A Cummancs ismétel. Szavakat. 

Egy barátságos vasárnap reggelen esett meg, hogy omlettkészítés közben Botkót beillesztettem az etetőszékébe, kezében alaposan elhelyezve egy kekszet, köré felsorakoztatva megannyi játékot, és bekapcsolva a rádiót, hogy dúdolhasson kedvére. Igenám, de egy óvatlan pillanatban eltörtem egy tojást, amire azonnali reakcióm a "basszus!" szócska szájon át történő kifelé áramoltatása volt. Nekem fel sem tűnt, csak amikor a hátam mögül, gyanúsan az etetőszék környékéről érkezett cérnahangon a visszhang: "baccszus". 
Azóta Cummancs új neve a Budai Ekho, és elsőszámú szabály, hogy "Vigyázzunk ám, mit beszélünk!"

Kedvenc ismételgetős szavai közé tartoznak a tálca, tészta, eltört, dinnye, hasa, árát, cin-cin, és a nem kevésbé fontos takony szócska. 

Még egy becenevet sikerült kiérdemelnie Yokkernak, ami az apjára előszeretettel felmászásra vezethető vissza: Rippel Cummancs ugyanis halált megvető bátorsággal akrobatikázik bárki kezében, nem törődve annak teherbírási képességével és reakcióidejével. Az ágyunkról történő bázisugrási kísérletekről nem is beszélve...

Veszélyesen élünk mostanában, mondtam már?
 

"...szerintem szobatiszta. Legalábbis mindig akkor kezd bele valamilyen pelusba elvégzendő feladatba, mikor épp leveszem róla a csomagolást. De akkor garantáltan. Lehetséges, hogy a lányok így születnek, csak mi rontjuk el őket?"

Egy hónapos a nagylányom :)

Ez alatt az egy hónap alatt (amiből szerintem minimum két hetet lopott el valaki suttyomban, ugyanis gyanúsan hamar eltelt) Frankusz Maszkimusz hízott 1 kilót, és kinőtte az újszülött ruhákat. Aludt túl sokat és túl keveset, nézett, gyanakodott, konstatált, beletörődött és felfigyelt. Bár nem annyira, mint a bátyja, de azért bepróbálkozott a hasfájással is, minekutána leszoktatott a tehéntejről. Utóbbi nem jó hír nekem, mert sajognak a fogaim a kalciumtalanságtól, és mivel terhesen sem ihattam tejet, elég deficites lettem a cuccból. Szerencsére nem cicimán, így kevesebbet van töltőn, mint Botkó volt. :) A szoptatás remek dolog, de 0-24-ben kicsit túlzásnak gondolom, ezért kifejezetten örülök, hogy a lányom is osztja a véleményemet. 

Amúgy szerintem szobatiszta. Legalábbis mindig akkor kezd bele valamilyen pelusba elvégzendő feladatba, mikor épp leveszem róla a csomagolást. De akkor garantáltan. Lehetséges, hogy a lányok így születnek, csak mi rontjuk el őket, és tesszük bepisilőssé?? Sosem fog kiderülni...

Ami családunk többi tagját illeti, fellengzősen csak annyit mondanék: "a szokásos...": anya derékban görbül és mikiegerezik a haja, valamint időnként eljut zuhanyozni is, és ma nem felejtette el megmosni a fogát sem. Apa állandóan és egyfolytában dolgozik és/vagy MásikGyerekkel van, de néha találkozunk az előszobában. Olyankor vágyakozó pillantásokat küldünk egymás felé, de gyorsan emlékeztetjük magunkat, hogy cölibátust fogadtunk, így annyira nem is biztos, hogy zavar minket a mostani helyzet :D Azért esténként kiülünk a hűvös előtérbe a lépcsőre, citromos sört iszogatunk és elektromos cigizünk, és megállapítjuk, hogy még emlékszünk rá, miért gondoltuk anno jó ötletnek összeházasodni. Ez fontos. 

MásikGyermek, az elsőszülöttünk, alias Botkievics elvtárs pedig a nap nagyrészét fogzással tölti, a fennmaradó néhány órában pedig folyamatos loop-pá végtelenítve felolvastatja velünk az "Ess, eső, ess" kezdetű időjárás-igény-bejelentő versikét, valamint a további 24 hasonszőrű mondókát, ami a kedvenc hajtogatóskönyvében foglaltatik. Olyan remekbe szabott darabok ezek, mint a Töröm, töröm a mákot..., vagy a Cirmoscica kamrába... kezdetű pársoros. Ha meguntuk... azaz, elnézést, ha Ő megunta, akkor kiszalad az előtérbe, és boldogan integet a villanypóznára telepedett különböző madaraknak, és vidáman "hess"-egeti őket. Ezzel a tevékenységgel jutalmazza a legyeket is, de egyszer nekem is mondta. Nem akarom tudni, hogy pontosan miért :)

Viszont a minap a Nagyszerű Cummancs megríkatott... Mikor a szülés óta először végre felemelhettem, megkérdeztem tőle, kivel szeretne aznap este fürdeni. Ő csillogó szemekkel rám nézett, és vágyakozva azt mondta: "Aaaana!" Ugye, nem kell magyaráznom...

Anyának lenni egy CSODA. 

És még szerencse, hogy ez a két csibész folyamatosan ellát feladatokkal, különben képes lennék teljesen elszentimentalizálni ezt a blogot. Így azonban most megyek, és csinálom a dolgom. Mert van bőven... :)

"Megérkezett, önhatalmúlag határozva születési dátumáról, és csupa páratlan számmal jelölt napot kiválasztva, páratlan órában és páratlan percben Lakatos Franka Dea, a leggyönyörűbb göndör fekete hajú kislány, akit valaha láttam! 2011. július 21-én, 11:49-kor tudatta mindenkivel, hogy nem örül a fényes-hideg műtőnek, de köszöni, jól van, és kérne egy kis kaját, ha lehet :) "

Az úgy volt, hogy elhatároztuk: elutazunk apósékhoz. Az utolsó nagy túra szülés előtt, utána nem rohangálunk. A fennmaradó két hétben bébiszittert fogadunk, kitöltjük a köldökzsinórszerződéses papírokat, összerakjuk a kórházi csomagot, elhozzuk a kiságyat,és várunk. Szerintem sejted, hogy nem így lett... 

A bébiszitter - jelölt ugyan eljött szerdán, de aznap este majdnem elpukkant a hasam. Ez persze csak másnap derült ki, mert nekem fogalmam sem volt, milyen egy masszív méhösszehúzódás, ami ugye a "fájás" maga. Utólag megtudtam, hogy nekem olyanom volt ám :) Ugyanis jött ez a hidegfront, minekutána a Tescos pénztáros néni fejcsóválva annyit mondott szerda délután: Aranyom, ez a gyerek nem marad már bent sokáig, nekem elhiheti! Akkora hasa van, hogy az hihetetlen, és még tetejébe ez a hidegfront is...

Naná, hogy megsértődtem. De nem csak rá, mert másnap reggel a kórházban a dokim is így fogadott: "Nem tetszik az arca, ezt még ma meg kell csinálni!" Ha nem tudtam volna, hogy a hasamban lévő gyerekre gondol és a sürgősségi császárra (tök hülye neve van, mintha azonnali uralkodóvákoronázásra utalna), tuti arra jutok fejben, hogy mivel extrém rútul festek, muszáj azonnal arcplasztikázni, vagy rosszabb esetben arcátültetni rajtam. Szerencsére "csak" szültünk. Egyazon igyekezetemben kiszóltam a szülőszobából a folyosón várakozó legszűkebb családomnak, Petyának és Botkónak, hogy "szülünk", és megadóan bebattyogtam a legközelebbi előkészítőbe.

Ott aztán végre volt időm pánikba esni. Az egész világ aznap szült, így rengeteg időt vett igénybe, míg bekerültem a kés alá. A nálam ilyenkor szokásos ámok-telefonálásba kezdtem, hívtam mindenkit, aki eszembe jutott. A frászt hoztam több barátomra, mikor elváltoztatott (különben dehogyis, csak halálra rémült) hangon elhadartam, hogy mindjárt szülök, és én erre most nem vagyok felkészülve. egyébként sincs még otthon a kiságy, a kórházi csomagom sincs összerakva, a mini bébiruhák sincsenek mind kivasalva, és nem akarok zsibbadt lábakat, oxytocint, és szükségem van a következő napokban is a hasizmomra. Tökegyedül vajúdtam, erre azért így utólag büszke vagyok - bár az igazsághoz tartozik, hogy azt, hogy vajúdtam, is csak utólag tudtam meg. Akkor sima "szét akar repedni a hasam, és vajon kik és miért szúrkálják késekkel??" érzésem volt, ami arra utalt, hogy az első szülésnél ejtett varrás mentén szépen nyílni kezdett a puttonyom. És nem a helyes irányba...

Hiába, no: varrás mentén repedtem. Nem is kicsit. Olyannyira, hogy hála a hashártyámnak, még élek, de mire a Legjobbdoki kivette Frankuszt, már csak egy sejtsoron múlott, hogy még itt vagyunk. 

Ugyanakkor: ITT VAGYUNK!!! :) Megérkezett, önhatalmúlag határozva születési dátumáról, és csupa páratlan számmal jelölt napot kiválasztva, páratlan órában és páratlan percben Lakatos Franka Dea, a leggyönyörűbb göndör fekete hajú kislány, akit valaha láttam! 2011. július 21-én, 11:49-kor tudatta mindenkivel, hogy nem örül a fényes-hideg műtőnek, de köszöni, jól van, és kérne egy kis kaját, ha lehet :) 51 centis és 2790 grammos csomagnéniként elvitték megfigyelni, mert azért mégiscsak nem járja 35. betöltött hétre születgetni, de estére már hozták is csemegézni az anyájához. 

Ezt a blogbejegyzést hetek óta írom. A kétgyerekes anyaság a legjobb dolog a világon! És a legstrapásabb is :) Legalábbis blogot írni mellette elég necces vállalkozás. De sebaj, majd belejövünk :) Napirendet teremtünk, időt szakítunk, összeszokunk. Örülünk. 

NÉGYTAGÚ CSALÁD vagyunk. 

 Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

   Veszekedtem a kisfiammal,

Minden magyarázat nélkül, csak így... Anya bizony könnyezik :)

Szinonímaszótár Botkó módra, avagy kisfiunk első szavainak tárháza

dadda = labda. Félreértés ne essék, a lufi is dadda, és sajnos ez az első számú szerelem. Továbbá dadda még bármi, ami a fotókon kerek, illetve időnként anya pocakja is...

ditá = gitár. Használja is. Komolyan. Néha véletlenül lefog hangokat, olyankor közösen örülünk, máskor meg állandóan piszkálja a szüleit, hogy zenéljenek neki - ettől szintén örülünk, az első hangzó ezúttal azonban hosszú ékezettel értendő.

eeeeeen...t = elment. Apa a melóba, vagy bárki más tova el. Hosszú percekig képes nézni az ajtót, és megannyiszor megállapítani, hogy eeeeeeen....t.

hünnnta tadünnnnta = hinta palinta, mindez naná, hogy éneklő hangsúllyal. Botkó rekedtes hangján igen jól hangzik, és előszeretettel használja a kifejezést, mikor délelőtt az ölembe fészkel, hogy most akkor már aludni szeretne :)

cisza = cica. Ez azonos mindennel, ami szőrös. Igen, azzal is. A minap Petya ugyanis kiszállt a zuhany alól, mire szemfüles kisfia végigmérte, majd mély meggyőződéssel megállapította, hogy "cisza".

ö-ö = ez kéremszépen, nem más, mint a kutya. Világos is, miért, nem? Vau-vau. Ugyanannyi értelme van. Így aztán minden séta alkalmával jópárszor elhangzik, és már kívülről fújja a csemete, hogy melyik kerítésnél kell hangosan mondani.

tátá = pápá. Eleinte kizárólag már messzire elhaladt, a kézmozdulatot véletlenül sem látó egyedeknek tartogatta ezt a szót. Azóta a reakcióidő javult, időnként sikerül egészen baráti pillanatokban is bevetni. Ilyen például, ha számára nem túl érdekes ember érkezik. Érted, ÉRKEZIK. Ő akkor "tátá", és ennyivel el van intézve.

táááá = párna. A párna különben nagy szerelem szintén, a nappaliban szerencsére akad belőle jócskán. Így a drimbölésben elfáradt gyermek bármikor előkap egyet, rávacakolódik, és pihen. Sajnos ilyenkor alig-alig ússza meg az anyja általi azonnali elfogyasztást :)

nán = banán. Ebből uzsira kettő is simán lecsúszik, csak győzzem hámozni előtte. Botkó banán-függő, mese nincs. A második utolsó darabkái ugyan általában "véletlenül" áldozatául esnek a gravitációnak, de nagyjából kettő a hitelesített mennyiség. 

eáttt = autó. Séta közben minden autóra kell mondani, lehetőleg többször is. Mutogatni is kötelező, bár ez most mindenre igaz. (A napokban körianyóéknál a liftben is kellett mutogatni, mert egy gyanús néni szállt be mellénk. Anyája képéről a bőr leégett, olyan ciki volt, ahogy kisfiacska homlokráncolva, némán és vádlón ráemelte a mutatóujját a szerinte gyanús idegenre. A nő röhögött, majd a harmadikon kiszállt...)

dat = motor. A Péteré főleg. De ma egy Smartra is ezt mondta...

csacsa = nyilvánvalóan a kacsa. Csak így, natúrban. 

