista papa és kedvese, a Jutka. A Márti mama, aztán a Mamika meg a Papika azon a tökjó helyen, azzal a szakállas fekete kutyával... És akkor van a Petyka papa meg a Zsuzska mama, akik "szeretetből és tiszteletből fogadott nagyszülők". Apa azt mondta, hogy az a birodalom, ahol most lakunk, az övéké. Velük ugyan sajnos még nem találkoztam, de már jócskán számon tartom őket, mert apáék szerint rendkívül jó emberek. :)

Ennyi kiváló nagyszülővel az ember nemhogy nem fél semmitől, de egyenesen a bőség pozitív zavarába kerül. Persze nyilván ki kell használni az ebből fakadó összes lehetőséget. Igyekszem is rendesen, mert végülis nem csak nekem kell unokaként viselkednem, hanem ők is új szerepükben kell, hogy tündökölhessenek. Ebben ugye megegyezhetünk, hogy kutya kötelességem segíteni? Nincs más választásom, kénytelen vagyok a végletekig kényeztettetni magam. Először is, folyamatosan valakinek az ölében vagyok, ez alap... Aztán, ha "büfiznie kell" jelszóval már eleget cipelték a fenekemet, akárhova letesznek, beszélgetnünk kell az élet dolgairól. Általában rájuk hagyom, hagy meséljenek mindenfélét, bár a felénél már halálosan unni szoktam, de az ásítást álmosságnak színlelem. Hiába tudnék szunyálni, miattuk ugye kénytelen vagyok éberré kalimpálgatni magam, nehogy kiaknázatlan maradjon vadiúj identitásuk. Anya mondjuk nem rajong azért, ha cipelgetnek, mert szerinte el leszek kényeztetve, és majd itthon is ezt igénylem. (...Szerinted szóljak neki, hogy már most is így van? Á, hagyom...)

A Papi folyton valami horgászásról beszél, és már két focilabdát is beszerzett, hátha kedvem támad a napokban megmérkőzni vele. Asszem, nem igazán érti, hogy még eszem ágában sincs a saját fenekemet hurcibálni, egyelőre tökjól megy ez másoknak is. Ha már unalmassá válik, akkor jöhet a foci, meg egyéb marhaságok. Horgászni mondjuk nem értem, hogy kell, de apa a múltkor mutatott a CBA-ban egy vízzel teli ládát, amiben kéz meg láb nélküli kúpok úszkáltak, na, azt kamuzták, hogy olyanokat lehet "fogni". Tudod, ki akarja azokat megfogni, tök nem vágyom rá... előre izgulok, nehogy menjünk egyszercsak tényleg horgászni.

Időnként a felmenőimre vigyorgok, ezzel egy csomó minden hirtelen el is van intézve. Bár eléggé ellustít ez a nagyszülő-foglalkoztató feladatkör, mivel jórészt elegendő a szavaknak csak a kezdőbetűit kimondani, és máris felkapnak, hogy "Botikám, mi a baj?" Arról ugyan fogalmam sincs, ki az a Botikám, mivel anyáéktól ilyen nevet sosem hallottam... (Szerintem azzal a csajjal keverhetnek, akivel a múltkor olyan jól elnézegettük egymást a Papiéknál... valami Bogi. Egész szimpi.)

Ha az egyik helyen már elég napot voltunk, akkor jó, ha a másikon is megtesszük ugyanezt, ideális esetben kihagyás-napok nélkül. És, ha egy mód van rá, Pista papa ugorjon fel gyakrabban fürdetéskor, mert igazán érdekes volt a minap is elbeszélgetni vele a mutatóujjáról. Márti mamánál egyébként a legjobb az a rengeteg felhalmozott játék, amivel ugyan egyelőre nemigen szoktam foglalkozni (kivéve a pajzsmirigybeteg flamingóval, mert annyira idiótán néz ki). Viszont sétálni az összes nagyszülőmnél érdekes helyeken lehet, még érdekesebb járgányokban. Időnként az apa, máskor az anya kötöz magára ilyen bordó színű izében (elég csajos, tudom, de annyira boldogok tőle, hogy elkábulok benne... nem akarom szétzilálni az örömüket). Kismaroson meg saját másikbabakocsim van! Az Ábeltől örököltem, vagy mi.

Ábel az olyan unokatesóféle, van még ilyenem több is. Például a Nóra meg a Hanna. 

Amin a múltkor totál ledöbbentem, hogy az anyának is vannak nagyszülei! Ne már, most szívattok??? - tettem fel a kérdést a szokásos módon, hogy "-E??" De állítólag tényleg igaz. Az egyikük egy nagyon kedves bácsi, mindig mosolyog, a másikuk meg egy szemüveges néni, aki sokat beszél, de nagyon bejönnek mindketten. Apának is van egy nagymamája, őt nem sokkal a születésem után láttam, és nem nagyon értettem, miért pityereg, hát hiszen micsoda öröm is találkozni! Erre ő mégis sírt. Ezek miatt nem mindig vágom a nagyszülőség lényegét...

Ha véletlenül kezdenék elfeledkezni arról, hogy anyán és apán kívül vannak egyéb tartozékok is, akkor Mamika esti fürdetés előtt elénekli párszor a "Jönnek a rokonok" kezdetű saját szerzeményét, amiben felsorolja a fél iwiw-et, merthogy annyian vannak állítólag. És nem szabad kihagyni senkit. Hogy mindig tudjam, ez milyen fontos dolog. Persze, a negyedét nem jegyzem meg... de azért csak hagy mondja, ha már belekezd. Addig is foglalkoztatva van a nagymamai szerepkörben, nem igaz? 

Bevallok valamit: nem tudom, mi az a finomakat, de állítólag mindhárom aktív nagymamán olyanokat szokott főzni. És majd én állítólag nagyon fogom szeretni. Ezt a finomakat-ot enni kell, ez már eleve baromi gyanús... de mivel többször lebuktattam anyáékat, amint a szájukba raknak dolgokat valami piros nyelű cuccal, asszem, kapizsgálom, hogy tényleg nem jár majd mindig az a meleg fehér kaja, amit most nagyon csípek. Kár...

Na, most mennem kell, ébredezik a Puttony. Addigis mellékelek egy fotót, amin bemutatom, hogy kell helyesen nagyszülőt foglalkoztatni.

Csá,

a Cummancs.

"Babakocsikázás közben néha előfordul, hogy igazi, élő emberekkel is beszélgetek, de csak egészen kevés időpillanatra, merthogy Csomag Úr egy-másfél perc múlva diszkrét "E?" kérdések közbeszúrásával jelzi, hogy az anyavezérelt Perpetuum Mobile még fejlesztésre szorul..."

Egy kisgyermek érkezése megannyi tapasztalatot jelent az újdonsült szülőknek. 

Ezt a közhelyes mondatot sosem bocsátom meg magamnak, de ha már kifolyt a billentyűzetemből, akkor álljon itt, és folytatódjon azzal, hogy a tapasztalatok között szerepel saját szociális kapcsolataink szuicid megcsonkítása is, valahogy így:

- Figyu, most nem jó, pont alszik... Igen, visszahívlak! - mindez persze síri hangon, hogy a frissen álomba kalimpált fiacska nehogy erre a röpke két mondatra kapja fel tejillatú fejecskéjét, és igyekezzen mielőbb a nemolyanrégi, tökéletesen ébernek tűnő, ámde borzalmasan nyűgös-fáradt állapotába tornászni magát. A visszahívási reakcióidőm jócskán kitolódott az utóbbi időben. Nem beszélve arról, hogy ténylegesen újratárcsázni persze elfelejtem szegény hívómat, a következő próbálkozása a lenémított telefon miatt vall kudarcot, mígnem az esetleges ráadáshívás - és vele évtizedes barátságunk - egy éppen akkor zajló fürdetés miatt vérzik el. 