Egyelőre. De minden nap tartogat valami újat. Ami azonban meglep: a gyerek minden szavamat érti. Ma a következő utasítást hajtotta végre maradéktalanul: "Kisfiam, hol a másik zoknid?? Biztosan elhagytad az előszobában. Kérlek, keresd meg és hozd ide, hogy feladhassam rád!" És Botkó végrehajtotta.

Azóta két dolgon gondolkodom: mikor fog ez majd elromlani a "szelektív hallással", illetve amíg ilyen jól működik, mire tudnánk ezt gyorsan hasznosítani? A bankot egyelőre kihúztam a listáról... :)

Egy évvel ezelőtt, azaz 2010. június nyolcadikán reggel 7 órakor két teljesen bepánikolt lény, egy férfi és egy nő lépett be a MÁKKÓRHÁZ portáján. A nőnek hatalmas pocakja volt, és látogatásuk célja erősen összefüggött annak tartalmával. A férfi sietősen hívta a liftet, míg társa a telefonjáról elindított egy parkolást - nehogymár ezen a napon kapjanak Mikuláscsomagot, és/vagy komolyabb idegbajt. Még a meglévőnél is komolyabbat :)

A felvonó a harmadik emeletig vitte őket, ahol egy fehér ajtó előtt fékezve csengettek be. Szülészet - mutatta a felirat. Többször is elolvasták, a nő magában betűzte is, egészen addig, hogy a szó már nem is szó volt, csak betűk egymás utáni halmaza, és így teljesen értelmetlennek is tűnt egy pillanatra... de mire a kedves nővér ajtót nyitott, már újra összeállt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az ember ilyen helyekre minden reggel ellátogat. 

Odabent mérsékelt sürgés-forgás fogadta a megszeppent újoncokat: kismamák és hófehér arcú, halálra rémült kispapák olvastak magazinokat, innen-onnan pedig halk vajúdás zajai szüremlettek az egyébként egy másik szituációban akár barátságosnak is mondható folyosóra (de vajon milyen másik szituáció esetén kopogtat az ember be ide???). A nővér kedvesen felvette a legszükségesebb adatokat, majd hellyel kínálta az érkezőket. A doktor úr még nem érkezett meg - közölte, de pillanatokon belül várható. A doktor úr, aki a legtökjobbfej szülészorvos széles-e-univerzumban. Motorral közelít általában, mert az gyorsabb. (Egyszer majdnem nem engedték be a szülészetre emiatt, mert motorosszerzkóban és bukósisakkal a hóna alatt valahogy nem képzel el az ember egy nőgyógyászt.) A várakozók tűkre ültek, és igyekeztek asszimilálódni. 

Nehezen ment, azaz ők érezték csak így, mert ha a másik, a társalgóban ücsörgő párocskát kérdezték volna, valószínűleg ők ugyanilyen kívülállónak látják önmagukat, történetünk alanyait pedig nagyonis odavalónak. Egy vadidegen a kórházban ugyanis teljesen odaillő jelenség, nemde? És a másikok szempontjából ők is vadidegenek voltak. Valakiknek, azaz nagyon sokaknak átlagos vadidegenek. Egymásnak viszont éppen AZ ÉLET voltak, vagyis annak a nemsokára születő ÉLET-nek a létrehozói, aki miatt ezen a reggelen bármennyire is szívritmusgyanúsak voltak, mégiscsak megjelentek a szülőszobán.

Szavakba lehet önteni vajon, amikor az embernek MÉG nincs gyereke? Vagyis azt a pillanatot lehet-e, érdemes-e definiálni, amikor már hónapok óta növekszik belül valaki, igazából már "láttuk" is, tapasztaltuk a mozgását, ismerkedünk az első tulajdonságaival, felruházzuk még egy pár másikkal, beszélünk hozzá, viccelődünk vele, neveket adunk neki... DE MÉG nincs idekint? MINDJÁRT lesz csak itt, nemsokára, pillanatokon belül, de MÉG nem. 

Fura helyzet, egészen leírhatatlan érzelmekkel. Várakozás, kíváncsiság, félelem, boldogság, izgalom, szeretet, szerelem... és még rengeteg féle emóció, szinte felsorolhatatlanul sok. És mindeközben az események sodra zajlik, vagy éppenhogy nem zajlik, és ezzel nyújtja hosszúra a csodát.

A nővérke hirtelen újra megjelent, és CTG-re hívta a nőt. A tappancsok felkerülése és a vérnyomásmérés alatt a puttonyos csak arra tudott gondolni: minden rendben lesz. Így kell, hogy legyen. Közben befutott a dokibácsi is, és azonmód utasította a nővért, hogy mivel terhescukros alanyról van szó és programozott császármetszéssel fog szülni, készítse elő eszerint a kismamát a műtétre. 

Innentől felgyorsultak az események: beöntés, zuhanyozás, kísérlet a borotválásra (amire nem volt szükség, mert alanyunk előző este "vakon" elintézte (:D), zöld köpeny, szülőszoba. Infúzió bekötve, cukormérő és inzulin előkészítve, szőlőcukor úgyszintén. Férfi idegességében összevissza fotóz, nő félelmében poénkodik. Gyermek a hasban vígan szunyókál... 

7-re érkeztek. Azt hitték, hamar zajlik az ilyesmi, ha már kés alá kell feküdni, akkor sittysutty, legyünk túl rajta!!! De a szülőszoba szemközti falán ketyegő óra szerint 9:07 perc van, és még mindig "előtte állunk"! Mi lesz már, jajistenem, legalább VALAMI történjen! 

A szülésznő szerint az előző operáció után fertőtlenítik még a műtőt, így egy kicsit még várni kell, de nyugalom, hamarosan érkezik az aneszteziológus. Nevezett személy rendkívüli jókedvében sebtiben el is magyarázta, hová fog szúrni, mit kell érezni majd, meddig tart a hatása, miért nem ér mozogni utána, és miért tilos felemelni a fejet 6 órán át. Szép kilátások - gondolta a nő... Felvágnak, fájni fogok, és még a gyerekemet se vehetem a kezembe, mivel moccannom sem szabad majd. De ki bánja, csak legyen végre itt az a pakolászó valaki, aki a hasamban matat 9 hónapja, és aki az utóbbi két hétben annyit rakosgatta bent a játékait (köldökzsinór, lepény), hogy végül tényleg meggyőzött: ki kell onnan jönnie!

Végre elkezdődött!

A férfi kintről nézte az eseményeket, őt nem engedték be a műtőbe. Félelmeit tetézte, hogy még sosem látta ilyen kiszolgáltatott helyzetben asszonyát: kiterítve a műtőasztalon, vérnyomásmérővel a karján, infúzióval a másik kézben, épp egy spinális bénítóinjekció után, és egy hasi vágás előtt. Fotózott. Aztán megbánta. Ki akarta törölni a képet, mert méltatlannak érezte, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetben örökíti meg a feleségét. De aztán valami azt súgta, mégse dobja sutba a felvételt. 

A nő érezte, hogy matatnak a hasán, és bár előre figyelmeztették, hogy érez majd mindent, csak a fájdalmat nem, mégis meglepődött: micsoda egy groteszk helyzet ez! Emberek állnak körülötte, belenyúlnak a testébe, és ő vígan cseverészik, sőt, viccelődik velük közben! A szemfényvesztő fűrészelős bűvészmutatványok jutottak eszébe, aztán rádöbbent, hogy ez vadi igazi, itt ennek most nem egy kalapból előhúzott kisnyúl lesz a vége, hanem egy hús-vér fiúcsecsemő. 

Szinte végig sem jutott ezen a gondolatmeneten, mikor érzett egy nagyobb lökést, és felsírt VALAKI az orvos kezében. Csak annyit látott, hogy nyálkás és piros, de közben tudta, hogy ilyen szépet még soha életében nem tapasztalt! Kicsordultak a könnyei örömében, és igazából fogalma sem volt, hogy mit érez, csak azt, hogy nagyon szereti ott azt a valamit, és elöntötte a mérhetetlen hála az iránt a néhány ember iránt ott a műtőben, akik most mind azon dolgoztak, hogy ez a piros nyálkás lény megkapja a legtöbb törődést, amivel egy ilyen anyából kiszakított kis élet elindulhat. 

A férfi nem mert odanézni, hátralépett az ablaktól egy pillanatra, de aztán újra visszakényszerítette valami különös vonzalom: az ott a fia! Az a teremtmény, aki 9 hónapig titokzatoskodott az anyja hasában, néha belerúgva az apja kezébe, és akit kétszer is meglestek ezalatt az idő alatt, de mégis teljesen idegenek még egymásnak. 

Az aneszteziológus félve kérdezte, hogy "Milyen neműnek is ígértük a gyereket?". A nő elbizonytalanodva felelte: fiúnak. "Hátőőőőőő.... " kezdte a doki, aztán nem bírta ki és elröhögte: "oké, ez tényleg fiú... :)))" A nő fel sem fogta igazán a poént, de tulajdonképpen bármit mondhattak volna neki, semmi más nem jutott el az agyáig, csak az, hogy KINT VAN!!!! MEGSZÜLETETT!!! És hogy nemsokára látják egymást. 

A mellkasában hirtelen szorító érzést érzett, az arckifejezéséből rögtön látta a vicces anesztes, hogy baj lehet, és megkérdezte, érez-e valamit. Igen, a mellkasom rettenetesen fáj - válaszolta a friss anya. Egy fél másodpercre átvillant rajta, hogy ha most baj lesz, akkor is élete legszebb napja ez, és maximum nagyon boldogan hal meg. De szerencsére csak a mellhártya visszahúzását érezte, aztán ez a fura nyomás el is múlt. Már csak fázott, és tűrte, hogy összevarrják, kitisztítsák, mert tudta, most fog találkozni VELE.

Végre készen lettek az orvosok az utómunkálatokkal is, és kitolták a műtőből. Az ajtó előtt a férje várta, karjában a kisfiukkal. A legfantasztikusabb érzés volt a világon ezt a két embert együtt látni, az újszülöttet megsimogatni, és közben a férjet csókolni. Soha így még nem volt szerelmes senkibe, mint most a férfiba, akitől ezt az ajándékot kapta. És soha így még nem szeretett senkit, mint ezt az egészen kicsi, gyűrött, zöld körmű, E.T. és Yoda mester rokonára emlékeztető, csúnyán szép és szépen csúnya, csodálatos csomagot. Megállt az idő. 

Drága Kisfiam, Botkó! Boldog Születésnapot kívánok Neked! Nagyon, mindennél jobban szeretlek. 

Anya

A Tökkencs reszelőinek számáról szóló hírünkben a reszelőszám helytelenül jelent meg, mivel Yokkermokknak nem hat, hanem NYOLC (!!!) darab foga van már ínyen innen. Az elszámolódás oka valószínűleg az lehetett, hogy a szülei álmukban sem gondolták, hogy egyetlen nap alatt nem 1, hanem 3 új foggal bővül a készlet - de ezek szerint már mindenre fel kell készülni, mivel a Naccerű Űrlény bármennyi fogat képes kitolni minden zokszó nélkül. A titokra este, a szokásos együttjátszás, kergetőzés és megcsikizés közben derült fény. 

A tévedésért elnézést kérünk az illetékestől.

Yokkernek lánytestvére lesz; rosszul sült el a terheléses cukor vizsgálat; hatfogú a Tökkencsmökk; nincs több hangya a lakásban - 

10:00 óra van, a Cummancs hírei következnek, jó napot kívánok!