Ez így persze nem igaz, simán tudok telefonálni. Szoptatás közben például, amikor gyerek lóg a szeren, én pedig minimum 40 percig egy helyben ücsörgök, élelmiszernek érezve magam, és közben igyekszem a Cummanccsal is szemkontaktust létesíteni, mert ez állítólag roppant fontos. Na olyankor abszolút megy, hiszen Botkó ilyenkor nem szól bele (ne szerénykedjünk: nem offolja szét) a társas kapcsolataimat méltatlankodásával, hogyaszongya: anya légyszíves, foglalkozzál inkább velem. Hanem türelmesen és figyelmesen hallgatózik, miről értekezem a keresztmamájával, a nagymamájával, az édesapjával... És különben is, nemigen állítható, hogy képtelen vagyok telefonálni, hiszen csak annyi valamitől a számlám, amennyi. 

De az ember igyekszik nem folyamatosan távcseverészni szoptatáskor. Perszehogy, ugyanis időnként netezni is muszáj, mivel a leveleinket el kell olvasni, és illik válaszolni is a kedves kérdésekre. Így előfordul, hogy egy-egy ímélre akár egy héten belül is sikerül reagálnom (de igazán büszke a pár nappal ezelőtti teljesítményemre vagyok: két órán belül sikerült valakit visszahívnom! Ugye??? Köszönöm az elismerést).

Az ímélezés különben csuda egy dolog, amióta Botkó idekint gazdagítja az univerzumot létezésével. Az úgynevezett "egykezezés" a kismamák között már bevált szóhasználat az "egyik kézben gyerek a cicin, másikkal két ujjal gépelek" - jelenségére. Kicsit lassabb és (minek is tagadjam) sokkal unalmasabb így bebillentyűzni a mondandónkat, de legalább VALAHOGY kommunikálunk a külvilággal. 

Babakocsikázás közben néha előfordul, hogy igazi, élő emberekkel is beszélgetek, de csak egészen kevés időpillanatra, merthogy Csomag Úr egy-másfél perc múlva diszkrét "E?" kérdések közbeszúrásával jelzi, hogy az anyavezérelt Perpetuum Mobile még fejlesztésre szorul... 

Az Igaziakkal azért összefutunk néha, bár olyankor ők kénytelenek elviselni a gyakorta szoptatási pozícióba helyezkedett énemet, ami mellett azért nem könnyű visszaidézni a korábbi, világmegváltós beszélgetéseinket. Különösen nehéz lehet ez férfinemű barátoknak, hiszen az addig jócskán tabu, most meg kéretlenül is elővillanó hófehér keblek látása nem segít kifejezetten a mélyreszántó gondolatok keletkezésének sem pro, de méginkább nem kontra. Viszont ők legalább megértőek, és ha a Vuvuzela úgy istenigazából nekiveselkedik, a beszélgetés halasztható.

Nem ilyen egyszerű a helyzet a hivatalos ügyek telefonos intézésekor (a személyes egyelőre ugyanis teljesen kizárt). Egy ügyfélszolgálat felhívására érdemes jóllakott és frissen popsicsomagolt gyerekkel, kitartó apával és minimum három különféle műsorszámmal felkészülni, arra az esetre, mikor "munkatársunk jelentkezéséig a várakozási idő több, mint 5 perc". Legyen elég annyi, hogy van olyan hivatalos ügy, amit 3 hónapja képtelen vagyok elintézni, pedig egyetlen telefonhívásba kerülne. Még várom a megfelelő alkalmat :)

Addig pedig türelmet, megértést, kitartó tárcsázgatásokat kérek mindenkitől, illetve elnézést a Kiabátor nevében is, akinek fogalma sincs, milyen veszély leselkedik most édesanyja biztonságot nyújtó, idáig stabil, kiterjedt és pihepuhának vélt szociális hálójára. 

Egy szabálytalanul parkoló autó nehezíti a továbbhaladást a közeli bank előtt, ezért felhívjuk a babakocsival közlekedők figyelmét, hogy ha tehetik, válasszanak másik útvonalat a mai napon. Sárgán villognak azonban a jelzőlámpák a merőleges kisutcában, emiatt az átkelés nehézkes. Az útburkolat hibája miatt használhatatlanná vált a gyalogosátkelőhely a szemközti park mellett, így kérjük, válasszák a legközelebbi lehetőséget. Igen ám, de karbantartási munkálatok miatt lezárták az arrafelé tartó út egy szakaszát. És akkor arról még nem is szóltunk, hogy a budai kockakövek önmagukban sem könnyítik meg a babajárgányos nekifutásainkat...

Igazából hova gondolok én, amikor már a házból sem egyszerű kijutni a négykerekűvel. Lift ugyan van, de éppenhogy beférünk (és ez most kivételesen nem önirónikus célzás jelenlegi méreteimre), és így is még öt kemény, nagyon is valóságos lépcsőfokon kell levinni a járművet. Először még pozitívan gondolkodtam: ha már nem fáj a császáros sebem és ér emelni is, vígan felkapom a kék csodát, és leviharzok vele azon a kis semmi lépcsősoron. Nincs akadály!

A komor valóság, hogy mégcsak nem is a kocsi súlya nehezíti ezt, hanem a karjaim véges mérete: keresztben egyszerűen nem érem át normálisan a szerkezetet. Sebaj, majd a tolókarnál fogva engedem le, hazajövet pedig húzom fel gyerekestül, és már meg is oldódott a kérdés.

Így történt, hogy egy langyos-bágyadt és a Vapianoban jóllakott őszi délutánon Botkó akkorát bukfencezett a babakocsiban, hogy két napig bőgtem a riadalomtól. Ugyanis az az átkozott tolókar megadta magát a rögzítésnél, és összecsuklott az egész szerkezet a lépcső felénél, minekutána kétségbeesve hívtam fel Petyát, hogy azonnal rohanjon haza ellenőrizni velem a gyerek minden egyes négyzetmilliméterét, nem lett-e bárhol piros, kék, zöld, lila, bibis, vagy bármilyen másmilyen, mint szokott. Miattam majdnem elmaradtak a 4 órai hírek...

Ez a probléma egy frankó textilmózessel oldódott meg. Elég hülyén nézünk ki, mikor leérve a lifttel gyerek mózesestül a lépcső tetején kirak, kocsi levisz, mózes és gyerek vissza, majd hazaérve ugyanezt reverse üzemmódban is elnyomjuk, az arrajárók teljes körű szórakoztatására. Ma például a postás derült nagyokat, hogy a levélszekrény harapja le a mutatóujját...

Viszont az autóstársadalom kiemelten gyökér példányai által okozott útakadályokkal nincs mit tenni. Őket aztán nem izgatja, hogy miattuk kell visszafordulnunk és megkerülnünk az egész háztömböt, hiszen értsd már meg, hogy nekik pont ott kell megállniuk és nem bírnak 50 métert gyalogolni és kész. Nem is kifejezetten a saját kerülőutam izgat ebben, hanem például ilyenkor eszembe jutnak a kerekesszékesek, akiknek ez még nagyobb gáz. 