Kiderült a titok: A Yokkermokk kistestvére lány lesz! Mint arról korábban már beszámoltunk, az immáron négytagúra bővülő család pocakon belüli ivadéka nőnemű, és a keresztségben a Franka nevet kapja majd. Szerencsére jó egészségnek örvend, bár az elmúlt napok vírusát picit nehezen viselte - de mostanra anya és lánya is jól vannak. Jelenleg 24. hetüket töltik, így összesen még maximum 16 hét áll a lányzó rendelkezésére, hogy a magzati lét örömeit kiélvezhesse. A kicsi előreláthatólag augusztus 20-án érkezik hasfalon kívülre, bár ebbe azért a szülészorvos is beleszól majd.

Nem sikerült jól a terheléses cukor vizsgálat - közölte szerkesztőségünkkel L.P. 32 éves és 364 napos kismama, aki kedden vett részt a kontrollszűrésen. A laboreredmények alapján mindkét értéke 10,5 mmol lett, ami indokolja, hogy várandóssága további szakaszaiban 180gr CH diétát tartson. Az anyuka nem rettent meg a hír hallatán: máris belekezdett a szigorú étrendbe, hogy mihamarabb helyrerázódjon a kibillent állapot. 

Hatfogú a Tökkencsmökk! Ezt az édesapja ma reggel közölte az otthonukba látogató nagyszülőkkel, miután tegnap többször is alkalma volt ellenőrizni a reszelők pontos számát a Yokkermokk szájában. Ez összesen egy hónap alatt hat új fogat jelent, ami szép teljesítmény egy már majdnem örök fogatlannak hitt csemetétől. Az alsók közül az egyesek és kettesek, míg a felsőkből az egyeskék bújtak ki eddig. A nagyszülők örültek a hírnek, és bár ők négy foggal is ugyanúgy megelégedtek volna, azért megállapították, hogy így a jobb.

Naccerű Cummancs egyedül álldogál! - jelentette ki az édesanyja, miután a kölök elengedett kézzel egyensúlyozva fogyasztotta el a megkaparintott túrórudicsücsköt (természetesen csoki nélkül). Az anyja ezt realizálva könnyezett picit, majd örömében ujjongani kezdett. A kisfiú a járássegítővel már napok óta ügyesen lépeget, így valószínűleg hamarosan egyedül is nekiindul a kétlábonjárás művészetének.  

Yokker első nemigazi szava a "Dadda". A lassan 11 hónapos szőnyegcirkáló immáron határozottan felismeri, beazonosítja, és megnevezi az említett játékszert (= labda), sőt, kérés esetén hozza is buzgón a kérdező markába. Másik, funkcionálisan tökéletesen hasznosított eszköze a távirányító, amit kötelességszerűen kapcsolgat - lehetőleg bárhonnan el. Ezen kívül dobolni és szintetizátorozni is tud, utóbbit egy ujjal - de annál ügyesebben használja már. 

Eltűntek a lakásból a hangyák. Az elmúlt hetek hatalmas hangyaparája után végre rendeződni látszik a házon belüli helyzet, miután a családfő minden erejét és bátorságát összeszedve hősiesen megküzdött az atomanti csapatokkal. Az Anti-AtomAnti elnevezésű akció sikeresen zárult, így a közönséges hangyák egyelőre elkotródtak a család otthonából. A következő összecsapás valószínűleg az óriáshangyákkal lesz majd, azonban a kommandóterv kidolgozása ezekben a percekben is tart még. Az egyeztetések után Cummancs sétálni indul.

Végül az időjárásról: ma még többnyire felhős lesz az ég, de holnap országszerte napos időre számíthatunk. Napközben nyugaton és délen várható eső, ott néhol zivatar is előfordulhat. A délkeleti szél napközben megélénkül, helyenként erős széllökésekre is számítani lehet. A legmagasabb nappali hőmérséklet 19, 25 fok között alakul.

Hírekkel legközelebb egyszercsak jelentkezünk, addigis további szép napot kívánok, 

Viszontlátásra!

"(...) az ember visszagondolva azt kívánja: bárcsak a pillanat-ragasztó nevű használati ragacs tényleg hű lenne a nevéhez! Ki bánja, hogy tárgyak törnek?? - de a "hopp, csak egy pillanatra nem néztem oda!" típusú rádöbbenésekkor jól jönne, ha valami bűbáj segítségével befagyaszthatnánk azt az egészen kicsiny időintervallumot."

Botkó, a barbár. Ez lehetne alcím.

Nem tragédia, hiszen számítottunk erre: egy tízhónapos szőnyegcirkáló pakol mindent, amihez ér. Inkább csak megállapítás... hogy tényleg. És, hogy mi sem ússzuk meg :)

És, hogy terveinkkel ellentétben képtelenség megóvni a lakás berendezési tárgyait, mivel a "Yokker, állj!", a "Nem szabad!" és a "Mitmondtaménneked, Tebüdös kis csibész!!!" nem elég hatékonyak. Azaz, valahogy nem váltják ki a kellő hatást. Pedig homlokráncolok ezerrel, mélyítem a hangomat is, és olyan zord vagyok közben, mint a herripotteri Voldemort - hasztalan. Ugyanis a fenyítés alanya rám néz, egyik szemöldökét felvonja (ilyenkor tökéletes mása az apjának), és pimaszul beleröhög a képembe. Én meg olvadozom, hogy milyen szépek a gödröcskék a szája sarkában...

És naná, hogy tovább drimböl. Széjjeldrimbölni valamit: annyit tesz, hogy a kezünkbe került bármit annyi ideig kell nyomorgatni, amíg végül leesik, eltörik, bereped, összenyomódik, és/vagy mi is leesünk. Egészen változatos módozatai ismeretesek a drimbölésnek, és tessék elhinni, a Jóravaló Cummancs az összeset ismeri! És ha már ismeri, gyakorolja is őket, nehogy feledésbe merüljenek ezek a hagyományok. 

Reggel 7-kor már javában, full kapacitáson üzemel a Mini-Drimbölde, zörögnek a tárgyak, potyognak szépen a matériák a nappaliban, és miközben Cummi százszázalékosan ellátja drimböldetulajdonosi munkakörét, az édesanyja lopott pillanatokban igyekszik beágyazni, szellőztetni, mosást bekészíteni és reggelit csinálni. Ezekben a sebtiben összetákolt pillanatokban következnek be aztán azok az előre nem jósolható események, amelyek lecsengésekor az ember visszagondolva azt kívánja: bárcsak a pillanat-ragasztó nevű használati ragacs tényleg hű lenne a nevéhez! Ki bánja, hogy tárgyak törnek?? - de a "hopp, csak egy pillanatra nem néztem oda!" típusú rádöbbenésekkor jól jönne, ha valami bűbáj segítségével befagyaszthatnánk azt az egészen kicsiny időintervallumot. 

Ilyen, megragasztásra váró pillanat például, mikor a bárszék éppen zuhan csemeténkre, vagy mikor az apja elektromos zongorája készül leugrani az állványáról, épp a gyermek irányába. Tegyük hozzá: jelenlegi, mozgásban alaposan korlátozó állapotomban még lehetetlenebb vállalkozás pikk-pakk csak úgy ott teremni a szoba másik végében, pedig baromira igyekszem. A szőnyegről terhesen felpattanás - nem begörcsölés - ott-termés fedett pályás rekordját szerintem naponta döntögetem, szépen javítgatom a részidőimet, de még ez is kevés. Így a másik tuti vegyszer, amit be kell szereznem a háztartásunkba, az a hopp-por lesz.

A szegényesebb fantáziájú blogkövetők kedvéért álljon itt néhány drimbölési iskolapélda: szennyestartó önveszélyes módon történő felborítása; a fürdőszobában egy szimpla elesés, fejbeveréssel; fittness-labda gurítása közben elszenvedett asztalnak esés, távírányítótöréssel kombinálva; polcrángatás- és -zajongás; zsinórozás; asztalsarkázás (ennek bármilyen formája kiváló drimbölési forma); fióknyitogatás - és főleg, ujjunkra csukogatás; ugyanez szekrényajtóval; sima ajtóval; egyéb nyílászárókkal. A pelenkaszárítós rutinvizsgára való felkészülést, mint mindennapos gyakorlatot már meg sem merem említeni, pedig az ipszilon-fordulás egész jól halad... 

FOGalmam sincs, hogy a drimböléshez mennyire kapcsolódó tevékenység a felsőfoGúzás, de Botkó jelenleg szimultán ezt műveli. A bal felső egyesét élesíti bevetésre, és a szabályokat megszegve nem a másik metszőfogát igyekszik kitolni mellé, hanem az egyel balra lévő kettest. Talán szotyizni készül, nem tudni; mindenesetre kíváncsian várjuk az eredményeket. 

Addig pedig megállapíthatjuk, hogy a felsőfoG jele nem a LEG, hanem egy fehér reszelő, ami kiváló eszköz lehet a későbbiekben, újabb, széleskörű drimbölési kísérletek végzéséhez... :) 

Én, a Naccerű Cummancs bizony társas lény vagyok.

Észre kellett vennem, hogy anya hiába a legszórakoztatóbb társaság, azért mindig ugyanazokat a köröket futni vele döguncsi... Ugyanazok a játékok, ugyanazok a tennivalók nap-mint-nap! Jó-jó, persze, most az elmúlt napokban volt benne változatosság azért: éjszaka óránként kiszaladgáló felmenőkkel, sűrű wc-húzogatással, aztán másnap anyai hasznavehetetlenséggel..., és ráadásul később ugyanezt elismételtük a hímnemű elsőszámú rokonnal is. Persze szerintük tök nem volt érdekes ez, sőt - de azért én elidőztem vele egy darabig.

A jól bevált sétánk is elmaradt anyával, viszont ahogy tegnap ültem az ölében, elég fura dolgot figyeltem meg! A pocakja elkezdte a hátamat piszkálni! De most komolyan, nem viccelek, és nem kóstoltam citromos Gössert sem: tök totál tényleg így volt. És aztán többször elismételte ugyanezt.

Azóta gyanakszom. Hogy valami van abban a puttonyban. Egy lény. Egy űűűűűrlény! Ennek persze muszáj lesz a végére járnom, bár egyelőre nem tudom, hogyan fogok hozzákezdeni, mert csomó mindennel el vagyok még maradva... például a labda vs. maxiblokk kockák tanulmányozással, meg apa zongorájának drimbölésével, bár, ma a fejhallgatójával azt hiszem, sikerült végeznem (reméljük, nem szó szerint - szerk.megj.). 

Amíg az űrlény téma pihen, addig is szeretek szocializálódni. Minap például kútavatáson is voltam, ahol a Papi énekelt. Rájöttem, hogy ez nekem is töksimán menne, de anya lebeszélt. El is könyveltem magamban, hogy időnként meglehetősen ünneprontó tud lenni, de azért hagytam magam korrumpálni egy cumival. Nem sokkal később az illegális határátlépésbe is belekóstoltam (oké, elismerem, időnként van izgalom is ezekkel a rutintalan felmenőkkel), aztán piknikeltem is, cummogtam krumplit, és megint találkoztam az Évivel, aki ugyanúgy néz ki, mint az apa, csak máshogy. Állítólag születésnapja volt, de ezt nem veszem be, mert az ember a születése napján még kicsi és ráncos, ő meg már nagy és szép...

Társaságban persze sokkal beszédesebb is az ember, például Pannával, aki felettünk lakik, nagyon jókat lehet társalogni. Érti azt is, hogy "tátá" (bár mai napig nem vágom, miért javítja mindig pápá-ra, hisz annak semmi értelme...) és csípem a humorát. A Mamikával remekül lehet kendő mögé bújósat játszani, ő élvezi, hogy azt hiszi, nem látom, engem meg szórakoztat, ahogy nevetgél. Ábellel a kedvencem az utcán kiabálás: ő kezdi, én meg folytatom. Ezzel simán el lehet bíbelődni akár félórát is, a környéken lakók legnagyobb örömére. 

Ha máshol vagyunk, akkor mindig van látni és kóstolni való. Legutóbb az erdei tisztáson egy faágon cummogtam el, aminek fura íze volt, de amit az ember megnyal, már ne tegye vissza - valami ilyen szabályt hallottam régebben, úgyhogy kitartóan gyűrtem, amíg anya ki nem vette a számból. A kavicsokkal hamarabb végeztem, mert apa szemfüle résen volt. A hangyák már esélyt sem kaptak ...

Hasonszőrű lények társaságában a legjobb: Bogival kiválóan tudunk szimultán extrudált kukoricát ropogtatni, különösen, mióta mindketten rendelkezünk némi reszelővel. Utóbbiakból nekem már 5 darab van, négy alul és egy felül, és arra jöttem rá, hogy almát és kekszet lehet vele darálni. Gyakorlom is szorgalmasan, meg Bellával is gyakoroltunk ilyet.