Aztán ott vannak a remekül megtervezett, éppen a járda kellős közepén jó helyen lévő villanyoszlopok is. Egyértelműen kár lett volna a járda valamelyik széléhez közelebb elhelyezni őket, így sokkal szórakoztatóbb, ahogy bénázgatnak körülötte a friss mamik. A hiányos kockaköves gyalogosátkelők egyértelműen viszik az első helyezést, villamossínpárral amortizálva tovább az átkelési hajlandóságomat. Gondolom, a kövek valamelyik nemzeti ünnepünk előtt még hiánytalanul szolgálták eredeti funkciójukat, azóta békétlenebb időket élünk...

Na nem mintha a hiánytalan kockaköves utakkal jobban járnánk. Ugyan valószínűleg nem minden kisbaba olyan finnyás, mint Botkó, de az én fiam kifejezetten rühelli a nagyobb rázkódásokat. Azt a babakocsit még nem sikerült megtervezni, aminek a kerekei, rugózása képes kivédeni, vagy minimálisra tompítva elviselhetővé halkítani ezeket a bukkanásokat. Úgyhogy kényszer-zötyögünk, és közben fújolunk.

Mindezek után igencsak minimálisra korlátozódik a babakocsis mozgásterünk. Komolyan, a legkisebb akadályt még az jelentette, mikor a Vuvuzela gyűlölte a járgányát. Most, hogy végre szereti, remélem, sikerül elmagyaráznom neki, miért indulunk útnak mégis inkább kenguruval, annak ellenére, hogy 5,2 kilós Őcummancssága súlya alatt anya dereka lassanként remekbe horpad. Ám így száguldozhatunk lépcsőkön fel és le, zebrákon át és szét, szabálytalanul parkoló autók mellett-között-és néha -fölött is, határt csak akrobatikus hajlamom szab a boldog szárnyalásnak. 

Nem mellesleg pedig, én is jól kidőlök, mire hazaérünk. És akkor jöhet az összebújva szundikálás, mielőtt újra útra kelnénk...

Áldott állapotom kilencedik hónapjának vége felé sokszor megpróbáltam elképzelni, hogy milyen érzés lehet a szoptatás. Persze ez lehetetlen, mert akármennyire igyekszik az ember, egészen addig nem derül ki, amíg élesben meg nem tapasztalja. Ez szavakkal nem írható le, még körül sem nagyon, és úgy egyáltalán: a szoptatás olyan, mintha... - kezdetű mondatoknak nagyjából nincs értelme. Majd megtudod, édes lányom, azt jóvan.

Azzal valahogy nem különösebben foglalkoztam, hogy lesz-e majd tejem, és sebes mellbimbóm, mert egyrészt teljesen biztos voltam benne, hogy ez nekem menni fog, másrészt ha valami végzetes oknál fogva mégsem sikerült volna, hát azt sem éltem volna meg világvégének. Nagyon nyomatják mostanában a szigorúan csak anyatejes táplálást, de könyörgöm, minek növelik a lelkifurdalást még nagyobbra azokban a pórul járt kismamákban, akiknek valamiért nem megy?? Megpróbálta, biztos nem direkt nem akar tejet termeli, nem megy és kész. Na bumm. 

Szerencsére lett is tejem, megy is a szoptatás, persze nagyon vidám dolog, hogy a sarki fűszeres is minden szégyenérzet nélkül kérdezi meg, van - e elég tej... Valahogy az ember nem szívesen értekezik idegenekkel a melle kapacitásáról, na. Még akkor sem, ha erre a szervére egy ideig kizárólagosan élelmezési célzattal képes gondolni. És még akkor is, ha amúgy minden szívbaj nélkül szoptat bárhol nyilvánosan, mert amúgy tényleg csak egy mell, minek ezt ragozni. De a kajálás a gyerek joga bármikor és bárhol, beszélgetni róla más tészta. 

A fejni - nem fejni témakör egyenesen az őrületig fokozható, ez mostanra kiderült. Még terhesen elhatároztam barátnők tanácsára, hogy márpedig nem fejek, mert a cici okos (még jó, hogy a férfiak ezzel nincsenek tisztában, különben állítólag félnének tőle...), tudja, mennyit kell termelni, beáll az egyensúly és onnantól rém kényelmes életünk lesz. Tartottam is magam nagy erőkkel ehhez, pedig kérem szépen, tényleg nem volt könnyű.

Vegyük mindjárt a védőnőt. Nagyon kedves teremtés, de (maradjon köztünk) olyan érzésem van legtöbbször, hogy a tankönyvben olvasottakat meséli vissza, tapasztalat nélkül. Lehet, hogy nincs igazam, viszont akkor meg valószínűleg az én fiam egészen speciális, mert eddig amit kérdeztem tőle, arra nem kaptam használható tippet. Bezzeg amit nem kérdeztem, azt megtudtam még egyszer. Így a fejéssel kapcsolatban is. Hiába mondtam, hogy egyrészt nem szeretném erőltetni, másrészt csak úgy próbaként kísérleteztem vele és nekem nem megy, ő elengedte a füle mellett, és vidáman bizonygatta, hogy az milyen jó. 

Anyósom (aki egyébként nagyon jófej, félreértés ne essék, igazán kedvelem) volt a következő, mikor meglátogatott minket. "Ez a kisfiú sokat sír ám, nem lehet, hogy éhes?" Nem. Most evett. Negyven percig. Nem, olyan nincs, hogy nem elég erős a tej, ez csak legenda. Igen, próbáltam fejni. Nem, nem megy. Igen, tuti nem éhes. De értsd meg, nem tudok fejni. Oké, megint megpróbálom. - és megpróbáltam. És mi lett? Hát naná, hogy nem ment.

Biztos voltam benne, hogy a gyerek nem éhes, mivel ennek vannak bizonyos tuti bizonyítékai, ismérvei, amiket Botkó mind gyönyörűen produkált. Így aztán mikor már anyu is azzal jött, hogy "Nem lehet, hogy éhes?", valóban elárulva éreztem magam. Előkerült a mérleg (amit pont a paráztatás miatt mellőztem addig), és természetesen azonnal be is paráztam, hogy kicsi fiacska nem hízik megfelelően, és akkor most biztos, hogy el fog fogyni, át fog látszani, zörögni fognak a csontjai, és ő lesz az első szopizva cicin éhen vesző csöppség széles-e-Budán. 

Elkezdtem ámok-tejszaporítani. A sarki gyógyszertáros néni lett a legjobb barátom, minden nap negyedórát értekeztünk arról, hogy nála hogyan volt a fiánál, a lányánál, melyik készítményt hogyan kell hatékonyan alkalmazni, és vittem-e már a homeopátiás szóróanyagból is, hogy át tudjam alaposabban tanulmányozni. Még az erre vonatkozó szakirodalmat is kölcsönadta. Ittam teát, kétfélét. Szedtem bogyókat, amik mellé tilos mentolos dolgokat fogyasztani, emiatt egy speciális fogkrémre is beruháztam (aranyárban mérik). Aztán kapszuláztam is, és végül nagyon nehezen, nagyon utálva az egészet, rácuppantam a "Riskagépre". Én lepődtem meg a legjobban, mikor működött...

Amikor elfogyott alólam a paráznivaló, és végre megnyugodtam, hogy a tejtermelésemmel az égvilágon semmi baj, a gyerek nem készül éhen halni,   jött pár stresszmentes hét. Aztán nem hiszed el, de az egész kezdődött elölről! Naná, mert léteznek ezek az úgynevezett növekedési ugrások, amikor pár napig többet eszik a kis szippantyú, felszaporítja az adagot, aztán újra beáll a rend. Nekem ezt is sikerült túlaggódnom, ezért persze, hogy megint vad kalkulálásokba kezdtem, és olyan ügyesen kételkedtem saját magamban, hogy a kiegyensúlyozott másik felemet is sikerült megingatnom.