Jut eszembe, lassan harapnivaló után kell néznem. Úgyhogy, ha nem haragszol, én most...

Addigis, Csá!

A Cummancs

Nosaszongyahogy: kicsi fiam mától hivatalosan is egyfogú :) Megvan az első komoly reszelője; mégpedig a bal alsó egyes "személyében". 

Naná, hogy Petya már nem hitt nekem, mikor hurrázva felhívtam: végre tényleg, igazán, érezhetően és láthatóan foga nőtt első ivadékunknak. Mégsem nő fel fogatlanul, mégsem kell örökké pürésítenem, és mégsem a megfelelő mennyiségű nyálra lesz kénytelen hagyatkozni, ha kiflit szeretne cummogni a későbbiekben is. Mivel annyiszor reméltem már, hogy "na, most, ma biztosan végre kibújik!" - de nem, állandóan csak mintha volt és majdnem, így érthető, hogy a másik egészem kételkedett picit. Azonban estére megbizonyosodott a csodáról: a Tökinek VAN FOGA. 

Szép. Fehér. Erős. Reszelős. És irtó büszkék vagyunk rá :)

...és mostantól minimum 32-ig meg sem állunk. Az más kérdés, ez hány évet vesz majd igénybe, de a folyamat innentől megállíthatatlan :)

"(...) elképesztően kíváncsi természetem már nagyon látni akart egy IGAZI mosógépszakit. A reklámokból tudtam már, hogy mindegyiküket Kovács Lajosnak hívják, rendkívül energikus férfiak, és ez a mostani nagy valószínűség szerint imbuszkulccsal a kezében, térdelve a mosógépünk romjai előtt fogja tudomásunkra hozni, hogy a fűtőszál ment tönkre, a szerkezet végleg kifulladt, és vajon miért nem használtunk Calgon-t??"

Mint ismeretes, a mosógépünk 2011. március 24-én, 4 egész nappal a garancia lejárta után feladta. Talán a nemrégi, kékítős akciótól sértődött így meg, vagy tán megelégelte nonsztop rabszolgaságát, az is lehet, hogy pletykálva a házban fellelhető további 3 mosógéppel arra jutott, hogy neki van a legcudarabb sorsa - végülis mindegy is, Mr. Whirlpool bedobta a törölközőt. Ahogy én szoktam belé... 

Naná, hogy a gyermek ruhái lubickoltak épp benne; szinte csodálkoztam is, hogy egy viszonylag szerencsés pillanatban szállt el a kedve a munkától: épp centrifugázás után/öblítés előtt fibrillált. A halál beállta 18:46 perc, ami annyit tesz, hogy aznap este már semmiképp nem tudok szerelőt hívni. Szépítette a történetet, hogy 2001-ben a márciushuszonnegyedike épp csütörtökre esett.  Valamely titokzatos megérzés (vagy inkább sanda gyanú) arra engedett következtetni, hogy ez mágikusan közeli nap a hétvégéhez ahhoz, hogy a sztrájkoló háztartási gépem bármilyen szerelő hétfőnél hamarabb elsősegélyben részesítse. Már előre szaggatta az erszényünket a rángógörcs, hogy vajon mennyibe fog ez majd fájni, de azért utolsó reménysugarakba kapaszkodván meghallgattuk a baráti jótanácsokat: 

- Hívjátok felháborodva a szervizest, hogy "Drága Uram, napok óta próbálom a hibát bejelenteni, és hallatlan pimaszság, hogy Önöket képtelenség telefonon elérni! Nem beszélve arról, hogy az épp beteg kisfiamra már nem tudok mit ráadni, mert minden ruhája szennyes..."

A vége az lett, hogy pénteken reggel első dolgom volt hívni a szakszervizt, és minden cécó nélkül coming out-oltam: "Tegnap, 4 nappal a garancia lejárta után meghalt a mosógépünk." A pléhbácsi megkérdezte: "Mikor vásárolták a gépet?" Én jólnevelten felolvastam, hogy 2010. március huszadikán. Ekkor nem várt pozitív fordulat állt  be a beszélgetésünkben: "Hölgyem, jó hírem van. A mosógépekre 2 év garanciát vállalunk."

Hatalmas robajjal járt, ahogy a kövek legördültek a szívemről, és őrületes csilingeléssel, ahogy a pénztárcámban cidriző aprók örömükben egymáshoz dörgölőztek. :) Telefonügyeletes emberünk elkért pár adatot, felhomályosított, hogy általában negyedórán belül orvosolható a probléma, és 80%-ban garanciális javításról van szó. Kivéve, ha idegen tárgy került bele (ehhez a Yokker még túl fiatal/alacsony), ha túláramot kapott, vagy ha nem megfelelően tisztítjuk vagy nem rendeltetésszerűen használjuk. Ezutóbbin picit elmerengtem: vajon hogyan, mire lehet még használni egy mosógépet azon kívül, hogy mosunk vele?? - de aztán mielőtt a piszkos fantáziám elragadott volna, köszönettel elbúcsúztam emberünktől.

A nap további részében hitetlenkedve meséltem fűnek-fának, hogy bizony mekkora mázlisták vagyunk, és mégsem olyan rémes cég ez a Whirlpool... És még a hétvégét is kiböjtöltük a maradék tiszta ruhával. A Nobody állapot csak ma estére következett be - de mostanra már vígan száradnak a tiszta, illatos és rendkívül megbecsült mosott ruhák a fürdőben. 

A hibabejelentéskor szerzett felebarátom ígérete szerint a mosógépszerelő hétfőn 9 és 14 óra között várható, így ma reggel komótosan kávéztunk Petyával a konyhában, míg a Nagyszerű Cummadék békésen szunyókált, rendes délelőtti szertartását végezve. Én rózsaszín-fekete pöttyös hálóingben, Petya alsónadrágban (ennek kivételesen nem a mosógép miatti átmeneti készlethiány volt az oka), amikoris a telefonom megcsörrenve jelezte, hogy bizony megérkezett a szerelő!!! Soha ilyen kapkodva felöltözést még nem láttál, ez tuti, de segáz, mivel elképesztően kíváncsi természetem már nagyon látni akart egy IGAZI mosógépszakit. A reklámokból tudtam már, hogy mindegyiküket Kovács Lajosnak hívják, rendkívül energikus férfiak, és ez a mostani nagy valószínűség szerint imbuszkulccsal a kezében, térdelve a mosógépünk romjai előtt fogja tudomásunkra hozni, hogy a fűtőszál ment tönkre, a szerkezet végleg kifulladt, és vajon miért nem használtunk Calgon-t?? Ha nem mi szívtunk volna, talán még szórakoztatott is volna a helyzet, de így inkább kávéval kínáltam a köpcös Urat, és besomfordálva a fürdőszobába meglestem a tevékenységét.

SÁNDOR - merthogy a kovácslajosság kéremszépen csak egy nagy átverés - előkapta notebookját, majd rácsatlakoztatva Mr. Whirlpool fekete dobozára megállapította, hogy a készüléknek egész egyszerűen elment az esze. Mondjuk ezt egyáltalán nem csodálom, tényleg nehéz lehet közöttünk... Szóval a vezérlő egység meghibásodása okozza az átmeneti problémát, de hamarost újra üzemképes lesz a cucc. Jó volt ezt egy igazi szakitól is hallani, bár Petya már előre diagnosztizálta az esetet. Esküszöm, tiszta sci-fi! Hogy egy mosógépnek fekete doboza legyen?? Visszakereshető adatokkal, meg minden! Komolyan aggaszt, hogy egy napon öntudatra ébred és egyszerűen kisétál az ajtón... 

Nos, Sándor azon melegében nyílt színi agyátültetést hajtott végre a fürdőnkben, majd a kávét megköszönve távozott. 9:38-kor pedig vidáman kergetőztek a Töki cuccai a mosógép gyomrában, miközben a boldog tulajdonosok elhatározták, hogy ezentúl. De azt nagyon. És hogy sohatöbbet, de tényleg. 

Hát így alakult. Szerintem a legjobban. Manapság már az is nagy dolog, hogy ilyen hamar megszerelődik bármi, nemhogy garanciálisan, és tökingyen. Végszóra pedig vigyorogva felébredt a kiváló és nagyrabecsült Yokkermokk is, akinek természetesen megmutattuk, hogy Mr. Whirlpool mától újra a régi. 

A gyermek hivatalosan továbbra sem fogzik.

Petya viszont igen. 

A jó szülő ilyen. A fájdalmas eseményeket magára vállalja, ivadékait kímélendő. 

De azért nem lenne baj, ha Petya 33 évesen túlesne a bölcsességfog-témán... Lehetőleg némán. Fájdalommentesen.

Addig én meg a Manci(aki továbbra is lehet y-os) csendben drukkolunk a fiúknak, rágószerv ügyben.

"Gondolom, minden kisgyermekes családban van egy "még bevállalható" amortizációs index, ami megmutatja, bizonyos életszakaszokban mennyi a megengedhető tönkretevés adott háztartáson belül. Szor kettő, vagy három - ezen változó a gyermekek számától függ."

Jóideje nem tudósítottam már az aktualitásokról, de erre nyomós alibim van ám. 9 kilót nyomós. Botondnak hívják, és állandóan mászkál. Mindenfelé. Többnyire ráadásul a tiltott helyek felé, a(z) - eddig azt hittem, biztonságos - lakásban. Ilyen csudaizgi helyek a félméteren lévő fali konnektor, vagy a padlóig lógó design-tükör, ami mögé minden alkalommal be kell kukucskálni, hátha van mögötte valaki tényleg. Anya frásztkapási gyakorisága egyenesen arányos a gyermek haladási sebességével, ami viszont napról-napra javul. A legjobb részideje 5 méteren 3 mp. Mármint, a gyereknek. És ez komoly.

A ruhaszárítóra felcsimpaszkodás, a kádban álldogálás, és a fel sem tudom sorolni, mennyi őrülten veszélyes tevékenység ellen úgy védekezek, hogy becsukom a nappali ajtaját. Onnan aztán se ki, se be. Anya se. Így alakult ki az egész napos szőnyeg tetejére rittyentett szimbiózis, amely többórásra nyúló szeánsz csakis sétával, vagy alvással szakítható meg. Addig anya táplálkozik (igen, séta közben is), vagy zuhanyzik, és/vagy háztartást vezet. Utóbbiakat szigorúan itthon, a környék lakosainak megnyugvására.

A szőnyegen felhalmozott tárgyak azonban csodát rejtenek! Ha azt hittem, hogy a gyereknek játékboltban vásárolt szórakoztatási kellékre van szüksége, hát tévedtem. Még szerencse, hogy sosem hittem azt. Hanem nem.

Ugyanis, a gyereknek - egészen friss megfigyeléseim alapján - a következőkre van szüksége ahhoz, hogy lekösse magát: a) apa szemüvege, b) anya laptop tápja, c) anya telefonja, d) apa telefonja, e) a és b egyszerre, f) az összes többi, felváltva. De minimum a szemüveg. (Szegény keret, egy hete adta fel végleg, így Petya mától vadiúj, és szerinte gigaronda barna kerettel villant.)

A Töki nagyon válogatós. Nem felel meg neki bármilyen játék; a legtutibb, ami csillog. A ShowMustGoOn már egy ideje átörökítődött az eggyel ifjabb generáció rácsos ágyára, míg a Gyanúsítottak társulata a sarokban várja, hogy felszámoljuk a tárgyalótermet, egészen augusztusig. (Akkor költözik ugyanis az új bíró az épületbe.) Yokkernak van ugyan saját mobilja is, de az nyilván meg sem közelíti az igazit, és ezt a gyermek cirka 5 másodperc alatt levette. Sőt, azt hiszem, annyi sem kellett neki: a gyártók minden igyekezete ellenére a Cummancs egyszerűen fel sem fedezte az utalást a mobiltelefonra abból a színes, műanyag, sokgombos, villogó masinából, amit játéktelefon néven helyeztek forgalomba  a tervező-kivitelező gondos eljárás után. Ennyit a gyerekeknek készített átverésekről...

Mivel a saját, használatban lévő készülékemet mégsem engedhetem a nyálcunami martalékául, utolsó kétségbeesésemben előkotortam a régesrégi szonierikszonomat, és az elfuserált akksi segítségével életet leheltem bele (tudván, hogy néma kijelzővel a siker kizárt). Így azonban, a hosszas küzdelmek árán újraélesztett készülék körülbelül 40 másodpercre lekötötte a cummadékot, mialatt sikeresen kikapcsolta a hangszóróját, így ítélve "majdnemörök" némaságra a szerencsétlen jószágot. Mindeközben azonban meg talált szólalni az IGAZI, működőképes telefonom, így aztán a tökéletesen kitervelt elterelő hadművelet egyetlen másodperc alatt vérzett el teljesen. Töki radarja levette a szitut, és abban a pillanatban vetődött az asztalon villogó telekommunikációs eszközre, okozva ezzel dupla bánatot nekem: egyrészt, hogy lerombolta a tökéletes terv illúziómat, másrészt, hogy mostaztán - félelmetes nyálelválasztásának köszönhetően - végleg elkaszálja az anyját a külvilágtól. 

A terv tehát nem jött be. A telefonom viszont megúszta (szó szerint), és azóta a komód tetején lakik, ahová még a legnagyszerűbb kilenchónaposok sem tudnak felmászni. 

A drága elektronikus kütyük (lásd: távirányítók, kábelek, mikrofonok, processzorok és laptopok) legalább olyan izgalmas felfedeznivalók egy álldogálóművésznek, mint a vizipipa szipkája (zsinórral persze, hiszen az csillog is), vagy a műanyagba palackozott házibor. Most vagy az van, hogy a Yokker kiszimatolja a káros cuccokat és kifejezetten ezekre megy rá, jobb hamar túlesni alapon, vagy pedig tényleg olyan baromi érdekes egy palacknyi sötétpiros lötty??? 

Nem beszélve a radiátorról, ami csakis a tűzforró állapotában elég barátságos, de akkor nagyon. Tökkencs erősen kedveli. Mindezt kifejezendő, Uri Gellert is megszégyenítő elszántsággal odamászik, feltámaszkodik rá, és beszél hozzá, időnként puszilgatja is. A tenyere piros a forró fűtőalkalmatosságtól, de ő esküszöm, meg sem érzi! Félelmetes. És szereti. Minden helyiségben megtalálja, és boldogan üdvözli a vasbarátot, és hiába barikádozok ezerrel, mindig megoldja, hogy közelről ölelhesse...

A laptopom egere időnként last minute módon menekül csak meg, a piros pöttyös kávésbögrémet  pedig egy tisztességes biztosító már semmire sem tartaná. Akkora veszélyeztetettségi rátája van, mint ide Los Angeles...

A használati tárgyainkra komoly veszélyek leselkednek tehát, elsősorban a fenyegető szökőár, ami a fogzás problémaköréből eredeztethető (aprópó, kisfiam, mikor bukkan végre elő a Tutkó Botkó Protkó???), másrészt a Tökkencs kezecskéi árthatnak nagyot, melyek nem eléggé kifinomult technikájának köszönhetően az apróbb-sérülékenyebb eszközeink a gyermekvállalás martalékává lesznek. Dehát ez van. Gondolom, minden kisgyermekes családban van egy "még bevállalható" amortizációs index, ami megmutatja, bizonyos életszakaszokban mennyi a megengedhető tönkretevés adott háztartáson belül. Szor kettő, vagy három - ezen változó a gyermekek számától függ. 

Nálunk augusztusig csak egy barbárt kell túlélnie a szenzitívebb alkalmatosságoknak, aztán sorsukat a jövőre bízzuk, teljes megadással. Ha ez így folytatódik, pár év múlva a bútorokkal együtt anya hátát, apa térdeit, és a legutolsó csavarokat is cserélhetjük majd... 

De hát ezt akartuk, nem? ;-)

Smink nélküli, natúr mama vagyok, aki csakis otthon hozza világra csecsemőjét, azonnal sikeresen és boldogan szoptat, minden gond nélkül ösztönösen hordozókendőbe köti. Minimum tíz évig szoptatok, majd csakis bio alapanyagokból főzök, és csupa természetes anyagból készült ruhát adok a gyerekre. Mosható pelust is csak textilt használok, mosószappannal és ecettel mosok, emellett üde, friss, kipihent vagyok, és beteljesítem a szórakoztató feleség - kiváló anya - lepedőakrobata szentháromságot.

Naná...

A gyengébb idegzetűek nyugodtan ugorják át ezt a posztot, mivel rám egyáltalán nem jellemző, komoly stílusban küldök el benne embereket messzire. Akinek nem inge, ugye...

Szóval gondolkodom. Valamiféle számot vetés lehet ez, illetve rákészülés a következő szülésre-szoptatásra, az első hónapokra. 

Azon gondolkodtam először, hogy Botkóval hogyan volt, és ez mennyiben fog módosulni A Mancival. Nyilván nagyonis, mert kevesebb lesz az időm, több a feladat, viszont rutinosabb leszek, és reméljük, kevésbé paráztatható. Nem, mintha Yokkerral túlpara lett volna minden, de azért az EEG, aztán a vérképmizéria jócskán felültette híresen kisimult idegrendszeremet. Ezt, ha lehet, most kihagynám :)

Végülis egész jól haladok: egyáltalán nem aggodalmaskodom a terhesség miatt. Pedig próbálkoznak rendesen :) A mai tarkóredőmérésen például a "hűha, épphogy utolsó pillanatban vagyunk" - kal kezdték, aztán, mikor látták, hogy ez nem jött be, elhangzott a "sajnálatos módon elég mélyen tapadt meg a lepény, közel a méhszájhoz" kezdetű mondat. Erre én elégedett rutinnal csak annyit mondtam: ó, az a legkevesebb, úgyis császár lesz, hiszen az első is az volt. A nénike még igyekezett zavarba hozni egy "miiiéééért volt császáááááár???" típusú szemöldökfelhúzgálós keresztkérdéssel, de mikor szakmai magyarázatot is kapott rá tőlem, abbahagyta...

Az különben nem olyan kibírhatatlanul bosszantó, ha egy egészségügyben dolgozó, akinek végülis valamennyire rálátása van, megkérdezi, miért nem hüvelyi úton született a fiam. Ám a sarki fűszeresnek, a gyógyszertárosnak, a szomszéd néninek, a játszótéren bárkinek, a Józsibácsinak, de még ha akarom, a közelebbi ismerőseimnek is: semmi köze ahhoz, hogy van-e tejem, és hogy természetes úton szültem-e...

Valahogy a barátnőm nagyijától nem tudtam rossznéven venni, mikor huncut mosollyal a szeme sarkában úgy engedett el szülni, hogy "aztán ne vacakolj sokat, nekem az első másfél óra volt, a másodikhoz meg már egy óra sem kellett..." Mert tudom, hogy csak jót akart, még ha az ő gondolataiban a császármetszés egyenlő az orvosi műhiba fogalmával is, és szerinte ez nem igazi szülés. Tőle nem veszem rossz néven, mivel elszigetelten élt mindigis, nem ismer másfajta életet, neki az az egy, az övé a helyes út. Nem az ő hibája, hogy nem tárult ki számára a világ, és az ő korában az volt a természetes, hogy az emberekben nincs semmi nyitottság.

De azért kicsit el van tévedve a bolygó. Botkológiai első sétáink másból sem álltak, mint hogy kivétel nélkül mindenkinek magyarázkodtam, miért szültem császárral, és hogy igen, szoptatok, nyugi. Nem is értem magamat, miért nem küldtem el a világ másik felére azokat, akik tökismeretlenül is egyből számonkérték rajtam szuperanyaságom, mintha olyan létezne egyáltalán, és ez lenne a két fő mércéje. Igazából rutintalan voltam, naív, és ettől túlságosan őszinte: az első körben kellett volna offolnom ezeket egy "kösz, viszlát"-tal, vagy visszakérdezni az aranyérproblémákra, esetleg a potenciára, vagy hüvelyszárazságra. Hiszen ez körülbelül annyira intim téma, és szintén kábé ugyanennyire tartozik másra. A mellem kapacitása totál az én, meg maximum a férjem dolga. Ehelyett szabályosan védekeztem, kimagyaráztam, mentegetőztem... Miért is?

Két dolgot gondolok ezzel kapcsolatban: az egyik az, hogy igen, köszönöm, az LLL nélkül is tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy az anyatej a legeslegjobb táplálék egy csecsemőnek, már amennyiben annak VALÓDI tápértéke van, és az édesanya képes szoptatni. Nyilván egyetértek abban, hogy tegyen meg mindent egy nő azért, hogy a kisbabáját anyatejjel táplálhassa, és komolyan hiszem, hogy igenis egy-két kivételtől eltekintve minden nő megpróbálja, akár kínozza is magát, akár mindezt hosszú hónapokig, csak hogy a legjobbat adhassa a gyerekének. Hiszen vigyázott rá 9 hónapig, most is mindent megtesz azért, hogy a kicsinek a legjobb legyen, mégis hogy a jó francba feltételezi azt bárki is, hogy DIREKT nem akar szoptatni? Nem egy nőt láttam ebben tönkremenni, zöldre kínozták magukat, depresszióba estek, és mikor végképp nem ment, nekiálltak mentegetőzni, hogy végülis miért jött képbe a tápszer. Eszem megáll, hogy bárki pálcát törjön az ilyen nők felett! Mert elenyészően kevés az a nőnemű lény, aki annyira önző, hogy a melleit féltse, és emiatt direkt apassza el a tejét. Sok, rengeteg, milliónyi oka lehet, miért nem megy. És van olyan is, akinek megy - mégis, más okokból kell elkezdenie pótolnia az anyatej mellett. Rosszul vagyok attól, hogy ezekben az anyákban miért kell halálos lelkifurdalást generálni, és állandóan beszólogatni nekik, amitől végképp csődtömeggé avanzsálják saját magukat, és ettől megkeseredett, önbizalomhiányos, stresszes anyákká válnak.

Kész vicc, hogy a nemrég szült unokahúgom férjét elküldte üres kézzel a patikus, mondván, ha nincs felírva, ő nem ad tápszert, próbálja meg anyuka szoptatni a kicsit. Mégis ki a fenének képzeli ez magát??? Majdnem én indultam el helyretenni a "kedves" hölgyet, hogy köszi, a húgi bőven elmúlt 18, és el tudja dönteni, mit szeretne kezdeni a babájával. MÉG nincs elég teje, és nem akarja szadizni a picit, mellesleg, akárhogy is legyen, a patikusnak akkor is kuss a neve és minden kérdés nélkül adjon egy doboz tápszert. Ennyi. Ez a dolga. Senki nem kérdezte a véleményét, a tanácsait is nyugodtan megtarthatja. És húgi köszöni szépen, azóta boldogan szoptat, csupán szeretett volna nyugodt lenni, hogy ha mégsem megy, akkor sem fog éhen veszni a csecsemője. Ezek után (és amúgy is) az elsőszámú tanács, amit kapott tőlem: "Csak és kizárólag édesanyádra hallgass!!! Még rám se. Ő fogja a legjobb tippeket adni; nem a védőnő, nem a gyerekorvos, és nem a mindenhonnan összeolvasott, szuperanyuk által kiszínezett tökéletes sztorik, amitől csak baromi frusztrált lesz minden friss anyuka."

A másik, amit gondolok, hogy ÉS HA NEM ÍGY LENNE??? Mármint, ha én önző és szemét módon, valamiért úgy döntök, hogy utálom a fájdalmat és tessék engem megcsászározni, vagy nem izgat ez az anyatej téma, én márpedig tápszeren nevelem fel a gyerekemet? Mégis ki a jó fenének mi köze hozzá, és pláne, mi a bánatért fáj ez NEKI??? Most őszintén, nem baromira mindegy, hogy a két házzal arrébb lakó Erikának miért kellett császárral szülnie??? Miért ítélkeznek emberek a másik felett, miért rögtön a legrosszabbat feltételezik, és miért nézik egymást teljesen tök hülyének? 

Egy dologra jutottam: önigazolásképpen. Ugyanis, ha a másik ezt és ezt elcseszte, akkor én nyilván ezt nem úgy, hanem jól, tökéletesen csináltam, és csak egyetlen jó és helyes és járható út van, az enyém. Slussz-passz. Én tehát minta, hiper, szuper klassz anya vagyok, aki a legjobban csinálja, jobb az x-nél és szebb az y-nál.

A másokra lefelé nézés tesz minket vajon magasabbra??? Idiótizmus. Röhej. Pedig így megy ez.

Nők elképesztő vehemenciával esnek egymás torkának ezekben a kérdésekben. Például Fehér Anna 52 évesen várandóssága kapcsán is, amihez megintcsak senkinek semmi de semmi köze, és pláne, senki nem ismerheti az előzményeket. Én a részemről minden jót és sok boldogságot kívánok nekik a születendő gyermekükkel, valamint igenis hosszú életet, egészséggel. 

A következő nagyon hasznos meglátást egy blogon olvastam, szintén egy kismama billentyűzetéből származik:

"Nem ítélkezem sem mások, sem magam fölött. Ez nem az én dolgom. Inkább a szívemre hallgatok, és megértést gyakorlok."