Egy bágyadt augusztusi estén meggyőztem róla, hogy a gyereknek márpedig tápszeres kiegészítésre van szüksége. Addig töprengtünk, míg elhatározásra jutottunk: bekeverünk egy adag cuccot, és ha elfogadja, akkor éhes. Ha nem, akkor más baja van. Eredmény: úgy bepuszilta a 80 milli tápszert, hogy izgulhattam végre máson... konkrétan, hogy visszajön-e egyben az egész. De nem jött, hanem egy vidám büfit követően Botkó ásított párat, majd kalimpálás nélküli mély álomba zuhant és fel sem ébredt reggelig. 

Döbbenet.

A fiam éhezik! - vettem tudomásul lemondással... Mégiscsak vége a világnak, akármennyire igyekszik a Greenpeace... Hát hol van az igazság? Nem volt elég a cukorbaj?És különben is, nyolcadikban miért nem velem táncolt a Geri a banketten??? Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?? - ástam magam kedvenc szokásomhoz hívem még mélyebbre, szinte lubickoltam az önsajnálatban... Néhány napig kétségbeesetten tápszereztünk, mikor egyszercsak rájöttem: a fiam NEM éhezik! Csak olyan, mint az apja: amit elé raknak, azt utolsó szemig megeszi. Feladatnak tekinti, és teljesíti. De ha kevesebb van, akkor simán beéri annyival is. És mire a gondolatmenet végére értem, újra utolértem magam MELLesleg is - így történt, hogy lejöttünk a szerről. 

A Töki slank. Tudomásul vettük. Nem tudom, kitől örökölte, de nem dagi baba. Formás, gyönyörű, izmos, arányos bébi. És karcsú. Szűk csípő, deltás vállak. Igazi férfi-forma :) Sima anyatejes vacsitól is tökugyanannyit alszik, mintha teletömjük tápszerrel... És ugyanolyan elégedett. Persze nem mondom, hogy sohatöbbet, mert nagyonis megnyugtató dolog tudni, hogy ha nincs más, akkor tápszerrel is ugyanolyan szépen felnő az a gyerek. De ha lehetséges, nem kívánom magam többet kikészíteni idegileg ilyen baromságokon, nem fogok naphosszat fejni, mert van jobb dolgom is, és nem hiszem magamról azt, hogy a világ legbénább anyukája vagyok, ha nem küzdök körmömszakadtáig az anyatejért.

Bármire képes lennék ezért a kis szuszogó csomagért, de van egy határ, amin túl már nem használok, hanem ártok a folyamatos megfelelni akarásommal. Úgyhogy visszatértem a kezdetekhez: elhiszem, hogy én csinálom jól, mert én vagyok az anyukája, és mindenki máshoz képest helyzeti előnyöm van, mikor eldöntöm, hogy az én gyerekemnek mi a legjobb. És ahogyan döntök, a biztosan a legjobb döntés. :)

 Pssszt! Csak fű alatt merem ideírni, de a gyerek néhány napja megjavult!!! Roppant gyanús...

Még keressük a kandi kamerákat... addig nem kiabáljuk el :)

Vajon mi volt az első becenév, amit Botkónak adtunk? 

Azt hiszem, a legeslegelső még akkora datálódik, mikor épphogy kiderült: fiunk lesz. Petya megalkotta a Botkány-t, amit Balázs valamivel később meghallva felhívott, és nagyon szépen megkért, hogy legyünk szívesek, ne szemétkedjünk már idő előtt a gyerekkel :) Erre én csak annyit mondtam: sajnálom, mi vagyunk a szülei, így jobb, ha idejekorán hozzászokik az ehhez hasonlókhoz :)

Az Inszájder nem szorul magyarázatra, a Gyaloglóművészt sem kell különösebben indokolni. A Pakolóművész is nyilván adta magát, mivel a 4D Ultrahangon kicsi fiunk az összes bent talált játékát buzgón mutogatni akarván előszedett mindent, ami a keze ügyébe akadt: köldökzsinórt, méhlepényt... és mind-mind épp az arca elé pakolta. Esténként szintén hatalmas rendezkedések zajlottak odabent, olyankor biztos, hogy ágyazgatott magának, mert nem sokkal később határozottan éreztem, hogy egy icipici moccanásomnál is komfortfokozatot váltott a gyerek, erősen neheztelt, ha én is kényelmesben akartam érezni magam. 

Petya már egészen korán elhatározta, hogy márpedig a gyermek TÖKI, és kész. Tartja is magát ehhez igen rendesen, olyannyira, hogy ha picit nem figyelek, már én is így hívom. 

A testen kívüli lét első beceneve a Csomag Úr lett, utalva a kisember küllemére, amit egy pelenka és bármilyen rugdalózó kombójával imitált. Nem sokkal később született a Botkó Botkievics Botkorov, időnként még egy Elvtárs-sal is megtoldva. Próbáltam valami elfogadható magyarázatot kitalálni erre, de elvéreznék mindegyik próbálkozásommal, úgyhogy töredelmesen gyónok: az égvilágon semmi oka, egyszerűen csak úgy jött. A Cummancs ennél már jóval indokoltabb, hiszen egy folyamatosan étkező csecsemő, aki ráadásul cicimán is, naphosszat képes cummogni az árun.

A Vuvuzela a focivébéhez kötődik. (Ha van még ember a Földön, aki nem tudja, mi az, annak ajánlom figyelmébe a wikipedia erre vonatkozó szócikkét: http://hu.wikipedia.org/wiki/Vuvuzela) Botkónak ugyanis a darázskürthöz hasonló monotonitású sírása nem kevéssé idegtépővé képes válni úgy cirka... egy idő után, na. És csak nyomja... nyomja... betilthatatanul :) 

A Gyanakvóművész adta magát a gyermek kezdeti hozzánk állásából, az Oszi-zást pedig anyu kezdte, revansul a szerinte meggondolatlan másodiknév választásunkra. A Botterdam megint nemigen támasztható alá semmilyen mesével, viszont mentségére szól, hogy nagyon kevésszer hangzott csak el. 

Nem úgy a Yokkermokk! Hát kisfiam, ha tényleg kíváncsi vagy rá... Te akartad: egy IKEA asztal-szék garnitúra nevéből ered... Folytassam? ööö... Mindenesetre szerintünk nagyon aranyos, és ez a lényeg. 

Félek picit folytatni... De halált megvető bátorsággal mégis tovább megyek: Műenzim. Khm. És, amit sosem találnál ki: Szundita. 

És még csak 3 hónapos vagy!!!

Most, ha nem haragszol, mélyen magunkba nézünk. 

Igyekszem mindenre felkészülni. Petya szerint nem lehet, de én azért mégis megpróbálom. Rengeteget agyalok olyan különböző elképzelt váratlan eseményeken, amik az elkövetkezendő 18 évben előfordulhatnak. Végiggondolva az összes lehetséges kimenetelt, valószínűségszámításokat végzek, optimalizálok, újratervezek. Időnként hangosan felszisszenek. 

Állítólag nem jó ez így. Az ember ne gondoljon rosszra, mert bevonzza azt. A múltkor láttam az egyik kereskedelmi csatornán egy délutáni "asztrológiai-ezo-bio-ökoterikus" ámokfutást, amiben a műsorvezető (vagy ki is az) szinte megfenyegette a kérdezőt, hogy ha negatívan merészel gondolkodni, a családtagja nem fog meggyógyulni. Íme, tessék: a szerencsétlen betelefonálónak már soha az életben nem lesz nyugta, mert ha nem gyógyul meg a kérdéses családtag, tuti önmagát okolja egészen a halálig. Hát köszönjük szépen...