A hangsúly a sem magam fölött-ön van: bizony, ezt is meg kellene tanulnunk.

Hát, nagyjából ennyi. Előre leszögezem, hogy A Manci születése után az "ugye természetes úton született?" kérdésre a válaszom: "Igen, egy óra alatt vajúdással együtt, és két perccel később szoptattam, megevett rögtön 80 millit, majd megköszönte, felállt, és befeküdt a kiságyába."

A "Van tejed?" kérdésre pedig gondolkodás nélkül, csípőből tüzelek. 

Én előre szóltam :)

Az úgy kezdődött, hogy a Töki tegnap nekiveselkedett előrefelé mászni. Már-már lemondtunk erről a fajta mozgásról, teljesen elkönyveltük Petyával, hogy oké, a mi gyerekünk tolat, és a következő fejlődési szakasz valószínűleg majd csak a járás lesz.

Nem tévedtünk sokat. Ugyanis ma reggelre olyannyira megszaporázta négykézlábazását ez a sportszerű Cummancs, hogy a lejújabb játékunk az "Elkaplak, Te büdös kis Csibész!", az "Odamenni TILOS!!!" és a "Töki, gyere csak vissza!" lettek. Ennek örömére mindet legalább hússzor végig is próbáltuk, a biztonság kedvéért. 

Egyelőre biorobotszerű a haladása, némileg még szögletes, de határozottan egyre ügyesebb és gyorsabb. A délelőtt még az újságtartó kosár megmentésének folytonos missziójával telt, aztán a délután folyamán Yokker kimerészkedett az előszobába, ahol négykézláb még sosem járt. Ahogy leért a tenyere a járólapra, meglepődve konstatálta, hogy a belsőburkolók bizony remek munkát végeztek: felületi egyenletlenségek nélkül hajlik a melegebb lamináltpadló a hideg kő végeláthatatlan folyamába. Eltűnődött, megilletődött, aztán mégiscsak továbbmerészkedett, mert az anyája eltűnt közben a fürdőbe teregetni. 

Mivel beszélni még csak olyanokat tud, hogy "eigi", "áááági, áááági" (ez gyanús is...), meg "ájjjjájjjjájjjj", "lelelele", és tegnap az eléggé oda nem illő "űrlény, űrlény!", így a "hagyja a dagadt ruhát másra" ötszavas mondat helyett inkább utánam mászott, és első dolga volt azon melegében szétszerelni a vízösszefolyót tetejét. Azt a rácsot, amit csak tekerve lehet eltávolítani. Mivel az apja tegnap megmutatta neki, hogyan is megy ez, ő ma teljes magabiztossággal megcsinálta, és vidám elégedettséggel mutogatta nekem, hogy mennyi undorító cullang lóg az aljáról, amiket a legjobb lesz tüstént megkóstolni. 

Szerencsére én voltam a gyorsabb. A fürdőszobaszőnyegre gondosan előkészített kishajók természetesen tökéletesen hidegen hagyták, nem úgy a pelenkaszárító görgői, amiket azon igyekezetébenn közelebbről is megvizsgált. Miután defibrillátor hiányában kétlábon kihordtam egy enyhe tachycardiát, inkább felemeltem, és visszatértünk a nappali biztonságos melegébe - amelyet a hősugárzó segített deficitből feljavítani. Nos, a hős-sugárzó készülék sajnos meglehetősen érdekes, és hiába ültem elé, Botkó a legrafináltabb trükkökkel igyekezett úgy egy órán keresztül megközelíteni. 

Mígnem feladtam, és felhelyeztem a komód tetejére a derék melegítőt, aminek jelzője nem a testrészre, hanem a helytállás mértékére hivatott rámutatni. Ekkor délután 4 órát olvastam le a konyhai ketyegőről...

Petya este 7 - re ért haza, és valahol a kettő között a jóravaló Cummadék elhatározta, hogy mai sporttevékenységét lábmunkával egészíti ki: felállt!!!!!!!!!!!!!!! Az apja pocakján kapaszkodott meg, és egymás után többször is álló helyzetbe tornázta magát! Azért tök rendes tőle, hogy megvárta ezzel Petyát is :) Diadalmas mosollyal és könnybelábadt szemekkel nyugtáztam, hogy kisfiacska ezennel álldogál. Néha kissé komikus, de annál édesebb és természetesen a világon a legeslegeslegügyesebb álldogálóművész. :)))

Az univerzumban tehát minden a legnagyobb rendben van. Azért résen leszünk: a tegnapi "gyeje, gyeje, űrlény, űrlény" és a mai "ági, ági" még megfejtésre vár. Hátha van összefüggés :D :D :D

Tévedtem. 

A Yokkermokk máris rájött, hogy a kishajó fedélzete rendkívül sok cummognivaló habot elbír.

Leszoktatása folyamatban.

Yokkermokkot lassan reHAB-ra kell küldenünk.

Az úgy kezdődött, hogy kinőtte a kiskádat. Hosszába tulajdonképpen még éppenhogy elférne a maga 72 centijével, de ha hozzávesszük a mobilitási együtthatót ( = fürdés közben a lábával vadul lökdösi magát ülő helyzetbe, miközben a feje minden ütközéskor koppan egyet a kád ellentétes végében), valamint, hogy az a fránya kád nem egyenletes, hanem hepés meg hupás az alján, akkor nagyon hamar belátjuk: a gyerek többé nem pancsikol a babakádban. 

Tulajdonképpen vártuk már, mikor érik meg a nagykádra :) Bár a mostani lakásunk kádja akkora, hogy nyolcasikerterhesen is simán megfordulhatnék benne a 9. hónapban, és Töki kábé a fürdőalkalmatosság egynyolcadán helyezkedik el, mégis: jó ötlet, hogy átszoktattuk. Cummadék vígan üldögél a tízcentis vízben, pakolgatja a kishajóit, cummogja a zuhanyrózsát és annak vezetékét, valamint kitartóan pancsikol, ismerkedve a folyékony halmazállapot rejtelmeivel. 

És: habozik. A gyerekorvos tanácsára még fürdetőkrémmel mosdatjuk, de a nagykádban pancsolás elengedhetetlen része a HAB, emiatt annyi engedményt tettem, hogy a pancsikolás élményét fokozandó kevés habfürdetőt is öntünk a vízbe. A Tökkencsé nagyra értékeli, bár eleinte a szokásos gyanakvással közelítette meg a fehér izét, aztán egy óvatlan pillanatban nyilván meg is kóstolta azt. Nyomban el is fintorodott... És gondoltuk, na ennyi, megtörtént az ízlelési ceremónia, innentől már nem érdekes a hab íze, túlvagyunk ezen is.

Hát tévedtünk!

A Yokker HABOS. Ez hasonló lehet a drogoshoz, csak ő szerencsére nem a szokványos szerekkel él, hanem HAB-bal. Szerinte a habfürdő majdnem azonos a habfüggő-vel, és ő igen hamar azzá is vált. Minden fürdéskor legalább négyszer-ötször meríti tele a markát habbal, és cumman rá erőteljesen, majd elégedetten nyammog és közben csodálkozik, hogy egy ekkora térfogatú valami hogyan válik pillanatokon belül semmivé a nyelvén. A fürdés közepe felé megfigyelhető jelenség mifelénk a teljes habfogyatkozás, mivel a kezdeti mennyiség elenyésző része marad csak a víz tetején, a többi a habfogyasztó gyermek pocakjában végzi. 

Az már csak HAB a tortán, hogy az eszközhasználat felfedezésével egyidőben a hablapátolási sebesség a triplájára növelhető - szerencsére ettől még messze vagyunk, legalábbis eddig Tökkencsmökk nem jött rá arra, hogy a kishajóknak nem csak a vitorlarúdja finom, hanem a fedélzetén igencsak sok hab elférhet... Habrancs kisfiunk egyelőre megelégszik a hébehabba elfogyasztott mennyiséggel, és remélem, mire nagyobb mennyiség elfogyasztására is képes lesz, addigra magától lejön a szerről.

Addig beletörődöm, hogy nálunk minden este HABra megy a játék...

Kisfiam, az nem úgy volt. Előszöris, naná, hogy felébresztettünk, mert 11-re kellett mennünk 4D ultrahangra, ugyanis a Mancit kellett szigorúan ellenrőrizni nyakiredő ügyileg, ujjszámlálás ügyileg és szervcsekkolási szempontból is megközelítve végülis megnyugodva távozni onnan, ahol igenis jártál már. Egy csomószor. Nyilván azért nem emlékszel, mert eszed ágában nem volt ébren lenni, sőt, ha neadjisten mégis felpiszkáltunk, méltatlankodva menekültél be a méhlepény alá, ahonnan hosszas könyörgések, csoki, innivaló, és szőlőcukor ellenére sem voltál hajlandó előjönni. Juszt sem. 

A 4Dnéni annyira sajnált minket, hogy több ingyenes ismétlőalkalmat is felajánlott, de igazán sikerrel akkorsem jártunk :) Azonban legalább Te szégyellős nem lévén azonnal leleplezted, hogy bizony rosszul gondoljuk Emmaságodat: itt bizony Botkó lakik, slussz-passz. Kisfiam, az arcod tabu maradt, de férfiasságod az első pillanatokban kiderült - remélem, ezt 18éves korodig azért párszor még végiggondolod...

A Manci a tesód. Létező személy, csak még testen belüli élmény. Az anyukád testén belül található, közvetlenül annak a hasfalnak a belső oldalán, amelyen Te olyan előszeretettel ugrándozol, nap mint nap. Nemsokára számodra is kiderül ám, hogy nem kamuzok: Manci vissza fog bokszolni. Én szóltam. :)

Különben semmi különös, szerencsére: a Manci, aki még simán lehet Mirkó, teljesen jól elszórakoztatja magát odabent. A méretei tankönyviek, a játékai (=köldökzsinór, méhlepény) szintén, megszámoltuk az összes ujját, és ellenőriztük az etalon szívhangját is. Örültünk vala néki :)

Aztán pedig otthagytunk egy nagyobb összeget a babaáruházban, nem sokkal később egy kisebbet a másikban, majd boldog elégedettséggel fékeztünk le otthonunk előtt, hogy anya ájultan zuhanjon be másfél órára az ágyba, mígnem Yokkermokk félkézzel is elszórakoztatta az apukáját, olyan remek feladatokat kitalálva neki, mint átpisilésből eredeztethető teljes kültakarócsere, és kiadós nekikeseredés okán instant orvosolandó akut éhezés. Ez a bekezdés egyetlen mondat, ami lassan tradicionális kereteket ölt ebben a blogban. Mint ahogyan a rövid, velős, mindenre kiterjedő bejegyzések is, amelyek legutóbbiját (vagyis a jelenlegit) egyetlen huszárvágással be is rekesztem, ugyanis gyermekalvás okán felmerülő filmnézési lehetőség komoly esélye forog fenn.

Úgyhogy. 

Itt Yokkermokk.

Panaszládikázni jöttem, mert anyáék ma tök izék voltak. Délelőtt épphogy beájultam a jól megérdemelt cummognivalón, amikoris kivettek az ágyamból, amit én természetesen a szokásos vuvuzelasztikus méltatlankodással fogadtam. Naná, érted, pont kezdtem egy kiadós pakolásról álomképeket pörgetni, erre tessék. Az ember gyereke így veselkedjen neki a délelőtti vacAkolásnak...

Aztán persze kiderült, hogy mire fel ez a nagy felzavarás: el kell menni megnézni a Mancit - mondta az apa. Csak abban reménykedtem, hogy ez a Manci valami tuti csaj, ha már így le kellett mondanom miatta a szunyókáról, de sajnos anya kiábrándított, hogy a Manci a tesóm. Mondjuk ez tök gyanús, mert akinek van tesója, az általában egy háztartásban lakik az illetővel, én meg elég sokat vagyok itthon, mégis: egyetlen árva Mancit se fedeztem még fel semelyik sarokban, pedig gyakran körülnézek, elhiheted...