A minap, mikor összecsuklott az a nyamvadványos babakocsi, és kicsi fiam bukfencezett egy kisebbet benne, majd szívinfarktust kaptam, és két napig mindenen sírtam, úgy kikészültek az idegeim. Állítólag valamennyire hozzá lehet szokni az állandó "stresszuális" készenléthez, és nyilván mindenki átvészeli valahogy a hajkihullós, megőszülős jeleneteket. (Például anyukám is remek egészségnek örvend szerencsére, pedig anno lóhalálában rohant velem a fül-orr-gégészetre, kiszedetni a babot az orromból :) )Felkészülni ezekre azonban a legritkább esetekben lehet, sajnos. Tudom én ezt, csak a para jön, a para rádtepelszik, a para van és kész.

Pedig a Norbi szerint annál nagyobb baromságot még kevesen mondtak, mint hogy "Jobb félni, mint megijedni." Folyton parázni rettentően megterhelő. Megijedni sokkal, de sokkal egészségesebb.  

Amíg Botkó puttonylakó volt, eleinte élénk konyhai élet zajlott nálunk: ráértem kísérletezgetni, sütni, főzni, gasztronautát játszani. Oké, néha egészen perverz ízekkel is bepróbálkoztam, de egy terhes nőnek ez nem különösebben róható fel. 

Aztán jött az Édes élet, vagyis a cukorbetegség, és onnantól Schobert Norbi főzött nekünk. (Érdekes, hogy a gyerekvárás felett végig a Schobert család szelleme lebegett, mivel a futást kénytelen voltam felfüggeszteni, és kínomban Rubint Réka néni lett a virtuális legjobb barátnőm. Akkor szoktam le róla, mikor álmomban S.Norbi hozzánk költözött egy időre, mivel válságba került a házassága...) A fitnesszcsalád valahogy nem bírt kimaradni a 9 hónapból. Mondjuk nem csodálom, tényleg jó kis várandósság volt :)

A diabetikus cuccok halmaza tehát beáramlott a háztartásunkba, de nem csak úgy magától! Különböző helyekre jártunk "beszerezni". Megterveztük az utat, milyen sorrendben hajtjuk fel a light joghurtot, a szénhidrátszegény péksüteményt, a mindennapi kismama betevőt. Könnyűnek tűnik, de az állandó orvoshoz rohangálás miatt összevissza napokat éltünk, és néha olyan érzésem volt, a dokik direkt teremtik meg ezt a kihívást, nehezített pályássá téve ezzel a finist. (Csak egy példa: a diabetológiára éhgyomorra kell érkezni, és a vámpírtámadás után ott tölteni az egész délelőttöt, mert a doktornőhöz kábé csak délután egykor jut be az ember lánya. Közben oldd meg, hogy legyen nálad a diabos kajád, mérj cukorértékeket, és időnként megszúrd magad egy kis inzulinnal...)

Mindez azonban békés húsvéti körmenet sebességéhez hasonlít mindahhoz képest, ami a szülés után jön :)

Fogalmam sincs, más hogyan csinálja, de mi tuti valamit nagyon elcseszünk. A háztartásvezetés jelenleg nem sorolható első számú erényeim közé, és eme ráta igen jelentős hányadát az élelmiszer-beszerzés és -előállítás problémaköre teszi ki. Valahol a fűszerespolc környékén kezdődött, ahová ha jól emlékszem, minimum 5 hétig nem volt időm benézni, így fordulhatott elő, hogy étolajból hirtelen lett 3 üveg (egy is alig fér el), cukorból meg egy hónapig semmi. A péksütemények néha elfogytak, sokszor megszáradtak, de legtöbbször nem is voltak (fullciki). A főzés gondolatáig sem igen jutottam el, bár éhen azért nem vesztünk, hála anyunak és Márti anyósnak.

Aztán némileg javult a helyzet, mostanában már olyan, egészen komolynak mondható vacsorákat is van időm elkészíteni, mint virsli (!), rakott krumpli (!!), sőt, egyszer majdnem csináltam palacsintát is. Botkó azonban máshogy gondolta, szerintem félti a vonalaimat, csak ez lehet az oka, hogy a tészta kikeveréséig sem jutottam el. 

Mikor már rettenetesen ki vagyunk éhezve valami saját készítésű melegételre, valahogy csak szakítunk időt a kotyvasztásra. És erősen hiszünk benne, hogy később visszaáll a régi rend. Ha mégsem, a Schobert család erre is készült megoldással... :)

Terhességem hajnalán az első elhatározások és alapvetések között szerepelt, hogy a gyereket nem szoktatjuk a lábujjhegyen járásos, zajkizárásos alváshoz, a saját dolgunkat legalább ezzel tuti nem nehezítjük. Majd szépen beleszokik ebbe a háztartásba a csemete, és vígan durmol a lakás zajaira. Slussz-passz. 

Ezt a lakást nagyon szeretjük, sajnos. Azért sajnos, mert egyetlen szobás, és a többi helyiség is nagyjából egybenyitott a szobával. Elköltözhettünk volna ugyan, volt is erre vonatkozó tervezés, de aztán abban maradtunk Petyával, hogy amíg a gyerek pici, addig nemigen van szükség nagyobb élettérre, sőt talán hasznos is, ha egyben lakunk Csomag Úrral. 

Hát a Töki nem így gondolja! Utálja, ha zajonganak, mikor ő alszik, méltatlankodva kéri ki magának a parkettarecsegést (azta, B.e. észre sem vettük, hogy recseg!), a billentyűzetkattogást (tetszik érteni?? a billentyűzetet, ami alig hallható), a lift hangját, és a csapból vizet folyatást. A köhögésre vad pánik tükröződik gyanakvó képén, a tüsszentésre idegösszeroppanás közeli állapot kerülgeti, de még az ágyrugó szisszenésére is összerezzen. Azt most nem emlegetem fel, hogy ha együtt alszunk el, és én ki merészelek lógni mellőle a nagyágyból, az első próbálkozó mozdulatokra szem kipattan, vádlón rám mered, és szinte hallom: "Áhhhá! Tudtam, hogy erre megy ki a játék!"...

A fura csendrendelettel egy időben elkezdődött egyfajta különös, előre megkoreografált, mozdulat-minimalizált élet a lakásban. Aki látta a Bin Jip-et, annak lehetnek elképzelései erről, de még az is halovány utalás csak arra az "átlátszó vagyok és egészen kicsi" típusú létformára, amit Petyával művelünk.

Megtanultunk például suttogva kiabálni. Komolyan. Erre akkor jöttünk rá, amikor a mosógép csöve kicsúszott a kádból, és éjjel 11-kor realizálva a fürdőben 2 centi vastagon álló Kisbalatont, cifrán "felsuttogtam": Szívem, b...meg, úszik a lakááááás!" Másik felem hasonló rikkantással felugrott, és "kirohant" a fürdőbe, ami körülbelül úgy nézett ki, mint amikor a lajhár menekül, de az is lassítva.  

Bezzeg Boti a Tescoban remekül alszik! Az összes bevásárlóközpontot imádja. Így aztán megdőlt az az elhatározás is, hogy nem visszük el a kölköt ilyen zajos helyekre, mert nem tesz jót az alakuló idegrendszerének. Hát fogalmam sincs, annak jót tesz-e, de az alvókájának egészen biztos. Legutóbb például a Westendben csicsikált 3 órát egy kávézóban, míg apa netezett, anya meg felruházkodott az őszre, majd apa táskavásárlása közben a Nike hátizsákok árnyékában ráhúzott még negyven percet. 

Mivel itthon képtelenek vagyunk plázányi mormogó, monoton embert imitálni, újabban bevetésre került a hősugárzó (kiváló!), és időnként a porszívó is. Utóbbit sajnos este 10 után nem ér társasházban üzemeltetni... de megannyi furfang siet a segítségére nap mint nap az ügyesen improvizáló szülőknek. Már egy liter tejért is az Ósünbe járunk, hiszen közben körmönfontan megoldódik a délutáni alvás problematikája is. Azt hiszem, az előző 5 életemben ennyiszer összesen nem voltam bevásárlóközpontban, mint az elmúlt 3 hónapban. Ha valaki kívülről figyel, tuti azt hiszi, mániás pénzherdáló feleség vagyok, és szegény férjem meg gyerekem iddogálják ennek levét csendesen. Szigorúan CSENDESEN! 

Hát ja, kérem. A szükség nagy úr! :)

 Az eddigi bejegyzések a múltat foglalták össze, nagyon röviden. A továbbiakban számomra is izgalmas, fel nem fedezett dimenziók következnek, mivel mostantól élesben követem le a mindennapok eseményeit. 

Csapó kettő!!!

B.u. 3 héttel, azaz valamikor június végefelé kaptam egy hívást, hogy s.o.s. kellene reklámhoz a hangom. Petyával egyeztettünk, és mivel aznap szabadnapja volt, meg a varratszedéskor sem okozott gondot a távollétem, megbeszéltük, hogy oké, mozduljak ki, mondjak igent.

Mivel cefet cudarul voltam még, nemigen ment zökkenőmentesen a járás, taxival közelítettem meg a célállomást (tökjó helyen van a Neo FM), és a piszkos munka elvégzése után még Zoltánnal is volt időm beszélgetni. Hazafelé a taxiban már evett a lelkifurdalás rendesen, miszerint "otthon hagytad szegényt, milyen anya vagy te!" illetve "tedd a szívedre a kezed: nem a munka miatt jöttél, hanem, hogy kiszakadj a bezártságból!" és további, válogatott önsorsrontó gondolatok halmaza. A Zsigmond térnél már pergett előttem a kész film: Petya áll a szoba közepén vádlón, Botkó ordít az éhségtől, a lakás romokban, a Föld ivóvíztartalékai elfogytak, és az utolsó élő ember egy szomorú pillantással a kamera felé semmisül meg éppen a(z) /ki tudja, hogyan keletkező/ atomrobbanásban. 

A valóság: a Szundita (= B.) békésen szunyókál apa karjaiban, utóbbi mosolyogva fogad, és mégsem halt ki az emberiség amiatt, mert kitettem a lábamat itthonról. 

A júliusi, lakástól 50 méterre történő Krisztával pizzázás már egészen jól ment, az augusztusi, Zsoltiék esküvője előtti 3 órás fodrászGrétilátogatás pedig egyenesen kikapcsolódás jelleggel bírt. 

Azért kicsit, de csak egy egészen nagyon pici hangyabokányit rossz, hogy nem hiányzom neki... (psssszt!)

Mikor megterveztük a gyereket, Petyával leszögeztünk pár aranyszabályt. A legfontosabbakat. Például, hogy a készülő gyermek legyen rendkívül muzikális, merthogy a szülei is azok. Legyen szép hangja, szeressen énekelni, szeresse a zenét, és tanuljon meg egy fúvóson, egy húroson és egy ritmus szekciós hangszeren játszani. A legideálisabb, ha alapként a furulya - klarinét, gitár és dob szerepel majd repertoáron, és mivel nincsen zene zongora nélkül, így az is feltétlenül szükséges. Különben is, az anyja életéből a zongora sajnos kimaradt, és anya elhatározta, hogy az összes ki nem élt vágyát beleprojektálja a gyerekeibe, úgyhogy bocs kisfiam, a zongorával muszáj lesz megbarátkoznod (vígasztaljon cserébe az, hogy szépségversenyre majd a hugodnak kell mennie).

Miután ezt eldöntöttük, még vitatkoztunk picit, hogy az Oxfordra vagy a Yale-re írassuk, aztán legyártottuk.

Egyelőre csak az egészen korai eredményekről tudok beszámolni, de azok meglehetősen kecsegtetőek: a gyerek kiválóan zongorázik. Neeeeeeeeeeeem, dehogyis, csak vicceltem. 

Viszont fantasztikus, mély és rekedt, férfias hangja van. Az apjától örökölte szerencsére, és már egészen jól beszél magyarul. Azt, hogy "öt", már majdnem tudja. Igaz, még a "T" várat magára, de az"Ö" az megvan. A helységnevek közül Hejőbába a kedvence, bár egyelőre a Heö' - vel utalgat csak erre. Viszont kérdezni is tud, méghozzá helyes érzelmi töltettel: sírással festi alá az "Ölel-e?" kérdést, és legalább tízszer nyomatékosan el is ismétli. Őstehetség!

Az éneklés is körvonalazódik ám! Amikor énekelünk neki (többnyire mozgalmi dalokat, két szólamban, de egyszer próbálkoztunk már kánonnal is), nagyon figyel, és később teljesen váratlanül egy "hüü-üü-űűű" - vel utal rá, hogy "Hogy is van az az amúri partizános cucc?".

Saját dalai is vannak már, bár az igazság fontos részét képezi, hogy ezeket egyelőre az anyja szövegezi - és zenésíti is meg, már létező, de homályba veszett, vagy méltatlanul elhanyagolt dallamocskákat felhasználva. Ilyenek - tényleg csak néhány szerény példát hozva - a Yokkermokknak lenni..., az Ő egy Igazi Cummancs, vagy a népszerű Szia, Cummancs! kezdetű pársorosok.

Ha nem baj, nem örökítem ide a teljes szövegezést. Hátha olvassa valaki a blogot... :) 

A gyerek nem vigyorog. Gáz. 

Tuti, mindenki gyereke vigyorog már, meg gőgicsél... Azt most hagyjuk, hogy a Mások Gyereke átalussza az éjszakát és vendégségben tündérien elvan, mert emiatt folyton besárgulok. (az irigységtől, no)

Yokkermokknak esze ágában sincs vigyorogni. Szerinte az élet kemény, és felelőtlen az, aki vígan elsuhan efelett a megrázó tény felett. Különben is, élénk érdeklődés közben egyszerre még a vigyorgásra is koncentrálni baromi fárasztó. Úgyhogy anyában tovább halmozódik a kétségbeesés, miszerint a kisfia már rég megbánta, hogy ebbe a finoman szólva is különös családba született bele. Mire anyuka mindenkinek elsírja ebbéli bánatát, a gyerek egy reggelen spontán akkorát mosolyog, hogy esküszöm, a Nap is attól süt ki az égen. :) Vannak gödröcskéi!!! És megismétli a vigyort bármikor, akárhányszor csak rámnéz!!! 

Kedvel! Határozottan!

Imádom...

 ...szoba.

Ugyanis, előkerülnek lassan azok a cuccok, amiket innen-onnan ajándékba kaptunk. Amik színesek, zörögnek-csörögnek, pihepuhák, rághatóak, viccesek és JÁTÉKOK. 