Apa beszerelt az autóba, ahogy szokott, aztán elpilledtem, úgyhogy mire feleszméltem egy hatalmas épületkomplexuS vagy mi előtt álltunk, és az anya arról magyarázott, hogy én is jártam már itt párszor, csak nem emlékszem. Rögtön tiltakoztam, hogy dehogynem! - persze ez kamu volt, és különben szerintem anya összetéveszthet valakivel. Naná, hogy nem jártam még ott, én biztos megjegyeztem volna azt a helyet, ilyen félhomályos hintaszékes cucc, egy néni ücsörög bent, és egy szerkezetet nyomkod, ami meglehetősen goMbterhelt. Mindenesetre anya vízszintes lett, apa meg én pedig a hintaszékbe ültünk, és onnantól nemtom, ők mit csináltak, de én egy félórát cummogtam a helyszínen szerzett szalonNAcukor papírjával. Időnként felnéztem, de semmi érdekes nem volt, azon kívül, hogy egy TV-n feketefehér meg narancssárga képeket néztek egy ilyen érdekes nonfiguratív alakzatról. Gondoltam, milyen hülyeség ezért idejönni, három perc alatt különbbet tapicskolok kajás kézzel az etetőszék tálcájára, de ők mégis el voltak ámulva a mocorgóstól, és elérzékenyülve gyönyörűnek, meg aranyosnak nevezték. Furák néha, meg kell hagyni...

Mellékelek egy ábrát erről a Manci nevű nonfiguratívról azért, ha már egyszer ennyi macera volt vele...

Aztán egész délután olyan helyeken jártunk, ahol csomó színes pakolni meg néznivaló volt, és az apa elmagyarázta, hogy nekem veszünk autósülést. Hiába próbáltam felhívni a figyelmét, hogy ejnye, fater, most is abban ülök, minek nekem másik??, ő kitartóan azt állította, hogy ez szükséges. Majd nem sokkal később egy csomó babakocsit is végignéztek, ami megintcsak a józan ész határát súrolja: mégis minek nekem két, azaz kettő ülés egy babakocsin?? Igazán kedvesek, hogy ilyen alternatívákat ajánlanak, de bőven elégedett vagyok a jelenlegi kékkel, abban is hatalmasakat lehet méltatlankodni meg nézelődni. 

Hazafelé még kiosztottam anyát, hogy erre semmi szükség nem volt, aztán jobbnak láttam egy kis teán becummogva horpasztani egyet. 

De most komolyan, anyáék megzizzentek. El is veszítettem az összes illusztrációmat azzal kapcsolatban, hogy ők lehet, mégiscsak okosabbak... Még szerencse, hogy itt vagyok, és időnként kontrollálom a szitukat, különben ki tudja, mi lenne itt???

Az este neurotikus pontja az volt, mikor anya azt találta mondani a Mamikának a telefonban, hogy a "második unokátok". Komolyan fontolóra vettem, hogy meghibbantak. Szerinted szóljak, hogy csak ők vizionálnak Mancit, mert én esküszöm, egyet se látok?? 

Még meggondolom. Most inkább bepótolom a délelőtti szunyálást, mert holnap reggel hatkor fel kell anyáékat ébresztenem. Nem tudom, miért ragaszkodnak ehhez, és néha tök nehezemre esik, de a kedvükért kitartóan kiabálok pontban hatkor.

Úgyhogy csá,

a Cummancs. 

Amióta gyerekem van, sokkal környezettudatosabb vagyok. Tudom, hogy van környezetem :)

Jóvanna, szóval sokkal tudatosabb vásárló vagyok, például. Szemetet is szelektálok, vegyszerminimalizálok, nem halmozok fel baromságokat a lakásban (amiket úgyis kidobnék egyetlen használat nélkül...), és bizony, textil bevásárótáskával járok a boltba. Nem nagy szám, komolyan, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a zöldmániámnak vagy a fanatizmusomnak köszönhető; egyszerűen van most erre időm, energiám, kapacitásom, és akkor miért ne? Ugyanakkor pl. az eldobható pelenkákat használók körét gyarapítom, mert nem mertem belevágni első gyerekkel a moshatópelus-projektbe, azt gondolván: azt se tudom, milyen kismamának lenni, kisgyerekkel otthon lenni, egész nap automatát játszani, és fogalmam sincs, lesz-e időm, energiám és kedvem pelenkamosással bíbelődni. Szóval a gyermek popsicsomagolása erőteljesen környezetbarátságtalan, így az a minimum, hogy legalább a többi oldalon igyekezzünk ezt kompenzálni... Úgyhogy nejlonszatyorgyűlölő lettem. Amúgy is bosszantó, ha az ember háztartásába belehalmozódnak, észrevétlenül oszcillálnak, jönnek és jönnek a zacskók, akkor is, ha már a patikában is méla undorral utasítom vissza őket  (azok ráadásul miniatűr zacskók, a világon semmire sem használhatóak!!!).

Egy praktikus, jól bejáratott, babakocsikompatibilis textilszatyor lett a sherpám, és ugyan többen is vannak, de a kék színűnek van csak akkora füle, hogy vállon is hordható. A napokban pocsolyakárosult lett szegény, ezért bedobtam a mosógépbe a többi, más dolgokkal nem szívesen összemosandó textíliával együtt, így fordulhatott elő, hogy konyharuha és bevásárlótáska boldog egyetértésben lubickolt vagy másfél órát, igen magas hőfokon. 

Hiba volt. 

Életemben ennyi ruhafestéket még nem láttam, de komolyan! A mellékelt fotó több dologról árulkodik egyszerre: 1. Petruska ügyesen választ programot a mosógépén. 2. Petruska hibázott. 3. Petruska béna volt, és belekeverte a mosásba hites ura alsóneműjét, amely boldogabb időkben még fehér színben (azaz nem-színben) pompázott. (Apropó: akkor hogy is van? A fehér a színek összessége, a fekete meg az összes szín hiánya??? Mai napig keverem, de ahogy Gúgült kérdeztem, nem csak én...)

A képen a szárító első sorában virít a vétkes: pimaszul, hetykén, pofátlanul tüntet a többi szín ellen. Namármost: vajon hogy a búbánatban tartalmazhat egy környezetvédelmi motivációval legyártott textilszatyor ennyi festéket??? Eleve, súlyos képzavar támadt bennem: az úgynevezett "zöld szatyor" ugyanis olyannyira kék, hogy Törppapa és egész aprajafalva is simán beugorhatott volna mellé Mr. Whirlpool gyomrába egy kis kültakaró-frissítésre. Helyettük azonban a lakástextiljeim sínylették meg a beavatkozást, amit ha Michael Jackson picivel hamarabb megneszel, tuti forradalmasította volna fehér szatyor és mosógépsátor kombójával. Mostmár késő, de simán nevezhetjük plasztikai beavatkozásnak is, ami történt, és ezentúl diszkriminálható az összes többi, nem-kék konyharuhám, mi több: elvárható, hogy ezentúl csakis Kékszatyorral pancsoljanak. Gondolom, jobb ha a Nagy Kékségkatasztrófa károsultjai is csak egymással érintkeznek ezentúl, mielőtt ügyesen továbbterjesztik a menő színt otthonunkban. Jó kis klikkesedés kezdődik, mit ne mondjak...

Nem hagyott nyugodni a dolog, és utánaolvastam picit a ruhafesték témának.

A textilfestés során az anyag háromszoros vegykezelésen esik át: először a rostokat tisztítják, majd a kenőanyagokat szedik le róla, végül festékkezelik, azaz színezik azt. Természetesen mindez ugye mondanom sem kell, mennyire környezetbarát... ugyanakkor, létezik öko-eljárás is (a nem színezés, a földszínek használata, vagy az úgynevezett rost-reaktív festés), viszont ezek a festékek még mindig szintetikusan, kőolajszármazékokból előállított anyagok. De legalább káros cucc nincs bennük. Állítólag. 

Itt megtorpanék, gondolkodék: akkor tán nem lenne egyszerűbb olyan élelmiszerszállítási lehetőség után néznem, ami TÉNYLEG kíméli a környezetet? Dehogynem. Csakhogy, tovább olvasék, s erre juték: több kárt okoznak a lebomló műanyag szatyrok, mint hasznot! Miii vaaan??? ("Há'hogy???" - idézhetném Robit, aki a világ legprofibb megrökönyödője.) Így, ni: http://index.hu/tudomany/blog/2009/06/22/tobb_kart_okoznak_a_lebomlo_muanyag_szatyrok_mint_hasznot/ http://www.agroland.hu/?hir=5379

Akkor most mi lesz? -néztem Yokkermokkra tűnődve, majd arra jutottam: mostmár mindegy. Szimbiózisunk megtörhetetlen. A Kékszatyor már családunk része, úgyhogy marad. Legalább lassan minden véletlenül kék lesz, és elmondhatjuk, hogy direkt akartuk így.

Járhattunk volna rosszabbul is, mondjuk piros szatyorral. Akkor Petyának most rózsaszín alsógatyája lenne :)

"A TV és a Töki egymást kölcsönösen veszélyeztetik, így valószínűleg előbbi, amiből kettő is van gyerekszinten, felkerül a falra egy időre... A fényoszlop büntibe megy a sarokba, a könyvespolc pedig rögzülve rámerevedik a falfelületre, mint Hannah Montana matrica a nyolcéves kislányok tolltartójára."

Szerintem Botkónak nem ártana beszerezni egy trailert... A kölyök ugyanis halad, de hátrafelé, ami miatt állandó panaszkodás megy, anya pedig folyamatos foglalkoztatásra van ítélve. 

Egy átlagos délelőttön 3 percenként ugrok visszahelyezni a gyermeket a kiindulási állomásra, mivel hiába 5 centire van előtte a csörgője, ő megindul a szerinte helyes irányba, csakhogy egyazon igyekezetében csúszik elfele, távolodva a célponttól, mint a Titanic végén DiCaprio az amerikai partoktól... Már mikor elindul, erősen drukkolok, hogy legalább csak egyszer sikerüljön! Akkor talán rögzül neki a módszer, és legközelebb könnyebben rájön a megoldásra... Hát mindezidáig nem volt így. Szóval gyerek tolat, anya visszatesz. (Kábé olyan ritmusa van ennek a szeánsznak, mint a jó öreg írógépek sorvégi lapelőreugratási technikájának. És számomra körülbelül ugyanennyire szórakoztató is.)

Az még talán hagyján, hogy Botkó visszafelé megy. Nade, hová is megy ilyenkor? A legkülönbözőbb, természetesen tiltott, frászkerülgetős helyekre, ahol a legveszedelmesebb balesetek leselkednek rá: fotel alá, ahol nyilván be is üti a fejét, TV állvány alá, ahol naná, hogy van egy elfeledett konnektor, vagy apa számítástecnikai központnak álnevezett, valójában űrállomása felé, ahol a nagyonértékes mikrofonok és hangkártyák világában Botkó hirtelen új identitást kap: ő lesz az az elefánt, aki a porcelánboltban olyan hatékonyan alkot maradandót... Az előbbi mondat legalább annyira lett hosszú, mint amennyire én vagyok naív: a gyerek feledik évétől ugyanis illő gondoskodni a lakás barátságosabbá alakításáról. Lassú anyu persze azt gondolta: ej, ráérünk arra még!

Nos, tévedtem.

Ma a komódfiók is veszélybe került, valamint kezdem kapisgálni, hogy a kisgyermekes családokban miért nincs az asztalon terítő. Bármi, amibe csimpaszkodni lehet, erősen cool, főleg, ha a csimpaszkodás segítségével további dolgok mozdulnak el a helyükről (értsd: esnek le az asztalról, és mindezek lehetőleg törékenyek legyenek). Persze, én vagyok az idióta, hiszen mi a fenéért teszek az asztalra ilyesmiket egy héthónapos szőnyegcirkáló környezetében...

Eljött hát a nagy pillanat: anya négykézlábra ereszkedik, és körülnéz, vajon mi az, aminek erről a szintről költöznie kell??? Itt egy kiskönyv, ott egy labda... báááár ilyen egyszerű volna! De sajnos nem. Emitt apa gitárja. Nem egy óvott darab, ámde veszélyes, mivel a húrok csuda dolgokra képesek, ha nem zabolázza meg őket az ember. Amott egy konnektor: uzsgyi, vegyünk bele dugót! Ihol meg egy lelógó biszbasz - na, ezekre innentől semmi szükség! Biszbasztalanítást, de tüstént! 

A TV és a Töki egymást kölcsönösen veszélyeztetik, így valószínűleg előbbi, amiből kettő is van gyerekszinten, felkerül a falra egy időre... A fényoszlop büntibe megy a sarokba, a könyvespolc pedig rögzülve rámerevedik a falfelületre, mint Hannah Montana matrica a nyolcéves kislányok tolltartójára. Már csak a terítő van hátra: nos, a nappaliból az asztali futó időlegesen felfüggeszti sporttevékenységét, és átmenetileg dobozi pihenő pozícióba helyezkedik. A komódok fiókbilincset kapnak, és nagyjából ennyi.

A tolató Cummancs így már bátran közlekedhet lakásszerte, és a gravitációval kapcsolatos komoly kutatásait egy ideig kénytelen az etetőszékből suttyomban földre dobált tárgyak megfigyelésére korlátozni.