A favorit ezek közül először a pihenőszékre erősített Három Medve közössége, névszerint Éliás, Tóbiás, és Egytáldödölle (apád keresztelt, ne engem vonj kérdőre!). Működése nagyon egyszerű: a pihenőszékben (továbbiakban: Gyanakvószék) kalimpáló Botkancs mozgásával egyidőben elkezdenek himbálózni a cimbik is, mely előfordulást a kisfiacska mélységes és rendkívül határozott gyanakvással figyel a szeme sarkából. Különösen a kék medve (= Éliás) baromi gyanús, hosszú percekig kötelező figyelni, nehogy suttyomban bármi. Vagy valami. Így aztán összefoglaló nevükön a Gyanúsítottak igen korán megoldást hoztak a "hajat kéne mosnom" problémakörre, éljen, éljen!

A második számú kedvenc a zenélő forgó, apa szerint ShowMustGoOn. Mert mindig, állandóan mennie kell. Csak úgy a jó, ha csendben imbolyog, az silány előadás... Úgyhogy a rabszolgák felváltva járnak felhúzni, és mikor már lassul, elgyötörten pillognak a másikra, hogy "te jössz". Beni szerint az ilyen zenélő forgókat olyan emberek tervezték, akiknek soha nem volt gyerekük - és igaza van! Ugyanis, nekünk rém szórakoztató látvány, de ha belegondolunk, hogy a gyerek alatta fekszik a kiságyban és felfelé pillog, akkor négy pár talpat figyelget, ugyanis ezek függőlegesen lógnak lefelé, nem ám a hátuknál fogva... Ennek ellenére a talpak is igen érdekesek lehetnek, mert a gyerek eddig még nem szólt, hogy baja lenne velük.

A háztartásunkban legalább nyolc Micimackó is van. Nem, fogalmam sincs, hogy kerültek ide, ugyanis soha annyira nagy Micimackó fun nem voltunk, hogy indokolt lenne ez a jelenség. Egyszerűen valószínűleg mindenkitől azt kaptunk. Azért Botkónak bejön a medve is, különösen a kezéhez nőtt műanyagok, amik a meséből, ha jól emlékszem, még hiányoztak :)

A rózsaszín virágos házinacim kedvelhetőségén pillanatig sem csodálkozom, szerintem is irtó aranyos és csini. Az apró virágok egészen sokáig szemlélhetőek, tapicskolhatóak, és nem sértődnek meg akkor sem, ha hirtelen egészen konkrét gyanakvás alanyai lesznek.

A legnagyobb meglepetés azonban az 500 forintos, akciós IKEA ágyneműgarnitúrajátékként való definiálása: a nagyágyban Botkó simán elgügyög egy órát a piros és narancssárga pöttyöknek, és igyekszik valahogyan azt is megoldani, hogy igaziból is a kezeibe kerüljenek. Eddig szerencsére kevés sikerrel, különben vehetünk új ágyneműt már megint...

Képzeld, Yokkermokk, a kisbabák nem mind mosolygósak! Ezt sosem hittem volna, de amikor világossá vált, hogy az összeráncolt szemöldököd tulajdonképpen folyamatos gyanakvást jelent, először kétségbeestem. Ez a gyerek utál minket, nem érzi jól magát egy percre sem velünk, folyamatos tamagocsi üzemmódban van, és semmi pozitív visszacsatolás, hogy "nyugi, anya, jól nyomod!".

Az sem könnyített a helyzeten, hogy a terhességi hormonok hatalmas erőkkel száguldoztak kifelé belőlem. Ez miatt ugyanis sírtam az időjárásjelentésen is, hát még akkor, ha kicsit is bizonytalan voltam benne, hogy valamit jól csinálok-e vagy sem. Szerencsére Petya kiegyensúlyozott, magabiztos és stabil apuka, kell is egy ilyen szétesett anyuka mellé :) 

Egy friss újszülött - állítólag - lassan eszik, belealszik a kajálásba, és rengeteget húzza a lóbőrt álló nap, mellette vígan emészt. SZERINTEM egy friss újszülött mohón szopizik, belalszik ugyan, de vígan felkalimpálja magát a mély álomból, és aztán gyufaszálakkal támasztja ki a szemeit, nehogy véletlenül elaludjon, isten őrizz!!! A miénk legalábbis... Az emésztés meg bőven lefoglalja szegényt, túlságosan is. A kisfiúk hasfájása - téma nem hagyott ki minket sem, de igyekeztünk könnyebbé tenni.

A kisbabák ébrenléte kevés ideig tart, nehéz még lekötni a figyelmüket hosszabb időre, és hamar nyűgösek, mikor elfáradnak. Maximum 20 percig vannak nyugiban ébren. Namármost, aki ezt kitalálta, annak őszintén gratulálok - vagy talán magunknak gratulálok inkább, az 5-8 órán keresztül tökéletesen éber és érdeklődő, sőt !!! unatkozó !!! gyerekünkhöz. Megalapítván a Botkóügyi Foglalkoztatási Hivatalt, a két munkatárs folyamatosan "adásban van". Fáradtak ugyan kissé, de a közönséget ez nem hatja meg. Kenyér és cirkusz - ekkor értettük meg, ez mennyire nagyon fontos...

 Majd akkor úgy lesz, hogy nem ülünk ám itthon, hanem jövünk-megyünk. Szokja ez a gyerek a közlekedést, mert nehogymár miatta bezárkózzunk! Hiszen annyi gyerekbarát program van, és annyi jó hely, ahová kisbabával is simán lehet menni, nyilván mi ahová csak lehet, ellátogatunk majd. - gondolja a naív anyuka és apuka. 

Az igazság az, hogy a franc se gondolta, hogy létezik bébi a Földön, aki gyűlölködik a babakocsira, és ha belekerül, először csak lilára ordítja a fejét, majd hirtelen nem vesz levegőt, és várja a hatást. Nem marad el, ez garantálható...

"Nem igaz, hogy az embernek nincs öt perce egy kisbaba mellett magára, hiszen zuhanyozni sittysutty le lehet, egy borotvával a szőrtelenítés is pikkpakk megoldható, a fodrász háromhavonta simán belefér, a kozmetikus is. A manikűröst és a pedikűröst meg hírből is alig ismerem, hálistennek sosem volt rá szükségem." 

Ebből a megvalósulási faktort nem merem ideírni, legyen elég annyi, hogy Töki és én összeköltöztünk a nagyágyba, és volt olyan nap, mikor Petya este hazaérkezve kivette a kezemből a csemetét, hogy igyak valamit... Hurrá, fitt anyuci :)

Aztán nem a gyerek javult meg, hanem a szülei lettek némiképp immunisak szegényre: már nem volt tragédia, ha sírt a Vuvuzela, az az öt perc kibírható, míg anya reggelizik, főz, vagy épp fogat most. A többi időben úgyis élelmezés folyik, Cummancsoskodás, szeretgetés, összebújás. És a séták is megoldódtak a jó öreg Kenguru nevű szerkezet segítségével :)

 A június, július az ismerkedéssel telt. Bár Botin nem látszott, de én tudom, hogy ő is élvezte :) Tapasztalgattuk egymást hámasban, vidáman, néha keservesen, sajnálva szerelmünk gyümölcsét és annak hasfájását. Egy idő múlva már mindent tudtunk a csecsemők emésztőrendszeréről, és amit sosem gondoltunk: szenvtelenül csevegtünk elsőszülöttünk székletéről, akár a szomszéddal is... A boltosnéni szívbaj nélkül kérdezősködött arról, van-e elég tejem (miközehozzá???), a taxis, aki a varratszedésre vitt, ujjongva gratulált, mondván: "látom, már nincs sok hátra!" Köszi, kedves uram, már túlvagyunk azon, csak épp egy hét alatt nem múlik el nyomtalanul egy 120 cm kerületű puttony... 