Trélert ugyan nem kap, de további tudományos munkáját támogatjuk és figyelemmel kísérjük, valamint ebben a blogban folyamatosan be is számolunk róla. 

1995. február. Petruska szokásához híven évente kétszer tesz eleget menstruálási feladatának,és mivel már bő féléve hódol a lepedőakrobatikának, édesanyját beavatva kételyeibe, kéz a kézben elsétálnak a nőgyógyászhoz. Mindezt suli előtt, éhgyomorra, hiszen "kislányom, rövid vizsgálat lesz, felírnak biztosan gyógyszert és be is érsz első órára".

Mörfi nyilván nem ilyenkor megy szabira, ezért most sem így alakult. Petruska dokihoz bemegy, asztalra felfekszik és baromi büszke rá, hogy tök felkészült és egyáltalán nincs zavarban. Doki meglepődik, majd közli: "Úgy néz ki, hogy Ön 8 hetes terhes:"

Kávé lefő, vér kiszalad, film lepereg, újságfőcím bevillan: Matekórán adott életet gyermekének a tinédzser anya... 

Naneeeeee! Terhes?? Én??? De hát hogy? Hiszen lehetetlen! Ugyan, Norbi szerint a legjobb védekezés a támadás, de azért mi az akkori pasival alaposabban vigyáztunk, mint például ugye 8 hete... Doki mégis váltig állítja, hogy baba lesz ez, úgyhogy hamarosan a szívhangkeresés nevű kalandjátékba csöppentem, ahol két orvos vitatkozott önfeledten arról, hogy a dobogás, amit hallanak, egy vagy két személy szívverése. Esküszöm, mintha a praxisuk múlt volna rajta, úgy dobálóztak az "egy... nem, kettő... mégis, egy... kettő??..." típusú félmondatokkal. Örültem, hogy az egyes és kettes után legalább az ikszet hanyagolták, bár inkább éreztem magam Totószelvénynek, semmint kezdődő nőnek ott a vizsgálóasztalon. És persze, hogy nem jutottak semmire.

Ekkor a doki kitalálta, hogy hormonszintet kell nézni vizeletből, az lesz a tuti. A feladat: kávéfogyasztás, majd a női toilettben produkálandó magánszám után annak eredményét a nővérkének kell leadni. Petruska ügyesen végrehajtja a feladatot, majd vár. 

10 hosszú perc után nővérke fékez a folyosón, majd kedvesen rákérdez: Hölgyem, maga az a méhenkívüli terhes?

Mivaaaaaaaan???? Méééhen kíííívüliiii???? A válaszom megadó volt és beletörődő: "Nővér, ha úgy folytatja, hogy hatosikrek, már hozhatja is a hordágyat."

Cirka 4 órányi várakozás, kétely, rettegés, életvégiggondolás után egy sima ultrahangvizsgálattal kiderült: sem méhen belül, sem azon kívül nem vagyok terhes, továbbá nemhogy hat, de úgy néz ki, egyetlen gyermeket sem fogok szülni a közeljövőben. Mindössze csupán petefészekcisztám van.

Doki egy recepttel elintézte, majd, mint aki jól végezte dolgát, elköszönt. Én még hosszú perekig bámultam távolodó alakját, valami csodára várva, ami például egy "bocs, hogy rádhoztam a fárszt, kiscsaj, rongyolj vissza az érettségi tételeidhez és felejtsd el ezt a ma délelőtti ámokfutást..." lett volna. Naivitásom azóta a múlté, hiszen megtanultam: ne várj olyat mástól, ami ő nem.  

Évekkel később ugyanez a dokker eltett lábalól egy szerencsétlen kismamát, a felelősség elől pszichiátriára menekült, manapság pedig ismét vígan praktizál.

Naná, hogy nem hozzá járok...

Tanulság?

Ha valaki levonta, ossza meg velem is. :)

 Ahány ember, annyiféle tünetet okoz az anyukájának pocakon belül :)

Erre a megállapításra jutottam.

Ugyan fogalmunk sincs, hogy A Manci fiú, vagy lány, de mindenesetre az előző, Botkós várandósságból kiindulva több az eltérő, mint a megegyező kísérőtünet. 

Lássuk csak... Hányinger, émelygés. Eme csudaklassz, 0-24-es állapotot Botkónál is tapasztaltam a legelején, de aztán ezeket a tüneteket a leggyorsabban azonnali zabálással meglehetősen ügyesen sikerült kompenzálnom. Faltam igen rendesen, így sikerült összehozni az ötödik terhességi hónapra plusz 17 kilót. Leírni is szégyen, de így volt. Még "szerencse", hogy aztán fogytam nyolcat (bár Petya szerint nem egészséges a 10 ketonos vizeleteredmény, és végülis igaza van. Egy tisztességes anorexiásnak sem mutatható ki ekkora éhezési ráta a pisijéből, úgyhogy ha valamire, erre feltétlenül beképzelt lehetek :)

Kívánósság tekintetében is vannak eltérések. Ha az intimebb részleteket hanyagoljuk (= férj kívánása), akkor ebben is van eltérés: fiacskával édességet tömtem doszt. Ki ne emlékezne a 8 teáskanál 2 deci tejbe - receptemre?... Ugyehogy :) És akkor kezdett lisztbe szökkenni a sütési tudományom is, amiről olyan legendás készítmények szolgálnak bizonyítékul, mint a citromos-vaníliás kalács, illetve az ugyan lapos, ámde annál finomabb aranygaluska a'la Petrus. 

Na, most ez máshogy van: zöldségek és gyümölcsök bármikor jöhetnek. Viszont a hűtőben várta meg az öröklétbe bomlását egy Milli famíliadesszert, ami azért baromi érdekes, mert előtte pár héttel még naponta lecsúszott egy egész belőle. (Az én torkomon, bizony. Az egész. Tudom, hogy az sok. És hogy juj. De akkor is simán ment, ne szépítsük :) Mivel most gondolnom is nehéz az édesre, könnyen befigyel egy pirítóskenyér salátával típusú vacsora, aminek egy magamfajta comboshajlamú igencsak örvendezni tud. Bárki is lakjon a pocakomban, máris óvja az egészségemet :)

A fáradtság most sem kerül el, és Vuvvancs miatt erőteljesen meg is érzem, mivel most lehetetlen délutánonként szemhéjat belülről hosszasabban megfigyelni. Időnként vannak próbálkozásaim a titokban alvásra, de Botkó irtó szemfüles, és azonnal leleplez minden erre mutató próbálkozást. Akár két méterről is kiszúrja, hogy durmolok mellette a szőnyegen, és azonnal tolat szemetnyomkodni, orrot pityiszkálni, és zoknit ráncigálni.

A folyamatos pisilés, akarom mondani, a folyamatos inger megint boldogít, de annyira nem erőteljesen. Vagy az is lehet, hogy egyszerűen nem tudok magamra és a szükségleteimre figyelni, így ignorálom, hogy kell. (Ebben azért remélem, a végső, megszégyenítő fázis előtt megállunk, hogy óvatosan fogalmazzak.)

Mi van még... Óóó, hát persze! A cicifeszkó! Na, az sajnos most elmarad. Az első, duzzadó kebelekkel is megáldott állapot irtó szemetgyönyörködtetőre sikeredett, soha olyan dekoltázst nem láttam tükörben azelőtt. Bezzeg most! Gondolom, az épphogycsak abbamaradt szoptatással függ össze az a melleredmény, aminek ecsetelésébe most az olvasók jóízlését kímélendő nem megyek bele. Ügyes vizuális típusok igencsak megsínylenék, én már csak tudom.

A pocakom most nem fájdogál, illetve Botkanccsal sem fájt, csak ahogy nyúltak a szalagok, érezhetően feszült. Ehhez nem árt tudni, hogy a méhem az átlagosnál sokkal nagyobb: nemterhes állapotban is egy nyolchetes várandósságnak felel meg a mérete. Annak idején ezt látva a dokim örömében felkiáltott, és biztosított róla, hogy biz engem a Jóisten is gyerekvállalásra teremtett, és tuti könnyen teherbe esek majd. (khm, no igen, tán nem ártott volna ezt szem előtt tartani úgy 8-9 hete...) A Mancival most nem nyúlik még, hiszen szerintem vissza se állt eredetibe ennyi idő alatt, de a belső vágást erősen éreztem a napokban. Gondolom, igyekszik összeszedni magát szegény puttony. Drukkoláson kívül remélem, a vitamindús táplálkozás is segíti ebben :)

A hajam újra Demjénrózsinyi. Bár én azzal áltattam magam, hogy csak normális a mennyisége, de Gréta lerántotta a leplet frissen eszkábált illúziómról: gigamegahiperbrutyó sok hajam van. Már megint. Végülis ez zavar a legkevésbé, ennél nagyobb szerencsétlenség az életben ne érjen, minthogy túl sok szőr nőtt a fejemre. Átmenetileg megint mégtöbb, aztán majd nem győzök újra Mikiegerezni szülés után...

El ne felejtsem, a pattanások! Igaz, azokat elfelejteni két reinkarnáció is kevés. Akkorák, mint az arcom fele. Fájdalmasak, rondák, pirosak és utálom őket. Botkanccsal is így indult, aztán a negyedik terhességi hónapra elmúltak és kivirultam, mint pubertáskor előtt, mikor még hírből sem ismertem az aknékat. (Ej, de szép idők is voltak! Ha a Nyúkidszondöblokk poszter mesélni tudna... Impulse-os palack a mikrofon, ventillátor a szélgép... Nos, legyen elég annyi, hogy a gúnynevem valahogy nem lett "Simabőrű". Khm.)

Nagyjából így állunk tünetekkel. Ha abból indulok ki, hogy Botkóval tökmáshogy volt minden, akkor alátámasztódik az az elképzelés, hogy lányunk lesz. Ha viszont azokat is meghallgatom, akik tökeltérő terhességeik végén azonos nemű gyerkőcöknek adtak életet, akkor rá kell jönnöm, hogy mindettől okosabb úgysem leszek... 

Ha a megérzéseimre kívánok hallgatni, akkor sajnos tuti mellényúlok: érzésem szerint (a kétcsíkos teszt előtt gyakoroltam 5 perccel a megérzésesdit) ugyanis nem vagyok terhes. No komment.

A kínai naptár szerint Botkónak lánynak kéne lennie... Ehhez sem fűznék bővebb magyarázatot. 

Végezetül, a találgatásokat megelőzendő, ide akartam rittyenteni egy korai történetet a '90-es évek derekáról, amely így utólag belegondolva talán predesztinálta is jelenlegi szaporaságomat, csak akkor még nem is sejtettem, hogyan... De mivel a történet hosszú, így külön posztot érdemel, tehát folyt. köv. eggyel fentebb :) 

Inszájder II.-t egy kellemes, január 11-i délutánon pillantottam meg először. Épp frissen vágott és fodrászolt hajjal robogtam be Barabás dokihoz, na nem kifejezetten az alkalomra készültem így, de végülis miért ne mondhatnám ezt így utólag?? "Igen, kincsem, ennyire nagyon készültem, hogy Újgyerek Látó Haj-at csináltattam előtte Grétával."

Az egyfelvonásos nagyjából így zajlott:

- Doki, van egy pozitív tesztem...

- Nagyszerűűű!

- ööö... Tééényleg?? 

- Persze, nézzük meg ultrahanggal! - és már kapta is elő a vizsgálófejet a világ legjobb szülész-nőgyógyásza. 

Kedves Inszájder II., rendkívül hasonlítasz a bátyádra. Ugyanígy nézett ki ennyi idős korában, és képzeld, nagyjából tökugyanezt is csinálta: pörgött ezerrel, mint aki most jutott valami szintetikushoz köldökzsinóron keresztül. Persze ez azóta is megy neki, szóval kezdek picit aggódni, hogy Te sem leszel az az anyatejtől kómás csecsemő... Ha rövidesen gyanakodni kezdesz odabent (ne áltasd magad, megyünk 4D-re is hamarosan, úgyhogy tuti lebuksz!), akkor azt hiszem, felköthetjük az Intimissimi összes termékét, igen rendesen...

Egyelőre több nem derült ki Rólad, csak hogy tényleg kétcsíkos volt az a teszt, nem álmodtuk, most 8 hetes vagy, és minden jel arra mutat, hogy augusztusra brutál melegem lesz, izzadni fogok, mint egy ló, és megint nem fogom elérni a lábujjaimat egy frankó körömvágásra sem... 

Mivel az inga is azt állítja, hogy lány vagy, legyen a neved mától A Manci. Aztán majd meglátjuk :)