Az embernek lehetnek elvei, de amint gyereke lesz, azok azonnal módosulnak vagy teljesen kizáródnak. Gyakorta visszhangoznak füleimben a saját, 5 hónappal ezelőtti szavaim: nem szoktatjuk az ágyunkba! fix napirendhez tartjuk magunkat! nincs nonstop szopizás, és egyedül kell elaludnia.

Szerintem a sors szándkosan viccelődik az ilyen határozott kismamákkal, mint én. Remélem, jól szórakozik, mert akkor legalább valami haszna is van folyamatos kudarcainknak :)

Címszavak, időhiány. Anya fáj, apa fáradt. Botkó pocakfájós. Infacol, Espumisan, Gripe Water, masszázs, szétesés, étvágytalanság, farkaséhség, szoptatás, szoptatás, szoptatás.

Boldogság, boldogság, BOLDOGSÁG :)

 A kórházban töltött napok messziről sem emlékeztettek az április eleji ottartózkodásomra, és ez már önmagában is hatalmas boldogsággal töltött el. De az eufória mégis abból fakadt, hogy nem voltam egyedül. (oké, áprilisban sem, de akkor legalább annyi aggódás volt bennem, mint amennyi gyerek, úgyhogy az nem ér). Mostmár mindig velem lesz a BOTI - gondoltam, és egész álló nap vigyorogtam, azt hiszem, egy percet sem aludtam, csak csodáltalak, és néztelek. És minden alkalommal, amikor rád néztem, az apukádat is láttam benned - ez az igazán különleges a gyerekben. 

A hazaérkezés napja nem volt zökkenőmentes. A hőségtől rettenetesen kimerültél, és 8 óra alvás után sem tudtunk rendesen felébreszteni, így korábbi terveinkkel ellentétben mégiscsak megfürdettünk. De legalább túlestünk rajta, és hatásos volt :) 

A gyerekorvosunk szabadságon, a helyettese nem jött ki hozzánk. Ebből később lett is galiba, de ez legyen az ő bajuk - mivel Te szerencsére makkegészséges kiskölök vagy :) Viszont hasfájós.

És itt most utalás történt a kezdeti nehézségekre.

 A kilenc jó kis szám, régen az volt a kedvencem. Most is szeretem, ezért bizonyára nem véletlen, hogy a SZÜLETÉSNAP ebbe a bejegyzésbe kerül...

Nem írok szüléstörténetet, legalábbis ide most nem. Sok idő kell még, hogy összeszedjem a gondolataimat hozzá, és kellő alázattal tudjak beszélni róla. Addig érlelem, és majd megszülöm a szüléstörténetem. 

2010. június 8-án 9:59-kor, 3380 grammal, 54 centivel, hosszú körmökkel és kiabálva-mérgesen méltatlankodva vetted tudomásul, hogy mától a neved Lakatos Botond Oszkár.Hát ez van. A Winnetou-t és a Rodrigo-t már elég hamar elvetettük apáddal, a Márlonbrendo egyik nagyszülődnek sem tetszett, az Oszkárt is csak azért kaptad, hátha egyszer úgy hozza az élet, hogy híres cigányprímásként kell megállnod a helyed. Ha ez vígasztal, a leendő öcséd rosszabbul jár :)

Tudod, Botkó, hogy Te vagy a leggyönyörűbb az egész világon? 

Nagyon bátor kisember vagy, büszke vagyok Rád.

Nagyon szeretlek. 

Hiszen az ember lánya hetente fogy 1-3 kilót, és végül a kezdeti őrületes hízások ellenére mégis mindösszesen 9 kiló plusszal zárja a 9 hónapot. 

Sajnos ennyiben ki is merülnek az előnyök. A hétfői napok diabetológiája... ezt csak azért írtam ide, mert nagyjából úgy hangzik, mint "Az élet monotóniája", már ha van olyan egyáltalán. És heti két CTG, ultrahang, dokibácsi. A CTG-n (vagy NST-n) általában vicces kalimpálásokat és pakolászásokat rendezett az Inszájder, akit emiatt leggyakrabban Gyaloglóművésznek becézgettünk, hiszen a 9 hónap alatt lazán lesétált egy El Camino-t... Esténként különben is rengeteget pakolt, ami miatt én nyilván még nehezebben aludtam, dehát kit érdekel, hiszen gyerekem lesz - azaz VAN. Csak még testen belüli élmény.

A cukorbeteg kismamik gyerekei általában nagyok, és emiatt javasolt a császármetszés az esetek 70%-ban - tudtam meg dokibácsitól, aki felhívta a figyelmemet, hogy valószínűleg erre kell készülnünk, mert vajúdás alatt összevissza száguldozik az ember cukra, és ha az enyém felmegy, a Tiéd kisfiam le, és akkor hipo-zni fogsz (=2 alá esik a cukrod és az őrült veszélyes). Szóval császár,  kivéve, ha 3 óra alatt vajúdással együtt megszülök, de sajnos nem mertem megígérni, hogy első gyerekkel ezt produkálni tudom, úgyhogy maradtunk a nyisszantásban. Remélem, nem rovod fel nekem majd, hogy nem voltam elég bevállalós - mert ha igen, komolyan beszélnünk kell :)

 A terheléses cukor nevű vizsgálat a megnevezésétől eltérően nem arról szól, hogy egy szem Negro-t megizzasztunk picit. Hanem arról, hogy valami gonosz ember (mert csak az lehetett) kitalálta, hogy a kismamáknak a 26. terhességi hét tájékán mindenképpen érdemes meginniuk egy deci vizet, annak pikáns ízét kiemelendő pedig ezt a vizecskét cukorral ízesíteni. Maradjunk annyiban talán, hogy nem írtam fel a kívánós listámra...

Viszont megittam, és ennek lettek bizonyos következményei. Nevezetesen az, hogy kiderült, a hasnyálmirigyem berágott valamiért, és egyszerűen nem hajlandó inzulint termelni. Úgyhogy nagyon kedves invitálás után befáradtam a terhespatológiára (gyönyörű neve van), és egy nap helyett egy teljes hétig élveztem a vendégszeretetüket, amiről pár többkötetes levélben emlékeztem meg. Azokban hosszas leírás található arról, miért nem könnyű egy kórházban diétáznia a cukorbeteg kismamának (hiszen a konyhán úgy érzik, a cukros paradicsomos káposzta jó választás), és miért nem segíti a felhőtlen babavárást a tőlünk egy ajtónyira zajló real time vetélés, vagy koraszülés, esetleg a szomszédos ágyon fekvő toxémiás szobatársunk elefántnyi lábának egész napos nézegetése. (szegénykém, legalább hamar megszült és makkegészségesek :) ) Viszont csoda érdekes és aranyos lányokat ismertem itt meg, úgyhogy valamire tényleg minden jó :)

Szabadulásomat követően minden hétfőm első fele a dabetológián telt, több tíz hasonló sorsú nőnemű lény társaságában, és nagyjából azóta nem aludtam három óránál többet egyhuzamban, mert állandóan mérni, szúrni vagy enni kellett... Felrémlik egy hajnali beszélgetésünk Petyával, amely körülbelül így zajlott:

- Ébren vagy, szívem?

- Igen... mértem egyet, most szúrok 8-at, aztán rádobok 20 grammot...

- Oké, aztán majdcsak lejössz valahogy a hernyóról. :)